Tél Apó vállára nyomasztó teherként nehezedett a munkanélküliség és a tudat, hogy az örök élet birtokosa.
Néha azért megpróbált lazítani, mint most is. Szomorúan ringatta magát hintaszékében, a kandalló mellet, és elmélázva simogatta hófehér szakállát. A kedvenc slágere szólt a rádióból, és ő a kellemes baritonnal együtt dúdolgatta: Hull a pelyhes fehér hó…
Egészen elérzékenyedett, zsebkendő után kutatott a zsebében, amikor megszólalt a bejárati ajtó csengője.
Kicsit megszívta az orrát, mert nem találta meg a zsebkendőjét, és kiment ajtót nyitni.
– Hogy s mint szomszéd? – kurjantott köszönésképpen az ajtónyílásban álló apró, kerek fejű figura.
Manó volt, a szomszéd.
A városban Tél Apón és Hómanon kívül (aki kicsit sznob volt, és eredeti nevét – Hóember –, a szerinte előkelőbbnek hangzó Hóman névre angolosította), az egész városban mindenki a Manó névre hallgatott. Ez mégsem okozott kavarodást, mindenkit be lehetett azonosítani, mert volt Zöld Manó, Piros Manó, Orvos Manó, Kis Manó és így tovább.
Az ajtó előtt Okos Manó állt, a város esze.
– Gondoltam átnézek magához, unalmasak ezek a hosszú esték egyedül. Áthoztam a sakkot is – emelte diadalmasan a fadobozt Tél Apó orra elé, aki lemondóan intett neki, jöjjön beljebb.
Nem volt ugyan kedve ma este a sakkhoz, de ha már átjött a szomszéd, legalább jöjjön be, valahogy majdcsak elverik az időt.
– Teát? – pislantott a vendége felé.
Okos Manó bólintott, és amíg készült a forró ital, ő is kiment Tél Apó után a konyhába.
Elismerően nézett körül a tölgyfa bútorokon, a csillogó réz teafőzőn pedig külön megakadt a szeme.
– Hát hiába, aranyélete van még mindig, szomszéd! – jegyezte meg.
– Ja, aranyélet – morgolódott Tél Apó. – Az volt, valamikor régen! Amíg meg nem őrültek az emberek.
– Hát, sokat változott a világ – helyeselt óvatosan Okos Manó.
– Sokat!? De merre haladt? – elégedetlenkedett tovább Tél Apó – Milyen világ az, ahol már hologram télapók is vannak? 3D-s álomvilág! Ha-ha-ha – nevetett keserűen.
Okos Manó csak bólogatott egyetértése jeléül.
– Tudja – folytatta Tél Apó –, néha elgondolkodom, hogy egyszer csak kitalálják majd az emberek vidámság chipet is, amit csak beszúrnak a bőrük alá, és képesek lesznek nevetgélni akkor is, ha zokogni volna kedvük.
– Hát nem lennék meglepve – fűzte tovább szomszédja szomorú okfejtését Okos Manó. – Mert lehet, hogy mostanság már sírni sem szabad, micsoda elavult tevékenység az! Jól mondja, szomszéd, kifordult a világ, se igazi télapó, se igazi bánat, se igazi öröm, mi meg itt maradtunk munka nélkül!
Okos Manó most Tél Apó legfájdalmasabb pontjára tapintott. Az egzisztenciális bizonytalanság a legkiválóbb elméket is letaglózza, így volt ezzel Tél Apó is, ezért szinte kiszámítható volt, milyen irányban halad tovább ez a fájdalmas diskurzus.
– Látja, ez az – mondta Tél Apó. – A földön hologram télapók járkálnak, mi meg itt üldögélünk, és szégyenszemre sakkozgatunk a karácsony előtti fényes éjszakákon, mert nincs megrendelésünk!
– Bizony, bizony! És az ajándékgyárat is be kellett zárnunk!
