Könyvkritika: Büszkeség és balítélet

Forrás: www.konyvmolykepzo.hu

Az Apolló Tintafoltjai idei kezdeményezése az Olvasókör elindítása volt. Kéthavonta egy kisorsolt tagunk feladata, hogy válasszon három könyvet, ezek közül szavazás alapján választunk egyet, amelyet el kell olvasnunk a következő két hónap során.

2018. szeptember-október könyve nem volt más, mint:

Jane Austen: Büszkeség és balítélet

Fülszöveg:

Csodálatos lények lehettek a régi angol papkisasszonyok – egy kis faluban elásva, vénlányságra és tüdőbajra kárhoztatva hervadhatatlan regényeket tudtak írni az emberi természetről és szenvedélyekről. Jane Austen is vidéki papleány volt, mint a Bronté nővérek. Hat teljes regény maradt utána és néhány töredék. Ennek a viszonylag kis életműnek legismertebb és sok kritikus szerint a legjelentősebb darabja a Büszkeség és balítélet. Mint Austen többi regényét, ezt is feszes szerkezete, klasszikus stílusa, szellemes dialógusai, mély pszichológiája és nem utolsósorban írónőjének csillogó okossága teszik ma is élvezetes olvasmánnyá. A regény szűk társadalmi körben mozog, de pompásan jellemzett alakok széles skáláját vonultatja fel. A jómódú Mr. Bennetnek falusi földbirtoka, buta és fecsegő felesége, valamint öt lánya van. Jane, a legidősebb szép és kedves, bele is szeret Mr. Bingley, a szomszéd birtok bérlője. De barátja, Mr. Darcy, aki gőgös, kellemetlen alak, nemcsak hogy kemény vitákba keveredik Elizabeth-tel, Jane briliáns eszű és éles nyelvű húgával, de barátját is lebeszéli a hozzá nem illő házasságról. Eliza rosszul ítéli meg Darcyt, s amikor az váratlanul megkéri a kezét, fejére olvassa gőgösségét és kikosarazza. A regény végére mindkét főszereplő leküzdi hibáját: egyik a büszkeségét, másik az előítéleteket, s boldogan egymáséi lesznek, mire természetesen a másik pár boldogságának sincs többé akadálya.

Értékelések:

Fráter Zsuzsanna:

Ha a kedvenc könyveim listáját kell felsorolnom, akkor a Büszkeség és balítélet mindig köztük van, ráadásul dobogós helyen immár két évtizede. Kamaszként vettem a kezembe először, és azóta már jó párszor újraolvastam. Nem tudom megunni, mert minden korszakomban mást mond, új üzenetet hordoz, új jelentéssel egészül ki. Egy valami marad csak ugyanaz: a rajongásom iránta.

Hogy miért szeretem ennyire Jane Austen klasszikusát? Egyrészt imádom finom, szarkasztikus humorát, ahogyan kigúnyolja a szűklátókörű ostobákat, sznobokat, álszenteket, és még a legintelligensebb szereplői is képesek nevetni önmagukon. Másrészt a hősei, ha egy korábbi korszakban is élnek, és mások a társadalmi szabályok, mindannyian emberiek, hétköznapiak, olyanok, akikkel mi is összefuthatunk a szomszédban is akár.

Az értékek pedig, amik mellett kiáll, örökérvényűek és megkerülhetetlenek.

A főhősnője, Lizzy, pontosan az a női karakter, akit már gyerekkorom óta példaképemnek tekintek. Ő az a típus, akit olvasmányaimban azóta is keresek. Okos, határozott, független és bátor. Senki előtt nem alázkodik meg, és nincs az a férfi, aki elnyomhatná, mert ő csakis egyenjogú társ lehet, soha nem alárendelt szereplő. És ez az, amit Mr. Darcy-nak is meg kell tanulnia ahhoz, hogy méltó lehessen Lizzy-hez.

Habár ebben a korban a nő egyetlen esélye az volt, hogy férjhez menjen, és ilyen szempontból mind Lizzy, mind Jane szerencsésnek mondhatja magát, amiért szerető és ráadásul gazdag párt találhatott magának, mégis ma már úgy érzem, hogy egyik lányt sem érdemelte meg a férje. Mr. Darcy és Mr. Bingley is jóval alatta áll jellembelileg a két idősebb Benett-lánynak. Mr. Darcy gőgös, hatalmaskodó, manipulatív, mindenkit kontrollálni akar, és a saját hírneve többet jelent neki a saját húgánál is. Bingley pedig hagyja, hogy Mr. Darcy uralkodjon rajta, és még a szívügyeiben is irányítása alá veti magát. Egy igazi akaratgyenge, pipogya alak, aki képtelen a saját életét a kezébe venni.

