– Boldog karácsonyt, Kazuu!
– Parancsolsz, földi? – Vonta fel a szemöldökét a bandkai, miközben úgy meredt tiszttársára akár egy meteorjáró bolondra. A bandkaiak ezzel a kedves szóval illették azokat, akiknek szerintük megkérdőjelezhető volt a józaneszük. És Kazuu biztos volt benne, hogy a Föld bolygóról érkezett tisztnél, ez a szomorú helyzet állt elő. Nem lepte volna meg, hisz lassan háromszázhatvanöt napja járták az űrt csak ők ketten és a kutatórobotok. A hosszú magányban gyakran előfordult, hogy a gyengébb egyedek földi szóval: bekattantak. A földi széles mosollyal lépett be a pilótafülkébe, és vetette le magát a Kazuu melletti székre.
– Azt mondtam, hogy boldog karácsonyt! A földi naptár szerint ma van december huszonötödike, vagyis szent este.
– Ha jól sejtem, ez valamiféle ünnep lehet – jegyezte meg Kazuu, miközben visszafordult a monitoron megjelenő adatoszlopokhoz.
– Úgy bizony! Az év legszebb ünnepe! Úgyhogy ma ünnepelünk, haver! Kinyitjuk az egyik boros palackot, és koccintunk! Mit szólsz?
– Nem is tudtam, hogy ilyen szentimentális vagy, földi.
– Nem vagyok az, de tudod, mit kérek tőled karácsonyi ajándékként? Hogy végre tanuld meg a nevemet!
– Tudom a nevedet! – kérte ki magának Kazuu. – John Spark, született 2542-ben, a földi New York városban.
– Nagyszerű! Akkor mi lenne, ha mostantól Johnnak hívnál? Ez a földizés, már meg ne sértődj, eléggé idegesítő.
– Hiszen a Földről érkeztél! – csattant fel Kazuu. Ezt a beszélgetést szinte minden századik napon lejátszották, és bár Kazuu nagyon türelmes bandkainak tartotta magát, kezdett elege lenni.
– Én sem hívlak bandkainak – folytatta a földi. Kazuu fáradtan túrt bele rövid lila fürtjeibe.
– Semmi értelme megjegyeznem a nevedet. Kétszázötven nap múlva visszatérünk a bázisra, és soha többé nem látjuk egymást. Mi értelme akkor?
– Oh, értem már! Végül is mi az a közel hétszáz nap egy magad fajtának? Csak egy szemvillanás!
– Így van – bólintott Kazuu, örült, hogy a földi végre megértette, bár a hangsúly, ahogy kimondta az előbbi mondatot, elég különös volt. Ezek a földi emberek olyan furcsa népek. Az elmúlt háromszáz év alatt, amióta a Galaktikus Rendfenntartó Kommandó tisztjeként szolgált, ez a John Spark volt a legkülönösebb társa mindközül. Most is jön ezzel a karácsonnyal, vagy mivel.
– Még mindig nem értem, mi ez a te karácsonyod – tért vissza az eredeti témához, mert őszintén szólva kicsit érdekelte is a dolog. – Azon kívül, hogy mindenféle ajándékot akarsz kapni.
– Nem csak kapni, de adni is. Én úgy döntöttem, az egyik zoknimat adom neked.
– Kedves – húzta el a száját Kazuu, ami már-már beillett egy mosolynak. John széttárta a karját.
– Bocs, haver! Ha otthon lennénk, biztos valami kreatívabbat kapnál. Mondjuk egy meteorfényező készletet vagy egy guminőt. De itt a Plútó háta mögött csak a mosatlan zoknimat tudom felajánlani.
– Elég udvariatlan dolog a szagos ruhadarabodat elajándékozni. – John felnevetett. Kazuu szerint ez volt az egyik legidegesítőbb szokása. Folyton nevetett, egyáltalán nem professzionális viselkedés.
– Nyugi! Ha jól viselkedtél az idén, talán a Mikulás is meglátogat.