Katasztrofális kérdést érintett Okos Manó ezzel az ajándékgyár dologgal, mert valóban, manók százai maradtak munka nélkül. Nagy gond volt ez, hiszen tudható, a lustaság minden rossz szülőanyja, és bizony, Tél Apó nem győzött rendet tartani a marakodó manók között. Egy napon aztán arra a logikus következtetésre jutott, hogy valamivel csak foglalkoztatni kell a manókat, mielőtt módszeresen kiirtják egymást. Törte a fejét, ugyan mit lehetne csinálni az örök hó birodalmában? Először semmi sem jutott az eszébe, az agyát szinte leblokkolta a probléma, pedig mindig ott volt a szeme előtt a megoldás.
Havat seperni!
Így aztán délelőtt négy órán keresztül jobbról bal felé söpörtek a manók, aztán ebéd után, egészen sötétedésig, balról jobb felé. Jól el lehetett fáradni benne! Bekapták a vacsorájukat, és már aludtak is, mint a bunda.
Talán rettenetesen hangzik, gondolta most Tél Apó a csészéjén melengetve a kezét, de hát alkalmazkodni kellett a megváltozott körülményekhez. Valakinek csak tennie kellet valamit abban a szörnyű helyzetben! Nem viselkedhetett mindenki úgy, mint Hóman, aki egy életművész volt, és akinek semmi se fájt, mert a hó az örök, ő mindig tudott miből táplálkozni, más meg nem érdekelte, de hát ő sosem volt egy szociálisan érzékeny személyiség!
És bár Tél Apóból minden gonoszság hiányzott, néha azért eszébe jutott az is, lehet, egyszer Hóman is kelepcébe kerül, mert kitalálják majd az emberek, hogy a hó is egy teljesen felesleges dolog, csak akadályozza a közlekedést, megnő a kéz- és lábtörések száma, és egyszer csak kimondják, elegünk volt, és nem fog többé nagy pelyhekben hullani a hó. Akkor aztán majd kicsúszik a talaj Hóman lába alól is!
Tél Apó próbálta elhessegetni komor gondolatait, és csak a sakkpartira koncentrálni. Nem szeretett veszíteni, és Okos Manó nehéz ellenfél volt.
Amikor beköszöntött az éjszaka, befejezték a játékot, és Okos Manó elbúcsúzott.
Éjfél után aztán a rénszarvasok hangja egyre panaszosabbá vált, mert benne volt inukban a mehetnék, a régi szép időkben ilyenkor már ungot-berket bejártak az ajándékokkal megrakott szánnal.
Tél Apó – a rénszarvasok szívszaggató hangja ellenére is –, kicsit jobb hangulatba került, mert az esti teájukba tettek egy kis rumot is. Enyhült rajta a nyomás, felszabadultabbnak érezte magát, ráadásul mindkét partit megnyerte, úgyhogy bizakodóbban tekintett a világra. Olyan nézzünk utána a dolgoknak, biztos nincs még elveszve minden hangulatba került.
Arra gondolt, nem ülhet ölbe tett kézzel az idők végéig, mert az öröklét így nagyon unalmas lesz, ráadásul, ha nem mozog, egyre kövérebbé válik, és végleg beleszorul a foteljébe.
Habár folyamatosan szidta a technikai kütyüket, azért nem volt teljesen elmaradva a világtól, ő maga is birtokolt egy laptopot, sőt, használta is néha. Időtől-időre felment az internetre, különösen így karácsony tájékán, hátha valaki télapót keres.
Ilyen jellegű kereséssel most nem találkozott ugyan, de addig szörfözött – fogalma sem volt, miért szörfözésnek nevezik ezt a tevékenységet, de Okos Manótól úgy tanulta, ha ide-oda kattintgat, akkor szörfözik a világhálón –, amíg egy cikken akadt meg a szeme: A siker titka. Hogyan menedzseljük saját erőforrásainkat?
Már régóta élt, de még sosem hallott a marketingről, először nem is nagyon értette, miről van szó, de valami azt súgta neki, talán a véletlen a kezébe adta a megoldás kulcsát.
Még elalvás előtt is a szót ízlelgette: marketing, marketing…
Másnap átballagott Okos Manóhoz, aki feltette szemüvegét, figyelmesen végigolvasta a cikket – kétszer is –, kicsit még gondolkozott, aztán így szólt:
– Nos. A mi erőforrásaink a következők: egyrészről a rénszarvasok, akiknek nem számít az időjárás és a távolság, és semmilyen radar nem tudja befogni őket. Másrészről a manók, akik fürgék, mint a villám, és erősek, mint egy ökör.
Jelentőségteljesen nézett Tél Apóra, akit inkább a nagy szíve miatt szeretett, semmint gyors észjárásáért, és aki most is csak csendesen pislogott.
– Nota bene, a szállítási kapacitásunkat fogjuk felajánlani a piacnak – csapott az asztalra diadalmasan Okos Manó.
Gondosan megfogalmazták a hirdetés szövegét, és rövidesen választ is kaptak rá. Egy furcsa nevű ország fővárosából jött, és ők megkeresték a térképen. B-u-d-a-p-e-s-t, silabizálták ki a város nevét. Aztán felvették a hirdetővel a kapcsolatot, és megállapodtak egy találkozóban.
Mielőtt Tél apó elindult, Okos Manó gondosan elmagyarázta neki a sikeres üzleti tárgyalás fortélyait.
– A legfontosabb szabály, hogy maga irányítsa majd a megbeszélést.
Tél Apó bólogatott.
– Keveset beszéljen, de minden mondata legyen lényegre törő. Érti?
Tél Apó megint bólintott, bár kicsit megijesztette Okos Manó.
– Ne féljen, menni fog. Hagyja, hogy a másik fél terítse ki először a lapjait. Különösen, ha eljutnak az ártárgyalásig.
– Ártárgyalás?
– Persze. Hagyja, hogy a másik mondja meg, mennyit szán az üzletre, aztán tegyen rá legalább ötven százalékot, és az eredeti ár plusz huszonöt százaléknál álljanak meg.
– Huhh – mondta Tél Apó. – Vigyek számológépet?
A drogüzlet eddig szépen virágzott Budapest belvárosában, de mostanában a kereskedelem biztonságosnak tűnő hálóján egyre több lyuk keletkezett.
Teri az ablaknál állt, nézte a kivilágított rakpartot, a befagyott folyó olyan sötéten csillogott, mint a testén feszülő fekete bőrruha.
Amikor az utca csendjébe, mint egy vészharangként, rendőrautó szirénája hasított, Teri, dühös macskaként, vörös körmeivel a fotelben bóbiskoló férje, Robi felé kapott.
– Térj már magadhoz – sziszegte. – Megint kiütött a kokain, te marha!
Robi bambán meredt rá, és csak az orra alatt motyogta:
– Cicám, kis boszorkám, állj már le…
Teri fekete szeme lángokat vetett.
– Ne cicázz itt nekem! Szarban vagyunk, te meg egész nap kis kurvákat hajtasz, ráadásul az anyagot is megdézsmálod.
– Ugyan már cicám…
– Mi a francos fenét csináljunk – fröcskölt a méreg Teriből –, a zsaruk szinte minden szállítónkat lekapcsolták, honnan a frászból szerezzünk árut?
És Teri csak mondta és mondta, hogy egyedül kell kínlódnia a dílerekkel is, és tartani a hátát, ha valaki lebukik, meg fizetnie a drága ügyvédeket, és sorolta volna még tovább a bajokat, amikor észrevette, hogy Robi szeme újra lecsukódott.
– Te hülye! – mondott ekkor jó éjszakát a férjének, és beviharzott a hálószobába.
Bekapcsolta a vízágyat, hátha a kellemes ringatózás elaltatja majd. De csak álmatlanul forgolódott, úgyhogy két óra körül felkelt, és azt tette, amit általában, ha nem tudott aludni, bekapcsolta a laptopját.