Kamaszként úgy éreztem, hogy Lizzy és Jane házassága csodálatos befejezés, ma már ebben nem vagyok biztos. Habár Darcy és Bingley is fejlődött a regény alatt, mind a két lány jellemben fölötte áll a férjének, ezért a házasságuk inkább megalkuvás.

Így mostanában úgy érzem, Austin üzenete a Büszkeség és balítélettel inkább az, hogy ha nem lehetsz független és önálló nő, akkor legalább próbálj meg olyan férjet találni, aki legalább felismeri, milyen kincset talált. Ha nem jön rá, akkor nem érdemel meg. Mr. Darcy pedig legalább a végén rádöbbent, mennyire értékes ember Lizzy.

*****

 

K. Patrícia:

Nyelvezet:

Bevallom, nem rajongok az angol klasszikus irodalomért, éppen ezért kellemes meglepetésként ért, amikor elkezdtem olvasni, hogy Austen mennyire olvasmányosan ír. Az olvasónak nem kell az archaikus nyelvvel küszködni, dacára annak, hogy az írónő az 1796-1797-es években írta a regény első verzióját.

Persze ez nem azt jelenti, hogy a regény mentes a korhű beszédtől. Csak a narráció semleges, a karakterek mondataiban visszaköszön az ízes beszéd, sőt némelyek szerettek kifejezetten hosszú és cifra körmondatokba bonyolódni. Ez egyrészt közelebb húzza az olvasót a cselekményhez, hiszen az élő szóban is bővebb lére szoktuk ereszteni a mondandónkat, ugyanakkor aki nem szokott hozzá az angol romantikus irodalomhoz és Austen stílusához, azt eltántoríthatja a folytatástól. Bevallom én is ez utóbbiak táborát erősítem, így igencsak meg kellett küzdenem magammal, hogy ne keressek egy olyan olvasmányt, ami az én szívemhez közelebb áll.

Karakterek:

A karakterek egyediségére nem tudok rossz szót felhozni, mert minden szereplő különálló egyéniség volt, jól elkülönült hangokkal, habitussal. (Utóbbira muszáj megemlítenem Mrs. Benettet, annyira egy kitűnő asszony volt. És a kitűnőt itt nem úgy kell érteni, hogy kiváló, hanem messze kitűnt a sorok közül.)

Viszont sokszor fölösleges információkat is megosztott az írónő a karakterek vonatkozásában.

Például nézzük William Lucast. Igaz a lányának jut szerep bőven a regényben, mégis azt kell mondanom, hogy az apa egy elhanyagolható karakter. Austen mégis szükségét érezte, hogy rögtön az 5.ik fejezetben mélyrehatóan elmondja róla, ki ő. Ráadásul mindezt úgy tette, hogy az információt tömbösítve adta át, nem pedig a regény során szépen szétszórva.

Ha már a karaktereknél vagyunk, nem tehetem meg, hogy nem beszélek Elisabeth Benett kisasszonyról és Mr. Darcyról, hiszen az ő érzelmeik kibontakozása a fő cselekményvonal.

Sajnos abban a helyzetben vagyok, hogy a könyvből készült filmet hamarabb láttam (több verzióját is), így kicsit csalódtam Lizzyben. A filmekben sokkal jobban kitűnik a műveltsége, a jellemének azok a vonásai, amelyek megelőzték a korát, és tulajdonképpen ő ezzel nyeri meg Darcyt. A könyvben az olvasás iránti szeretet nála nem jelenik meg annyira, sokkal inkább a húgában.

A könyvben inkább csak sodródik az árral, és nincs az a kiemelkedő személyisége, ami bárkit is megfogna.

Ettől függetlenül Elisabeth még így is erős karaktere az írásnak.

A másik hiányosság Lizzyvel kapcsolatban: mintha Austen pont az ő érzelmeit félne megmutatni. Bár Darcy a férfi, és a jelleme szerint egy zárkózott és makacs úriember, mégis hamarabb megismerjük az ő vonzalmát, mint Elizáét. Mivel Lizzy vonzalma csak az után jön be a képbe, hogy megismeri a férfi „szebbik” oldalát, így Elizabeth számomra kicsit negatív jellemet ölt.

Egyetlen karaktert tudok felhozni, aki számomra nem konzekvensen cselekedett: Lady Cathrine.

A hölgyet úgy ismerjük meg, mint egy rendkívül gazdag, rendkívül előkelő, modoros dámát, és ezt a jellemvonást Austen az első találkozások alkalmával tökéletesen hozza.

Viszont eljön a pillanat, amikor Elizabethék egy húsvéti meghívást kapnak Lady Cathrinetől. A hölgy itt nemcsak meglepően kíváncsi és bőbeszédű, amiről korábban semmiféle utalást nem kaptunk, de még modortalan is, mert folyton közbeszól.

Cselekmény:

A cselekmény viszonylag szépen halad előre, ha lassan is, de ezt nem hoznám fel negatívumként, mert ez az angol irodalom jellemvonása.

Kisebb-nagyobb kitérőkkel, kanyarokkal, de szépen kibontakozik a fő csapás.

Ami a cselekménnyel kapcsolatban számomra mégis visszás:

Többször előfordult, hogy a karaktereket alárendelte Austen a cselekménynek.

Például amikor Jane átlovagol Bingley-ékhez. Mrs. Benett szándékosan lovagoltatja a leányát, hátha akkor ott marasztalják majd éjszakára. Ebből megtudjuk, hogy a mindig csendes és szerény Jane tud lovagolni, ellenben a sokkal talpraesettebb Elisabeth nem tud. Számomra a jellemükhöz pont fordítva illene a dolog. Lehetett volna rá magyarázat, hogy Lizzy miért nem tud lovagolni, de ezt a magyarázatot nem kaptuk meg. Apróság, de nekem mégis zavaróan hatott.

Narráció:

Austen egy személytelen és mindentudó narrátort használ. Ezt nem hibaként hozom fel, abban a korban, amikor ő írt, ez egy elterjedt mesélési mód volt, pusztán a mai kor emberének, aki egy sokkal személyesebb és közelibb mesélési módhoz szokott, erre fel kell készülnie.

Ami viszont számomra visszatetsző volt, hogy túl sokat narrál. Lényeges jeleneteket csak összefoglalásszerűen mond el, holott azok jelenetszerűen ábrázolva sokkal többet megmutatnának a karakterekből.

Vegyük példának okáért amikor Wickham először színre lép, akkor a Benett lányokkal ott van Bingly és Darcy is. Viszont csak narrálásban értesülünk róla, hogy Darcy és Wickham nagy valószínűséggel ismerhetik egymást, a helyett, hogy a jelenetet látnánk és azt, hogy a két férfi éppen hogyan viszonyul egymáshoz.

Vagy például a 18.ik fejezet, a bál. Itt is az eleje egy meglehetősen tömény és unalmas narráció volt, pedig izgalmasabb résszel is ki lehetett volna tölteni.

Szintén nem valami tetszetős, hogy sok a regényben a parttalan beszélgetés, vagy hogy vissza-visszakanyarodnak a dolgokhoz. Elkezdenek valamiről beszélgetni a karakterek, aztán narrációban az író jelzi, hogy más témával is próbálkoznak, aztán végül ugyanoda lyukadnak ki. Jó pár ezer karaktert meg lehetett volna spórolni, ha a beszélgetések fókuszáltabbak.

Még egy megjegyzés a narrációval kapcsolatban: a karakterek túl sokszor „kiáltanak el”. 🙂

Összességében nem bántam meg, hogy elolvastam a regényt, de sajnos azt kell mondanom, hogy Austen nem nyert meg, hogy az angol romantikus irodalom mellett tegyem le a voksom. Ettől függetlenül a regény zseniális a maga mivoltában, és méltán remeke az angol irodalomnak.

*****

 

Agatha Kulcsár:

Szeretném előre leszögezni, hogy a romantikus regény, mint olyan, elég távol áll tőlem, így elég kevés lelkesedéssel estem neki, a végére mégis azt mondtam: ez a mű megér négy csillagot az ötből. Hogy miért? Kezdjük az elején.