– Ezt erősen kétlem – csóválta meg a fejét Kazuu. – Megyek, ellenőrzöm az érzékelőket. – Ezzel felállt, és elhagyta a fülkét. Ez a John tényleg különc egy alak. Még hogy egy Mikulás meglátogatja! Jó nagy bajban lennének akkor.
– Akkor ma karácsonyozunk, igaz? – kiáltott utána a földi.
– Jó! Legyen! – Adta be végül a derekát Kazuu. Annyira rossz csak nem lehet.
***
Utólag Kazuu ezerszer is megbánta, hogy belement ebbe az őrültségbe. Néhány óra múlva eljutott arra a pontra, hogy előkapja a kétszázhúszas lézerpuskáját, és agyon lövi tiszttársát. Úgy látszik, ez a karácsony még őrültebbé változtatja a földieket, mint amilyenek alapjáraton.
John egész nap furcsa dalokat énekelgetett, amiknek semmi értelme sem volt. Például miért akarna valaki egy vízipacit karácsonyra? – bármi is legyen az a vizipaci – vagy a Csendes éjt, ami szintén minden logikának ellentmondott, hisz az űrben nincs éjjel és nappal. Ráadásul John kornyikálását leszámítva, általában elég csendes is.
A műszakjuk lejárta után, megitták John Földről hozott borát, és a szabályzatot felrúgva két adag ételcsomagot is elfogyasztottak. John közben karácsonyi történetekkel szórakoztatta Kazuut. A bandkai végre megtudta, hogy a karácsony a Föld egyik vallásos ünnepe, mikor a Kis Jézus születését ünnepelték, de ma már inkább volt családi ünnep, mint vallási.
– Akkor most biztos hiányzik a családod – állapította meg Kazuu. John bólintott.
– Nagyon, a kölykök meg sem fognak ismerni, mikor végre hazakeveredek.
– Annyira rövidtávú a memóriájuk? – kérdezte Kazuu, mire John ismét felnevetett.
– Tényleg, haver, már több mint háromszáz napja gürcölünk itt, és még nem is meséltél nekem a családodról.
– Nincs mit mesélnem, nálunk ez másként van, mint nálatok.
– Persze, azt tudom, hogy ti másként szaporodtok, de azért gondolom, van valaki, akihez kötődsz.
– Nem mondanám. Mattera minden bandkai szülőanyja. Igazából még csak nem is találkoztam vele.
– Ez nagyon fura! Csak letojja a petéit és ennyi? Rátok sem néz?
– Lerakja a helyes szó – javította ki automatikusan a földit Kazuu. – De igen, valahogy így kell elképzelni.
– Szörnyen hangzik. Nem mondom, hogy az én családom tökéletes, de beleőrülnék, ha nem lennének nekem. – Kazuu nem tudta, mit gondoljon. Úgy ötven éve megfogadta, hogy nem engedi többé közel magához egyetlen kollégáját sem. Hisz szinte minden galaktikus faj életideje elenyésző volt az övéhez képest. Lassan megöregszenek, és meghalnak. Egy idő után ez igazán nyomasztóvá válik. Ám hiába igyekezett elzárkózni, John úgy nyílt meg előtte gondolkodás nélkül, akár egy érdekes könyv, és tolta a lelkét az orra elé. Esélye sem volt tiltakozni, bár nem is nagyon akart.
– Nagyon érzelgős vagy, földi. Ez a karácsony dolog rossz hatással van rád.
– Meglehet! – hajtotta fel az utolsó pohár bort John, majd kék szeme huncut réssé szűkült, ahogy Kazuura pillantott. – Rád viszont kifejezetten jó hatással van. Még sose beszéltél ennyit egyhuzamban. – Kazuu gyorsan elkapta a fejét, de már elkésett. A szája szegletének árulkodó felfele gördülését nem tudta elrejteni.
***
Kazuu a bor okozta szokatlan, mámoros érzés társaságában heveredett le az ágyára. Az álmosság már ólomsúlyként nehezedett a szemhéjára. De legalább letudhatta az évszázad legőrültebb napját. Már egy bandkai sem vetheti a szemére, hogy nem élvezi az életet. Alig várta, hogy John kialudja a másfél üveg bort (igen végül két üveggel vedeltek be), és minden visszatérjen a rendes rakétavágásba. Ebből a karácsony estéből bőven elég volt az elkövetkező úgy… két-háromszáz évre.
A szeme már majdnem lecsukódott, mikor a fotocellás ajtó ismerős suhogása ütötte meg a fülét. Kazuu hunyorogva ült fel az ágyán. A szoba sötétjében csak a folyosóról beszivárgó halovány fény világította meg a felé közeledő alakot. Kazuu rémülten hőkölt hátra. Ki ez az alak? Ez a nagydarab termet, amit egy vérvörös kabát és nadrág takart, a fején egy ostoba pomponos kalapot viselt, és végül a derékig érő fehér szakáll tette ezt a fura, idegen lényt annyira… félelmetessé. Kazuu nem is gondolkozott. Villámgyors reflexekkel felpattant, kikapta a párnája alá rejtett gázfegyvert, és tökéletes pontossággal arcon lőtte az illetőt.
– Ne! Kazuu! Elég! Ááááá! Ez fáj! Ez fáj! – Kazuu döbbenten meredt a padlón fetrengő alakra. Gyorsan tapsolt egyet. A hálófülkét megtöltötte a meleg neonvilágítás. Így jó látási viszonyok mellett a piros ruhába bújt alak olyan… ismerősnek tűnt.
– John? – kockáztatta meg a kérdést Kazuu.
– Persze, hogy én vagyok, te marha! – ült fel John, miután sikerült kidörzsölnie az égető gázt a szeméből. Sértődötten rántotta le magáról a fehér szakállat. Piros sapkája már leesett a fejéről.
– Miért kellett lelőnöd? Normális vagy?!
– Azt hittem, valami idegen lény támadta meg a hajót! Mi a jupiternek jöttél be a fülkémbe? És mi ez a furcsa szkafander rajtad?
– Ez nem szakafander, hanem Mikulás jelmez! Mondtam, hogy ma este eljön a Mikulás!
– A… Mikulás?
– Igen! Mikulás vagyok! Érted?
– Johnatan Spark! Ne mozdulj! – szökkent át Kazuu az ágyon, és gyorsan felnyitotta a falon függő orvosságos szekrényt. A kezében már ott is volt a fertőtlenítő spray.
– Kazuu, mi a fenét… Ááááá! Ez csíp! Ez csíp! – kiáltott fel fájdalmasan John. Kazuu ugyanis gondolkodás nélkül képen fújta a csípős folyadékkal, majd végig az egész testét.
– Nyugalom! Hidd el, hogy sokkal jobb lesz ezután. Kiírtjuk belőled a Mikulát!
– Mi van?! – köhögte John, ugyanis Kazuunak sikerült a száját is telefújnia. De csak óvintézkedésből, a Mikula gyakran szájon át is terjed. – Elég, te agyalágyult! Elég!
– Rendben, szerintem már sterilizálva vagy – mondta elégedetten Kazuu.
– Tényleg?! De jó nekem! – csattant fel szarkasztikusan John, miközben feltápászkodott. – Miért csináltad ezt? Én csak meg akartalak ajándékozni, ahogy otthon szokás!
– Azt mondtad, Mikulás vagy!
– Igen! A Mikulás a kedves, dundi, szakállas emberke, aki karácsonyeste meghozza az ajándékokat!
– Nem! A Mikula egy pusztító betegség, amely világ járványként pusztított a Bandkán pontosan százhuszonöt éve!
– Nem Mikula! Hanem Mikulás!
– Igen, Mikulás vagy, én is ezt mondom!
– Te… te hülye bandkai! – vágta hozzá teljes erőből egy szépen becsomagolt dobozt John, majd vérig sértve, fertőtlenítőszertől csöpögő ruházatban kivonult a kabinból.
Kazuu döbbenten meredt utána, majd lepillantott a kezében tartott csomagra. Kibontotta, és egy piros-kék kockás zokni pár került elő belőle. Kazuu gyanakodva megszaglászta. Hát… John legalább kimosta a becsomagolás előtt.