Rossz szokása volt, hogy mindig megnézte a Hírkeresőt, pedig megfogadta, nem húzza fel magát ezzel, mert a hírek tele voltak rendőrségi ügyekkel, és ő már a puszta szótól is, rendőrség, idegrohamot kapott.
Ezenkívül agyon tömték az oldalt reklámokkal, nevetséges üzleti ajánlatokkal, olyasmire buzdítva az embereket, ami egyébként eszükbe sem jutott volna.
Már majdnem elhagyta a lapot, amikor megakadt a szeme egy hirdetésen. Nagy volumenű, kihasználatlan szállítási kapacitás! Extra gyorsaság, megbízhatóság, diszkréció, referenciák. Hívjon bizalommal! Minden megoldás érdekel.
Habár Teri olyan messze volt a vallásosságtól, mint Makótól Jeruzsálem, most mégis azt gondolta, lehet, hogy a gondviselés hozta elé ezt a hirdetést. Mégis jól imádkozott, és lesz megoldás a befulladt üzlet újjáélesztésére?
Egy belvárosi kávézóban találkoztak december közepén.
Pontosan tíz órakor lépett be az ajtón a kopott, piros kabátot viselő férfi, kezében sárga rózsát tartott, a megbeszéltek szerint.
Teri felemelte a kezét. A piros gömbhöz hasonlatos, fehér szakállú férfi nehézkesen átfúrta magát az asztalok között, majd udvariasan meghajolt Teri előtt.
– Tél Apó.
– Tél kicsoda?
– Apó – ismételte meg Tél Apó.
Teri idegesen megrántotta a vállát, nincs neki ideje most a keresztnevekre, ha Apó, akkor Apó, és intett a labda formájú embernek, üljön le.
Valahonnan ismerős volt neki ez a figura, de nem akart ezzel foglalkozni. Sokkal inkább lekötötte figyelmét a szag beazonosítása, ami a viharvert piros kabátból, meg a szőrét vesztett sálgallérból áradt, és amit elviselhetetlennek talált, úgyhogy kivett egy zsebkendőt a táskájából, és az orra elé tartotta. Úgy érezte, ha sokáig kell elviselnie ezt az ázott kutya szagot, elhányja magát.
Tél Apó őszinte együttérzéssel nézett rá.
– Nátha?
– Allergia.
Teri gyakorló üzletasszony volt, tudta, nem lehet durva a potenciális szállítójával, így hát nem akart teljesen őszinte lenni a zsebkendő használatával kapcsolatban, főleg, mielőtt többet megtudott volna az üzletről.
Magabiztos tárgyalóként kezdett.
– Kifejtené, kérem, bővebben az ajánlata mibenlétét?
A zsebkendő takarásából beszélt, vigyázva, csak annyi levegőt vegyen, amennyi feltétlenül szükséges.
– A fő profilunk az ajándék kiszállítás – mondta Tél Apó.
– Ajándék? Az jó. Az stimmelhet. És milyen határidővel tud szállítást vállalni?
– Ez kérem, függ attól, hogy honnan kell hozni a csomagot, mert…
Teri félbeszakította.
– Mondjuk Kolumbia.
– Kolumbia? Egy éjszaka.
– Repülővel szállít?
– Úgy is mondhatjuk.
Teri felállni készült.
– Akkor tárgytalan.
– Miért?
– A szállítmány bizalmas természetű, nem lenne jó, ha bármilyen megfigyelő eszköz detektálni tudná az útirányt.
– Vagy úgy! – mosolyodott el Tél Apó. – Ettől nem kell tartania. Mi mindig is bizalmas természetű csomagokat szállítottunk. Csak, és kizárólag a megrendelő kezéhez. És elhiheti, sosem volt problémánk.
– Sose kapcsolták le útközben a szállítmányt?
