Fráter Zsuzsanna – Varázslókirály

A hangok a kastély pincéjében várakoztak egy emberöltő óta, hogy egyszer újra megtölthessék zenével a csöndbe fagyott világot. A Varázslókirály zárta be őket oda, amikor elege lett a mindenség zsivajából.

Irdatlan zsákjába töltötte a városok lármáját, az erdők zúgását, a tenger moraját, a madarak énekét, a szél neszezését. Nem hagyott búgást a kagyló héjában, sem zörgést a száraz levelek táncában. A feneketlen zsák elnyelte a villám dörejét, a patkó dobogását, a hegyről lezúduló szikla dübörgését. Elhallgattak a hangszerek, az autódudák, még a teáskanna sem fütyült tovább. A kutyáktól elvette az ugatást, a macskáktól a nyávogást és a lovaktól a nyerítést. Az emberek némán meredtek egymásra, a telefonok megsüketültek, a mozikban a filmek hangtalan peregtek tovább.

A Varázslókirály végül a zsákba gyűjtött hangokat lezárta arany pecsétjével, majd elrejtette a kastélya pincéjében.

A világra óriás kotlósként ült rá a csönd.

A király pedig elégedetten szemlélte művét. Végre nem maradt zaj, mely pihenését megzavarhatta volna.

Egy napon aztán egy kisfiú érkezett a Varázslókirály palotájába. Átjutott a folyosók labirintusán, a mágia pókháló-szövedékén és egyenesen a király trónja előtt állt meg.

– Ki vagy, te és mit akarsz? – szegezte a kérdést, mint hegyes dárdát a varázsló tekintete a fiú szívének, mert a hangok nélküli világban csak a szív és a szem beszélt. A száj némán hallgatott.

– Bocsáss meg, mágusok királya! Csak egy fiú vagyok, aki nagy kéréssel jött hozzád – súgta a gyermek szíve a varázslónak.

– És mit akarsz kérni tőlem, fiú? – villámlott a király szeme.

– Segíts az én édesanyámnak! – A gyermek szíve esdekelt. – Egyre szomorúbb és sápadtabb szegény, az orvosok már tehetetlenek. Én azonban a padláson találtam egy régi könyvet, benne egy történettel a fülemüléről, kinek éneke meggyógyította a haldokló császárt. Kérlek, nagy király, add vissza a madarak énekét! Hadd hallja meg dalukat az én anyám, hátha nem hívja majd akkor a halál!

A fiúcska szeméből egy könnycsepp gördült le, hogy a Varázslókirály szívén koppanjon egyet. A mágus megreszketett, eszébe jutott a fülemüle trillázása és a saját édesanyja kacagása. Olyannyira megtelt a hangok emlékével, hogy már a torkát feszítették, végül hangos zokogásban tört ki.

A varázsló zokogása egyre csak zengett, megrezegtette a palota márvány termeit, végigsöpört a tornyokon, végül beáramlott a pincébe, és feltörve a zsák pecsétjét, szabadon engedte a bebörtönzött hangokat. A világ pedig újra megtelt muzsikával.

A király először meghökkent, de végül nevetésben tört ki, mert szívét felmelegítette a gyermek örömének zenéje.

A fiúcska pedig szél zúgásával, méhek zümmögésével, fecskék csivitelésével kísérve tért haza, hogy édesanyját visszadalolja a hangokkal teli életbe.

Oszd meg a bejegyzést

Ezek is kedvedre valók lehetnek

Your email will not be published. Name and Email fields are required

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .