Interjút készítettem Eszes Ritával, az újonnan megjelenő könyve, a Rókatündér kapcsán.
1. Az előző könyved, az Illangók Erdélyi mitológiát dolgoz fel, ha jól emlékszem. A mostani könyved, a Rókatündér a japán mitológiát hozza előtérbe. Szándékosan használsz mitológiai elemeket?
Igen, így a második könyv után már nekem is szándékosnak tűnik. Valójában az a helyzet, hogy arról írok, ami érdekel, és szerintem fantasztikus, mi mindent kitaláltak a különböző kultúrák emberei, és mennyi minden van, amit a mai napig nem tudunk megmagyarázni, csupán találgatunk. Szóval igen, szeretem a legendákat, szeretek találgatni, szeretem összekötni a három pontot. Ez egy érdekes játék nekem.
2. Ha jól tudom éltél japánban. Ez segített a könyv megírásában?
Persze, sőt, enélkül nem is írtam volna meg a Rókatündért. Nagyon sok saját élményre és tapasztalatra építek benne, gyakorlatilag kiírtam magamból azokat a helyzeteket, amiknek a valóságban nem feltétlenül van megoldása vagy nem állnak össze olyan kerek egésszé, mint egy regényben. Sajnos az életben nem mindennek látszik olyan éles vonalakkal az értelme, mint a fikcióban. Ezért is jó sokszor elbújni a könyvekben.
3. Miben?
Ahogy mondtam, már magát az ötletet az ott töltött idő adta, mert nem szívesen írtam volna egy olyan országról, amiről egyébként fogalmam sincs. Mármint egy országot ma már nyilván könnyen meg lehet jeleníteni alapos Google kutatás után is, de a benne lévő emberek, szokások, életmód nehezebben kelthető életre ismeretlenül. Így is annyi minden kimaradt a Rókatündérből, csak, hogy ne legyen ismeretterjesztő szaga! Elvégre nem hívhattam fel a figyelmet olyan dolgokra, amik egy japán főszereplő számára nem feltűnőek, mert a mindennapok részei. De már van egy listám, hogy Midoriék mit nem csináltak a könyvben, ami viszont hátha jó lesz egyszer egy másik sztorihoz.
4. Ha jól emlékszem először egy japán címe volt a könyvnek: Kitsune. Aztán ezt írtátok át Kicunére. Miért választottátok végül a Rókatündér címet?
Amikor Japánban éltem, az angol volt a másik használatos nyelv számomra, ezért minden szót a nemzetközi átirattal szoktam meg. Ezért használtam a kitsunét, amit aztán kicunéra magyarosítottunk. Nem csak azért volt számomra adott, hogy ez legyen a regény címe, mert nekem ez a szó mondja el leginkább, miről szól a történet, de azért is, mert ugyanúgy benne van a kettősség, a kétarcúság, mint az összes szereplő életében is: jelent rókát is, és jelenti a róka-ember alakváltó lényeket is. Viszont kiderült, hogy hiába mond ez a szó nekem sokat, azoknak, akik nem tudnak japánul vagy nem járatosak az animék világában, nem jelent semmit. Sokan hitték például, hogy a főszereplő lány neve. Katona Ildikó, a kiadó vezetője javasolta, hogy magyar szó legyen a regény címe, amit mindenkinek könnyebb megjegyezni. A kicunét egyébként rókaszellemként és rókatündérként is szokták fordítani, azért az utóbbit választottuk, nehogy valaki kísértetekre gyanakodjon. Mert sok minden van a történetben, de az pont nincs.
5. Számtalan borítótervet kaptál. Gondolom ez nagyon izgalmas időszak. Volt kedvenced?
Igen, elképesztően jó érzés és baromi megható volt, hogy mennyi terv jött be. Több, mint a duplája az első könyvemnek. Ambrús Renáta nyertes terve egyébként az elsők között érkezett és azonnal beleszerettem. Egyszerűen arcul csapott, amikor megláttam, újra Oszakában voltam. Igyekeztem nem elfogultnak lenni, észérveket használni, ütős borítót keresni, ezért mellette több más, tényleg szenzációs munkát is kiválasztottam. De nagyon jó érzés, hogy az embereknek is végül ez volt az egyik nagy kedvence, mert ettől úgy érzem, hogy a történet és a köntös úgy állt össze, hogy valóban az érzéseimet és az emlékeimet sikerül vele átadni az olvasóknak. És nagyon nagy meglepetést szerzett vele a kiadó, hogy a másik közönség kedvencet, Kolozs Kitti Anna munkáját sem engedték el, hanem a fejezetek elején és a borító hátulján is szerepeltetik a képet.