– Hova gondol? Ez teljesen lehetetlen volt. Gyorsak voltunk, aztán csak beejtettük a kéményen a csomagokat, és már mentünk is tovább.
– A kéményen? – csodálkozott Teri. – Érdekes.
– Ez volt a legbiztonságosabb.
– És hogyhogy nem fedezték fel magukat?
– Olyan burában utaztunk, ami láthatatlanná tett minket, ez is része volt a meglepetésnek.
– Mióta csinálják ezt az üzletet?
– Hát, kis túlzással azt mondhatnám, évszázadok óta. De most volt egy kis…
– Jól van. Nem érdekel. Csináljunk egy próbautat. Ha működik, megegyezünk.
Tél Apó boldog volt. A próbaút is több, mint a semmi.
Mindenesetre elhatározta, elmegy Varró Manóhoz, és csináltat egy új köpenyt, mert észrevette, hogy az asszony hogy fintorgott, ami persze nem is csoda, mert az idők folyamán tényleg kissé állott szagú lett a piros köpenye. Új kabát kell, hiszen Okos Manó is figyelmeztette, a jó benyomás nagyon fontos.
Teri, az a kedves budapesti fiatalasszony, azt mondta neki, ajándékokat kell majd szállítaniuk. Kolumbiában felpakolják a csomagokat, aztán majd itt a városban egy folyópart melletti házban lerakják. Nem a kéménybe kell bedobni, merthogy nem is lesz kémény.
Ezt egy kicsit furcsállta Tél Apó, de hát változnak az idők.
A próba fuvar nagyon jól sikerült, úgyhogy beindult Tél Apó és a manók kolumbiai ajándékszállítás üzlete.
Voltak ugyan furcsaságok, de Tél Apó mindezt az új idők számlájára írta. Egy alkalommal például egy olyan házba kellett vinni az ajándékot, ami egy eldugott utcában állt, tömör faajtaján kukucskáló volt, és mielőtt kinyitották volna az ajtót, neki be kellett kiáltani, megjött Tél Apó. Ezt mindig hangos vihogás fogadta belülről, na persze, a télapó, és ő csodálkozott, miért olyan vicces ez, de nem törődött vele, az emberek néha furcsák.
Ennél a háznál mindig ugyanaz a telt idomú asszonyság vezette be a szalonba, ahol a hölgyek furcsán voltak felöltözve, illetve nem voltak felöltözve, és Tél Apó nem is tudta azoknak az apró, színes, fényes ruhadaraboknak a nevét, amit a csípőjükön és a mellkasukon viseltek. Okos Manó, aki járatosabb volt a világ dolgaiban, később azt mondta neki, hogy valószínűleg bugyit és melltartót viseltek. A szemük fekete szénnel volt körül rajzolva (legalábbis Tél Apó szénnek gondolta, nem volt ismerős a kozmetikai iparban), és a szoba levegőjében édeskés illatok keveredtek a dohányfüst szagával. Az édes illatok emlékeztettek a csokoládéra meg a szaloncukorra, pipázni meg ő maga is pipázott néha, úgyhogy ebben semmi furcsát nem talált, de a ruhátlanság elgondolkodtatta. A szalon mindig meleg volt ugyan, de annyira azért nem, hogy szinte teljesen meztelenól tartózkodjanak benne. De nem akart okoskodni, ezért hát nem hívta fel a figyelmet arra, hogy még megfáznak a hölgyek, inkább hallgatott.
Egyik alkalommal, már közel a karácsonyhoz, mikor átadta a csomagot, a telt idomú asszonyság elé penderített egy szőke hölgyet, aki kedvesen rámosolyodott.
– Apuska, jössz egy menetre? – kérdezte.
Tél Apó furcsállotta a megszólítást, őt csak Apónak szólították, amióta világ a világ, és azt sem értette, milyen menetre hívják, ezért udvariasan megkérdezte:
– Hova kéne menni?
– Jaj, de helyes, maga kis tudatlan – kacsintott rá a szőke hölgy.
