BORÍTÓLELEPLEZÉS
Forrás: www.anablogjaesirasai.blogspot.com
Lelepleződött végre Eszes Rita nemsokára megjelenő regényének a végleges borítója!
Gratulálunk a nyertesnek!
És ráadásként egy aprócska részlet a regényből:
“– Hamarosan el kell mennem. Búcsúzni jöttem. Tudom, butaság – hadarja Akira, mintha maga előtt is szégyellné, hogy beszél hozzám. Úgy érzem, kicsúsznak alólam a sziklák és máris zuhanok. Alig tudom felfogni, hogy kimondta azokat a szavakat, amiket nekem kellett volna.
Beletúr lazán összefogott hajába, és a füle mögé igazít egy elszabadult tincset. Az apja sokat veszekszik vele a hosszú haja miatt, pedig olyan, mint egy ifjú szamuráj. Pont olyan zárkózott és titokzatos. Még mindig nem mondok semmit, csak közelebb húzódom, mert szeretek mellette lenni. Nem nézek rá, a messzi távolt fürkészem, mintha onnan várnám a válaszokat. Ő is ugyanígy tesz.
Nem tudom, meddig ülünk így, lehet, hogy tíz percig, talán egy órát. Számomra megáll az idő. Össze-összerezzenek a távolból felénk sodródó hangokra. Emberek fényképezik egymást a kilátón, a szél zörgetve cibálja viharkabátjukat, és tengervizet csepegtet összekócolt hajukba. A felőlük áradó sütemény édesbab illatával friss halak sós szaga keveredik.
Végül Akira megérint engem. Nem tudom, szándékos-e vagy csak a szél feszíti nekem a többiekéhez hasonló kabátját. A karja az oldalamhoz ér, és ettől minden szőrszálam az égnek mered, mintha áramütés ért volna. A szám olyan száraz, hogy most már akkor sem tudnék megszólalni, ha akarnék.
– Nem tudom, mikor jövök vissza, és hogy te itt leszel-e még, de kívánok neked minden jót az életedben – mondja Akira, és olyan keserű mosoly játszik az arcán, mint egy sokat tapasztalt öregembernek. Utoljára még belenézek a szemébe. Szeretem a mélységét. Érzékenységről árulkodik, pedig csak tizennyolc éves, nemrég elmondta nekem, a születésnapján. Talán osztálytársak is lehettünk volna, ha jártam volna iskolába.
Felállok és hátrálok néhány lépést, hogy az erdő, és véletlenül se a sziklák felé induljak. Az állkapcsom majdnem összeroppan, úgy szorítom, szűkre húzom a szememet is. A távozásával megpecsételi a sorsom, nélküle nincs értelme harcolnom a maradásért. Az egész életem romba dől, és ő még csak nem is tud róla.
Talán elmondhatnám neki, de az egy év alatt, amióta ismerem, még soha nem szólítottam meg. Talán elmondhatnám, de neki én csak egy róka vagyok.”