Jane Austen regénye 1813-ban jelent meg, egy olyan korban, amikor még nem volt tévé, vagy telefon, ráadásul a személyes kapcsolatokon múlt az egyén jövője. Ebben az időszakban hatványozottan igaz volt a mondás, miszerint: “Az embert csakis a társasága alapján lehet megítélni.” Mindenki kereste a magasrangúak kegyeit és a számára kedvező kapcsolatokat, hogy a későbbiekben kedvező jövedelmet biztosítson mind az utódainak, mind saját magának.

Jane Austen nem csinált mást, mint ezt a társadalmi berendezkedést alapul véve, kecses tollvonásokkal megírt egy romantikus könyvet, amiből nem hiányozhatott a XIX. századra oly jellemző pikírt társadalomkritika sem. Ennek a kettőnek a párosítása teszi igazián egyedivé ezt a könyvet és ennek tükrében valahogy minden karakter és minden jelenet a helyére került.

Ha már karakterek…

Amit mégis a legjobban sajnáltam -bár a korszellem sajátja-, hogy a társalgás meglehetősen felszínes volt és pontosan emiatt senki sem figyelt igazán Mr. Darcy-ra. A szavait lehetetlenül kicsavarták, átalakították, holott ő egyszer sem mondta azt, amit mások belegondoltak. Ezek után tényleg ne csodálkozzunk, ha egy alapvetően intelligens, jó családból származó, ám meglehetősen introvertált férfi inkább nem szól semmit és az adott társaságot is kerüli.

A női karakterek érzelmi alapú döntésein néha sírni tudtam volna, hol a nevetéstől, hol a kíntól, amit a mérhetetlenül szemellenzős viselkedésükkel váltottak ki. Bár zavartak ezek a merev előítéletek, ezt is afféle kritikaként könyveltem el az írónő részéről, elvégre hogy máshogy adhatta volna át a tanulságot, miszerint: Ha képes vagy “kimászni a saját hátsódból”, talán nem bélyegzel meg másokat a saját, ostoba előítéleteddel. 🙂

Szóval ez a könyv maximálisan megéri a pénzét, ha valakit érdekel egy XIX. századi nő véleménye a saját koráról. 🙂

*****

 

Ladányi Klára:

Évekkel ezelőtt, az egyetemen olvastam először ezt a regényt. Bevallom, először utáltam. Halálra idegesített Darcy hűvössége és Eliza sértett, megbocsátani „csak azért sem” akaró hozzáállása. Aztán alaposan beszippantott a történet, és a végére úgy olvastam minden sort, hogy „csak jöjjenek már össze”!!! És én lettem az egyik legújabb Jane Austen-fan.

Most jól esett újra elővenni ezt a klasszikust, azt hiszem, egész máshogy álltam hozzá, mint korábban. Az nem változott, hogy kifejezetten idegesítőnek tartottam Eliza és Darcy ellenszenvét azzal a tudattal, hogy (Spoiler :)) úgyis össze fognak jönni (Spoiler vége :)). Persze ez benne a poén.

Viszont akiket a legjobban utáltam, az Mrs. Bennet és Lydia. Ők aztán tényleg ostobaságokkal voltak folyamatosan elfoglalva, csak a férjvadászatról tudtak beszélni! Azon agyaltam végig, hogy Austen vajon korrajzot vagy karikatúrát tár az olvasók elé. Ha az utóbbit, akkor megnyugodtam, ha az előbbit, akkor nagyon sajnálok mindenkit, aki a 19. században élt.

Ebbe az ellenszenvemet kivívó csoportba tartozik még Mr Collins is. (Spoiler jön  )A jelenetnél, amikor megkérte Eliza kezét, sikítatni tudtam volna! Legszívesebben megragadtam volna a pasast a gallérjánál fogva és jól megráztam volna, hogy ha a lány azt mondja, nem, akkor az nemet jelent! Még hogy Eliza kéreti magát! Ebből is látszik, hogy Collins semmit nem tud a nőkről (Spoiler vége :)).

Komolyan sajnáltam Mr Bennetet, hogy ennyi és ilyen nők mellett kell élnie. Mellesleg ő az egyik kedvenc karakterem. Odavoltam azért, milyen jól kezeli a felesége szeszélyeit. Nála csillan meg Austen humorérzéke, ami olyan megszólalásaiban jelentkezik, mint „Ha újabb fiatalemberek érkeznének, hogy megkérjék Mary vagy Kitty kezét, küldd be őket a könyvtárszobába, most épp ráérek” (nem pontosan így volt, de ez a lényeg).