Tél Apó kicsit zavarban érezte magát, és már menni készült, de a hölgy megragadta a karját.
– Édeske vagyok – mondta –, jöjjön, megmutatom a szobámat.
Tél Apó nem akarta visszautasítani a kedves meghívást.
A szobában Édeske hozzálátott, hogy lesegítse a piros kabátot Tél Apóról, de ő semmiképpen sem akart megválni tőle.
– Furcsa vagy – mondta Édeske, – akkor mit szeretnél?
– Talán egy tea jólesne.
– Akkor te az a beszélgetős fajta vagy, ugye?
– Mi tagadás, szeretem meghallgatni az embereket, különösen a gyerekeket.
– A gyerekeket?
Édeske nézte Tél Apót, és egy pillanatra mintha elgondolkodott volna.
– Emlékeztetsz valakire. Megkérhetnélek valamire? – szólalt meg aztán.
– Természetesen.
Édeske ekkor megfogta Tél Apó kezét, és azt mondta:
– Van egy kisfiam, Marci. Az apám neveli. Megtennéd, hogy elviszed neki ezt a focilabdát? – vett elő egy csomagot a szekrényből. – Nagyon ügyes és jó kisfiú, megérdemli az ajándékot. De úgy tűnik, én nem tudok otthon lenni karácsonykor.
Édeske hangja itt elcsuklott egy pillanatra, aztán folytatta.
– És amikor átadod majd neki az ajándékot, mond meg, hogy anyu szereti és csókoltatja – törölt le egy könnycseppet a szeme sarkából, de aztán elmosolyodott, mert Tél Apó megígérte, minden a kívánsága szerint fog történni.
Tél Apó nem akart tolakodónak tűnni, és csak azért, mert megkérték egy szívességre, máris mások magánéletében turkálni, de azért még megkérdezte Édeskét, miért nem tud több időt a kisfiával tölteni, és a munkaidő végén, este hazamenni?
– Aranyos vagy – mondta Édeske –, de tudod, itt épp este kezdődik a műszak. Akkor van a legtöbb vendég.
Tél Apó elgondolkodott, hogy persze, ez érthető, hiszen ők is éjszaka dolgoznak, amíg az emberek alszanak, nincs ebben semmi különös. Azért egy kicsit mégis sajnálta Édeskét. Sötét árkok húzódtak a szeme alatt, ráférne egy kiadós pihenés, gondolta. De most sem akart okoskodni, megköszönte Édeskének a szíves látást, biztosította, hogy a focilabdát elviszi a fiának, aztán elindult a dolga után.
Apró megbízás volt a focilabda, de Tél Apó így is azt mondta Okos Manónak, hogy örül, mert hosszú idő után újra kapott egy klasszikus, neki való megbízást.
– Látja, ilyen a piac, – mondta Okos Manó –, egyik megbízás hozza a másikat, aztán ha elterjed a híre, majd nem is fogjuk győzni a munkát!
De végül ez a karácsonyi szezon azzal az egy focilabdás megbízatással lezárult, viszont szépen virágzott a kolumbiai csomagszállítás. Mindig éjszaka érkeztek egy ültetvény közepére, és Okos Manóban, aki többet tudott a világ dolgairól, egy sötét gyanú ébredt. Kolumbia, ültetvény, morfondírozott magában. Aztán azt gondolta, nem szól szám, nem fáj fejem, és mivel különben sem lehetett biztos a dologban, nem is említette meg Tél Apónak a kételyeit, aki egyébiránt teljesen újjászületett a munka örömétől.
De a következő év őszére hirtelen befulladt az üzlet, és eljött az igazság órája.
