Az interjúsorozat harmadik kérdése:
Hogyan íródott a novellátok? Van valami különleges rutinotok, vagy csak megszáll titeket az ihlet, és leültök bepötyögni?
Ha kíváncsi vagy a kötet szerzőinek válaszaira, keresd fel a Kedves könyvek blogot, de addig is… Íme a mi íróink válaszai:
TÓTH ESZTER:
Általában tervezés nélkül ülök le írni, egy ötlet, vagy érdekes karakter alapján. Ez a novella viszont egy kicsit másként született. Nagyon szeretem a probléma feldolgozó regényeket, különösen azokat, amik valamilyen betegséggel, táplálkozási problémával kapcsolatosak (ez talán a szakmámból is adódik, hisz dietetikus vagyok), így nagyon szerettem volna én is egy hasonló történetet írni, olyan betegségről, élethelyzetről, ami talán nem annyira ismert. Így jutott eszembe a bradikardia, vagyis mikor az ember szíve lassabban ver a normálisnál. Aztán a novella többi része, már jött magától. Természetesen némi alapos, kutatómunkával kiegészítve és egy ismerősöm segítségével, aki pacemaker osztályon dolgozik.
NAGY ROXÁNA:
Nincs különleges rutinom, az ihletre pedig nem várok, mert akkor sosem írnék. 🙂 Először apró részleteket gondoltam ki, aztán kitaláltam a fő konfliktust, és lassan összeállt a történet. Eleinte csak az üres papírt bámultam írás helyett, mert nem tudtam, hogy milyen hangulatot akarok megragadni, és még sosem síeltem, így nem láttam tisztán bizonyos jeleneteket. Kifaggattam pár ismerősömet a síelésről, aztán youtube-on megnéztem pár felvételt, és megtört a jég, elkezdtem írni.
ESZES RITA:
Mondjuk úgy, hogy terápiás jelleggel kikívánkozott belőlem. Valós alapja van, de az életben nem volt kerek lezárása a történetnek, szóval tulajdonképpen megleptem magam karácsonyra ezzel a novellával. És igen, csak úgy leírtam, tulajdonképpen emlékekből és vágyakból vágtam össze.
L. K. PATRÍCIA:
Nálam az írást mindig el kell, hogy indítsa valami. Mint egy szikra, ami belobbantja a tüzet. Ennek a novellának az alapötlete már régóta motoszkált bennem, akárhányszor csak egy temetőben jártam, láttam magam előtt az öregurat, ahogy a kőpadon ül. Én mindig azt hittem róla, hogy a temetőgondnok, de Lilin keresztül megtudtam, hogy nagyobbat nem is tévedhettem volna. 😊
NOVÁK VICA:
Ha a mangós kávé és a vaníliás kávé különleges rutinnak számít, akkor bizony van ilyenem! Egyébként az ötlet több dologból tevődött össze. Az általam látott testvéri kapcsolatokból, az Anglia iránti vonzalmamból, a saját geekségemből… És egy aprócska adalék: az egyik tesóm neve csillagot jelent.
FRÁTER ZSUZSANNA:
Ez a történet már nagyon régen bennem élt, és nagyon örültem a Könymolyképző pályázatának, ami ösztönzést adott arra, hogy végül le is írjam. Az alapja egy nagyon személyes élmény, még abból az időből, amikor én magam is kollégista voltam. Az egyik télen hatalmas hó esett, és hétvégére nem utazhattunk haza, a kollégiumban kellett maradnunk. Akkor ezt óriási tragédiaként éltük meg, és azóta is emlékszem azokra a napokra. Persze a novella többi része már a képzelet szüleménye.
ZUGLIGETI ENNA:
Én úgy gondolom, a legjobb írások tudattalanból jönnek, így igyekszem jó kapcsolatot ápolni vele. Ez egyrészt rengeteg önelemzés, másrészt rendszeres foglalkozás azokkal a gondolattöredékekkel, amik “csak úgy” eszembe jutnak. Csiszolgatom, aztán elfelejtem őket, és amikor írok, gyakran visszalopják magukat a szövegbe. És a sok kis rész néha összekattan novellává.
ŐSZI ALÍZ:
Legelőször a cím volt meg, tulajdonképpen ahhoz érkezett maga a történet, ez talán az egyetlen furcsasága a folyamatnak. Zenelistákat szoktam gyártani a történeteimhez (ez is kapott egyet), de nem hiszem, hogy ez annyira különleges rutin lenne. Ezen kívül meg napközben ment a telefonba és cetlikre jegyzetelés, esténként pedig a fene nagy pötyögés.