Számomra az egész családból Jane a legéletszerűtlenebb szereplő. Az ő jósága, jóhiszeműsége és ahogy Bingley-vel való románca füstbementét kezeli, egyszerűen hihetetlen nekem. Már-már angyali az a nőszemély. Mondjuk pont ezért örültem az ő (Spoiler jön :)) happy endjének. Bingley igazi cukipofa. Megérdemlik egymást (Spoiler vége :)).

Nem fogok minden egyes szereplőt végigvenni most, de azt meg kell hagyni, hogy Miss Austen igazán remek karakterábrázoló. Olvastam olyan véleményt, hogy Austent túlértékelik, de egyáltalán nem értek ezzel egyet. Szerintem zseniálisan ír, kellően meglepő csavarokat helyez a történetbe, a szereplői sem teljesen feketék-fehérek, képesek megváltozni (persze nem mindenki). Szerintem joggal olyan népszerű a mai napig.

Az egyetlen negatívum, hogy borzasztó terjengősek a mondatok, de ez a kora romantikának velejárója. A kulcs Austen olvasásához, hogy több időt kell hagyni egy-egy regénye között, így az olvasó nem telítődik túlságosan a tekervényes-cirádás mondatokból.

*****

 

Polyák Margit:

A többiekhez hasonlóan nekem is Darcy figurája tetszett a legjobban. De én a csajoktól falnak mentem. Az még hagyján, hogy nem voltak okosak, de amikor megpróbáltak úgy csinálni. Legjobban az anyjuk akasztott ki. A hideg borsózott tőle a hátamon. Ekkora életcélt. Férjhez adni a lányokat. Nem szívesen lettem volna abban az időben házasulandó fiatalember.
Számomra kissé terjengős volt, de ez az akkori irodalom sajátossága. Egyébként elég szórakoztató olvasmány.

*****

 

Tiszai Anett:

A Büszkeség és balítélet annak ellenére is meglepően keveset vesztett a fényéből, hogy már több mint kétszáz éve íródott. A romantikus történetek most reneszánszukat élik, és a könyvesboltokban rengeteg kedvünkre való történetet találhatunk. De akkor miért pont egy régi klasszikust vegyünk le a polcról, ha levehetnénk egy mai történetet is?

A könyv egyedi hangulatát első sorban a történelmi kontextus teremti meg, mert az írónő hitelesen bemutatja nekünk a saját korának társadalmi viszonyait, ahol a rang és a vagyon határozott meg jóformán mindent. A nők helyzete is jó történelmi adalék, és egy teljesen más kontextusban is értelmezhető, mint manapság. Ma Jane Austin nő alakjai aranyásóknak tűnhetnek, akik sokszor nem érzelemből, hanem anyagi okokból akarnak feleséggé válni, de valójában a műből is kitűnik, hogy ezek a nők végtelenül kiszolgáltatottak. A munka világában nem helyezkedhetnek el, nem örökölhetnek annyit, mint a férfiak, és nem kapnak évjáradékot sem, létezésük és egzisztenciájuk teljes mértékben férfiaktól függ. Ezen kívül a történet még hiteles családregény is, ahol vannak szülők, testvérek, és távolabbi rokonok is, és ezek a mellékkarakterek is jól kidolgozott, hihető figurák. A mai romantikus irodalomban egyfajta trend a csonka család, az árvaság, vagy éppen az, hogy a szülők csak úgy vannak, de karakterük, jellemük, és saját történetük nincs. Mintha a mai művek a szerelmet már úgy kezelnék, mint valami, ami csak arra a két emberre tartozik, holott a valóságban a család sokszor még ma is beleszól a szerelmespár életébe. Persze a mai műveknél is szoktak lenni fontos mellékszereplők, de azok általában inkább a barátok, a baráti kör, nem pedig a család. A karakterek személyiségei is jól kidolgozottak és változatosak, mintha Jane Austin már a korát meghaladó pszichológiai ismeretekkel rendelkezett volna. Például ott van a férfi főszereplő, Mr. Darcy, aki tökéletes példája az introvertáltságnak, holott a fogalom még nem is létezett a korban, amiben a mű íródott. Mr. Darcy külön kiemelkedően lett megírva, mert férfias karakter, aki képes megvédeni a nőt, ha kell, de emellett gyengéd a családjával és a barátaival. Igazából az ő karakterén állt vagy bukott a könyv örökérvényűsége, mert Mr. Darcy egy a még mai napig is időtálló férfiideál. Például ott van a gazdagság, ami általában elengedhetetlen az ilyen történetekben, elvégre mind egy herceget képzelünk el magunknak, de emellett itt Darcy jelleme és az Elizabeth-tel való viszonya is pluszt ad a történethez. Azt hiszem, én a kölcsönös tiszteletben ragadnám meg a viszonyuk lényegét, és Darcy jelleme is attól olyan vonzó, hogy egy nőt, aki rangban, vagyonban nem ér fel hozzá, szellemileg egyenlőnek tud tekinteni. A tisztelet, a megbecsülés, és a szellemi partnerség pedig nagyon fontos, még ha a Szürke ötven árnyalata mást is sugall.