Teri elégedett volt, úgy érezte, ezzel a Tél nevű fickóval megfogta az isten lábát. Bár fura figura volt azzal a piros köpennyel – amit időközben kicserélt egy újra, és végre nem volt olyan ázott kutya szaga –, de mindig pontos volt, és valóban úgy járt-kelt, hogy senki sem jutott a nyomára. Teri végre a maga ura lett, sőt, egy virágzó európai központot hozott létre, már nemcsak vevő volt, hanem ő szórta szét a kiváló minőségű kolumbiai anyagot. Szinte nemzeti büszkeség töltötte el, lám-lám, nemcsak a magyar filmek lesznek egyre jobbak, dicsőséget hozva az országnak, de neki is sikerült komoly kereskedelmi központot kiépítenie.
Az üzlet egyre jobban működött. Terinek végre jutott ideje arra is, hogy rendet rakjon a magánéletében, melynek következtében Robi egy sajnálatos lövöldözés áldozata lett az Aranyvirág utcában. Fekete Mercédeszében érte a halál, egy motoros hajtott mellé, és négy lövést adott le rá.
A rendőrség alvilági leszámolásra gyanakodott, előszedték a beépített embereiket, de nem kaptak használható információt. Le is zárták volna a nyomozást, ha Teri fiatal szeretőjével el nem szalad a ló, és egy éjszakai bárban az ötödik VSOP konyak után nem kezd el járni a szája. Később nem tudta megmondani Terinek (és akkor már mindegy is volt), mi vitte rá arra, hogy meséljen a bárban arról a Tél nevű pasasról, meg a különös piros kabátjáról annak a jópofa fickónak, aki még egy konyakra meghívta őt.
A rendőrség így Teri nyomára jutott, rajtaütöttek a Duna parti lerakaton, és az egész hálózatot felgöngyölítették.
– Tudja mi a helyzet? – esett be egy reggel futástól lihegve Okos Manó Tél Apó házába.
Becsapta maga mögött az ajtót, és kulcsra zárta, majd benézett minden szobába, nincs-e ott valaki, hiába biztosította róla Tél Apó, hogy egyedül vannak. Még a függönyöket is behúzta.
– Mi történt magával ezen a gyönyörű napon? – nézte az idegesen sürgölődő Okos Manót Tél Apó. – Mitől ilyen ideges?
– Ideges!? Ezt hallgassa!
Bekapcsolta a TV-t, épp akkor kezdték el a tízórás híreket.
– Budapest belvárosában egy európai hálózattal rendelkező drogcsempész bandát lepleztek le – mondta lágy hangon az angyalarcú bemondónő. – Kiderült, a hálózat egyúttal lányokat is futtatott, úgyhogy a rendőrség két legyet ütött egy csapásra.
Ekkor a bemondónő mögött megjelent egy fotó.
– De hiszen ez Teri! – kiáltott fel Tél Apó.
Okos Manó türelmetlenül intett neki, hogy igen, ez ő, de hallgasson, figyeljen tovább.
– B. Terézia, akit az alvilágban csak drogbáróként ismernek, teljes körű beismerő vallomást tett a vádalku reményében. Elmondta, hogy a drogüzlet felvirágoztatását egy Tél Apó nevű egyénnek köszönheti, ő szállította a drogot Kolumbiából Budapestre. Jelenlegi tartózkodási helyéről nem tudott semmit mondani, de pontos személyleírást adott a rendőrségnek.
– Ezt a személyleírást erősítette meg Sz. Mária is – ekkor Édeske fotója is megjelent a háttérben –, akit mindenki Édeske néven ismer. Ő kiegészítette vallomását azzal, hogy a Tél Apó névre hallgató személy egy úriember volt, mert amikor tavaly karácsonykor megkérte őt, hogy vigye el kisfiának azt a focilabdát, amit karácsonyi ajándéknak szánt, Tél Apó minden ellenszolgáltatás nélkül megtette ezt.
Tél Apó nem akart hinni a fülének. Drogbáró az a kedves, határozott fellépésű budapesti fiatalasszony? Drogüzlet? Hát nem ajándékok voltak a csomagokban?
– Átvertek bennünket – mondta Okos Manó.
– Akkor most bajban vagyunk?
– Figyeljen, még nincs vége a híreknek!