6. Amikor megkezdődik a szerkesztés, az milyen érzés?
Én mindig nagyon várom. Úgy érzem, nagyon egy hullámhosszon vagyok a szerkesztőmmel, Róbert Katalinnal, ezért fontos a véleménye. Nyilván az ember már előtte kap egy igent a kiadó részéről, mégis a szerkesztő adja az első mély visszajelzést, ami előtt mindig izgulok, de ez jó fajta izgalom. Örülök a pozitív visszacsatolásainak és elgondolkodom a javaslatain. Hajlamos vagyok elkalandozni, ha nagyon be akarok mutatni egy világot, ezért jó, ha valaki megmondja, hogy már megint túl sokat beszélek. Sőt, sokszor már magamtól is érzem, hogy, na, Kati most mondaná, hogy elég, ne fecsegjek. És akkor húzok.
7. Elolvasva a regényt, először be kell valljam, én bizony Tristannak szurkoltam. Sosem akartad többnek őt, mint barát?
Nem, és ennek több oka is van. Egyrészt nem szeretem a szerelmi háromszögeket, Midori pedig annyira elkötelezett volt Akira felé már az elejétől, hogy nem akartam, hogy az érzései komolytalannak tűnjenek. Én hiszek benne, hogy az övék igaz szerelem, és olyankor nincs helye bizonytalankodásnak. Az nem volt egyértelmű, hogy Tristan is megállapodik a végére, de olyan jó dinamikája volt Reijel, hogy ezt tényleg ők csinálták, nekem semmi közöm hozzá. A másik ok pedig, hogy Tristan és Midori barátságát sok tekintetben az életből mintáztam. És ennek így kellett lennie és kész.
8. A csavar a végén nagyon izgalmassá tette, de mintha az egy utólag jött gondolat lenne. Persze előbb is vannak nyomok, de valahogy nem is sejti az ember, hogy ekkora bajba képes sodorni magát egy külföldi cserediák. Van ennek valami alapja a való életben? Tényleg ennyire nehéz a cserediákok, vagy csak a külföldiek élete japánban?
Hmm, most két csavarra is gondolok hirtelen, úgyhogy elmesélem mindkettőt. Az egyik, ami Tristannal és Reijel történik. Hát, ez pontosan megtörtént a való életben is, de nem hiszem, hogy országhoz kötött, szóval biztosan a másikra célzol, Chanel ügyére. Ez részben valóság alapú, részben fikció, de igazából erről is ugyanazt gondolom. Ha az ember tizennyolc évesen olyan szabadnak érzi magát, mint még soha, az gyakran a sebezhetetlenség érzését is adja, hogy itt most tényleg semmi rossz nem történhet és YOLO. Ha a japánok itt valamiben hibásak, az maximum annyi, hogy nagy az utcai közbiztonság, a fogadó családok meg sokszor igyekszenek nagy tisztelettel és ezért némi távolságtartással kezelni azoknak a fiataloknak a magánszféráját, akik adott esetben otthon már tényleg nagykorúnak számítanak. Szóval megbíznak bennük és tényleg nagy a szabadság. Én egyáltalán nem gondolom, hogy a cserediákok élete nehéz lenne Japánban, sőt, a többi külföldihez képest egy védett burokban vannak. De ha valaki szándékosan nekiesik egy machetével ennek a buroknak, akkor azért bajba kerülhet, ahogy bárhol a világon. Szerintem Chanellel ez történt.
9. Ha jól tudom, folytatást tervezel az Illangóknak. Igaz ez?
Igen, éppen ezt írom, nem mondom, hogy könnyű. Egyrészt már régebben elkezdtem írni, aztán kipattant a fejemből a Rókatündér, és egyszerűen beelőzte. Most próbálok visszatérni hozzá, de nehéz úgy, hogy a Rókatündérrel szerencsére mostanában annyi minden történik, hogy még nem igazán tudom elengedni a kezét. Ráadásul érzek egyfajta nyomást, hogy már eleve késésben vagyok vele, hogy egy trilógia második kötete, ami mindig a legnehezebb, hogy ne csak időhúzás legyen a nagy finálé előtt. A világ is bonyolultabb és sötétebb, mint az, amelyikben Midori élt. De elszánt vagyok, mert a karaktereimet nagyon szeretem. Nyilván ez az oka, hogy nem köszöntem el tőlük egy kötet után.
10. Szeretnéd majd ezt a metódust folytatni? Különböző országok, különböző kultúrájának megismertetését egy izgalmas történeten keresztül?
Igen, erre utólag jöttem rá én is, ahogy látom, hogy mit írtam eddig és mik foglalkoztatnak még. Mindig is szerettem idegen kultúrákat felfedezni, de még itthon is valahogy vonzom a külföldieket. Szóval egy darabig még biztosan kitart az ilyen jellegű ihlet, aztán lehet, hogy útra kelek majd a további történetekért.
(Készítette: M. H. Sethemba)