Most pedig egy kicsit kitérek a technikai részletekre, amik már csak azért sem elhanyagolhatóak, mert az olvasó talán emiatt a pont miatt, nem tudja magát teljesen beleélni a történetbe. A regény közeli egyes szám harmadik személyben íródott, ami igazából annyit tesz, hogy bár végigkövethetjük a regény folyamán Elizabeth Bennet útját, de az eseményeket nem az ő elbeszélés, nem az ő gondolatai keresztül ismerjük meg. Ez igazából nem róható fel hibának, egyszerűen csak arról van szó, hogy a mai romantikus történetek általában egyes szám első személyben íródnak, mert úgy az olvasó könnyebben azonosul a főszereplővel. Így is meg lehet érteni a karaktereket, de lehet, lesznek, akiket zavar, hogy nem olyan személyes és közeli az elbeszélésmód, mint amit megszoktak, de ettől függetlenül mindenki tehet egy próbát a Büszkeség és balítélettel. Nyári olvasmánynak pedig pont kiváló!

*****

 

Tóth Eszter:

Már jó régóta kerülgettük egymást a Büszkeség és balítélettel. Pedig olvastam már korábban Jane Austen regényt, de a leghíresebb műve valahogy elkerült. Egészen idáig.

Összességében azt mondhatom, hogy hozta a megszokott „Austen-os stílust”. A humorral finoman átszőtt, romantikus, picit az én ízlésemnek terjengős történetet, amelyben pontosan azt kaptuk, amit a cím is ígért.

A kedvencem határozottan Mr. Darcy volt (és neeem, nem azért mert egyfolytában Colin Firtht-öt képzeltem a helyébe), aki igazi színfoltja volt a butácska, felszínes angol társaságnak.

A másik nagy kedvencem Mr. Benett, akinél Austen igazán meg tudta csillogtatni híres humorérzékét.

A Benett lányok viszont sajnos nem lopták be magukat a szívembe, még Lizzy sem aki koránt sem volt olyan okos, mint amilyennek képzelte magát. Lydiáról már ne is beszéljünk! Mrs. Benettről pedig még annyit sem.

(Spoiler :)) Dramaturgiailag azt kell mondanom szépen folydogált a történet, bár részemről onnan igen sokat vesztett a történet varázsa, hogy Mr. Darcy szerelmet vallott Lizzynek. Onanntól valahogy nem tudtam nekik teljes szívvel drukkolni. (Spoiler vége :))

Összességében ez egy kellemes olvasmány volt, örülök, hogy elolvastam.

*****

A tagok összesített véleménye a könyvről:

*****

Ezek is kedvedre valók lehetnek

One thought on “Könyvkritika: Büszkeség és balítélet

  1. Zina

    február 3, 2019 at 7:20du.

    Nekem viszont éppen ezek a beképzelt, öntelt, “ki-ha-nem-én” libák nem tetszenek… Szegény Darcyt sem értem, miért töri magát a Lizzie miatt. Megérdemelte volna, hogy faképnél hagyja… Nem sok jóra lehet számítani egy ilyen házasságban. Ráadásul nekem az jött le, hogy az egész egy Mary Sue típusú regény, ahol az írónő a saját vágyait írja meg…

    • Author

      Patrícia

      február 4, 2019 at 10:13de.

      Kedves Zina!
      Na igen, de azt azért vegyük hozzá, hogyha Darcy faképnél hagyja Lizziet, akkor ez a regény teljesen más befejezést kapna, és lehet már akkor a romantikába sem férne bele. 😀 De amúgy teljesen jogos, egy mai korabeli regény férfi szereplői valószínűleg így cselekednének.

Your email will not be published. Name and Email fields are required

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..