A háttérben ekkor megjelent Tél Apó fantomképe.
– A rendőrség sem az elkészült fantomkép, sem a Télapó fedőnév alapján nem tudta a drogfutárt beazonosítani.
– Hála isten! – sóhajtott fel Tél Apó.
Tél Apó nem tudott arról, hogy a TV-ben bemutatott fantomkép után égtek a rendőrségi telefonvonalak, rengeteg idős ember jelezte, hogy a kép emlékezteti őket a télapóra, akiről gyerekkorukban azt hitték, ő hozza az ajándékokat.
Arról sem értesült, hogy rengeteg munkaóra és energia ment el a hívások fogadására, úgyhogy a rendőrfőnök végül megelégelte, és egy TV interjú során kijelentette, csodák pedig nincsenek, már hogy lehetne egy hajdan volt mese figura drogfutár?
– Ne vitassuk el – mondta enyhe sértődöttséggel –, hogy a rendőrség kiemelkedően sikeres munkát végzett, hiszen felgöngyölítette a veszélyes droghálózatot és bezáratta az illegálisan működő nyilvánosházat is. Éppen ezért – emelte fel a hangját –, arra kérem a tisztelt lakosságot, ne gyártsanak újabb legendákat! Ne csináljanak a Wiszkis Rabló mellé egy drogfutár télapót! Nem vezet sehová.
Annak sem örülhetett Tél Apó, mert nem mondta el neki senki, hogy ezzel az interjúval lezárult a rendőrségi nyomozás, viszont országszerte télapó fan klubok alakultak, ahova meghívták Marcit, Édeske fiát, aki volt olyan szerencsés, hogy focilabdát kapott tavaly karácsonykor a télapótól. Decemberben pedig sok alsó tagozatos osztályban az volt a házi feladat írásórára, hogy fogalmazzanak a gyerekek levelet a télapónak.
Tél Apó tehát minderről semmit sem tudott, és csak gyötörte és gyötörte a lelkifurdalás, hiába próbálta Okos Manó azzal vigasztalni, hogy de hiszen honnan tudhatták volna, mi van a csomagokban?
Keveset és rosszul aludt, mégis, egy éjszaka, mintha előre látta volna a jövőt, azt álmodta, ajándékkérő levelet kapott egy kisfiútól.
Amikor reggel felébredt, kinézett az ablakon, ragyogóan hófehér volt minden, az éjjel havazott. Hát igen, megint itt a december, gondolta, nem csoda, hogy épp most álmodtam az ajándékkérő levéllel. Elszomorodott, és már éppen újra belemerült volna a szokásos letargiába, ami a munkanélküliség miatt mindig utolérte így karácsony tájékán, amikor pittyegni kezdett a laptopja.
E-mailje jött!
Kedves Mikulás! Tavaly a Marci kapott tőled egy focilabdát, mindenki irigyelte az iskolában. Légy szíves, hozz nekem is egy focilabdát. Várlak! Ferikét keresd, a Keleti-pályaudvar mellett, harmadik emelet 10.
Megdobbant Tél Apó szíve, na, ugye, csak szükség van még rám, gondolta. Öreg róka nem vén róka, és fordulhat a világ bármekkorát, csak felüti a fejét a csodavárás!
Az első e-mailt követte a többi, úgy tűnt, ez a december már nem múlik el munka nélkül. Néha-néha eszükbe jutott ugyan a drogüzlet, és szégyellték is magukat miatta, de Okos Manó ilyenkor mindig azt mondta:
– Minden jó, ha a vége jó! A drogüzlet befuccsolt, a bűnösök rács mögött, mi pedig újra az érdeklődés középpontjába kerültünk.
Boldogok voltak, úgy tűnt, a rendőrség végleg ejtette a télapó szálat, nem fenyegeti őket veszély.
Mégis, újjáéledő, klasszikus ajándékszállító üzletüket – Okos Manó tanácsára –, óvatosságból Mikulás néven futatták.
