Zugligeti Enna – Poszthumán Prométeusz

Megérkezésemkor az univerzum közepén gubbasztó burok-világban minden rendben ment. Nem az idők kezdete óta, mert az idő eme eldugott vákuumban nem kezdte meg működését. Minek is tette volna, ha senki nincs, aki értékelje?

A nagyenergiájú részecskék áramlásai, az erre ráfekvő szárnyasok, a lebegő szigetecskéken tenyésző rücskös növények mind-mind a mostba merevedtek. Furcsa ez egy olyan világban, ahol a szigetek információból állnak, és raktározzák a most előtti mostokat. Mégsem csodálkozott senki, mert ez a magunkfajta emberszabásúak szokása, bennük pedig nem volt semmi emberi.

Az emberszabásúakra jellemző érzékszervek használhatatlanok a világban, mert nincs légkör, ami terjesztené a hangot, szagot vagy ízt. Alig van fény, ami a látható spektrumban sugározna, és a szemet ingerelné. Csatolékaimmal azonban nóva robbanásként érzékeltem az energiakvantumok nagyságát.

Addig humánok közt éltem, kvantum-csatolékaimat, ezeket a körülöttem nyüzsgő, az agyam neuronjainak egy-egy részecskéjével kvantum-összefonódásban lévő részecskéket csak a többi poszthumán felismeréséhez használtam. Kis létszámuk miatt ez az érzékem csak annyira működött, mint a humánok bőrérzete; ha nem ért különös vagy erős inger, nem vettem róla tudomást. Fejleszteni sem fejlesztettem, sosem vettem a fáradtságot új részecskéket összefonni a sajátjaimmal, hiszen a fajtársaimat felismertem vele.

A hirtelen túlterheltségre kvantum-csatolékaimat a testembe rántottam, akaratom nyomán hozzákötöttek a bőrömhöz, elnyelődtek a testemben. Közben zuhanni kezdtem, bár ezt nem érzékeltem a becsapódásig. Nem volt légkör, aminek süvítését hallhattam volna, visszaverődő fény, ami a talajt láttatta volna velem. Csak a kvantum-csatolékokkal foghattam volna az anyagba kódolt információ rezgéseit.

Zuhantam, és egy puha valamibe csapódtam. A puha talajon azonban keményebb, rücskös dolog is volt, ez sebezte fel a kezem, az arcom. Indaféleségek akaszkodtak a sebbe, szívták ki belőle a véremet. Némán kiáltva löktem el magam a talajszerűségtől. Agyam részecskéivel összefont kvantumjaim egy része a véremmel a dologba olvadt, éreztem, ahogy a rücskös kacskaringók távolodnak, majd újra nagyobbá válnak, ahogy a puha sziget gravitációja visszahúzott.

Ezúttal sikerült a talpamra esnem, a kvantumjaimmal telt kacsoktól távol. Nem nyúltak utánam, így óvatosan kitapintottam a gyorsan rezgő anyagot. Szivacsszerű volt, ki tudtam szakítani belőle egy darabkát. Lenyeltem, gyomormódosulatommal próbáltam elemezni az összetételét – szivacsnak nincsen ekkora energiája – mikor váratlanul belém ivódott. Feloldódott bennem, az ereje az enyém lett, és egy kicsit én is az övé. Megtudtam az anyag nevét: információ. A sziget – mert így gondolt önmagára – kvantált, anyagba kódolt információból állt.

Kilöktem magamból a testemben maradt kvantum-csatolékaimat, megpróbáltam körbefigyelni velük. Az űrben szétterülő részecskék azonban megakadályozták kvantumjaim távolabb jutását.

Párezred fényévre innen egy másik valami piroslott. E, bár a látható fény tartományában sugárzott, de ugyanolyan gombócféleség volt, mint szigetem, így joggal feltételezhettem hasonlóságot. De amaz miért sugároz energiát, ha a talpam alatt lévő nem?

Leültem, a hátam a szigetbe süppedt. Megnyugtató volt az érzés, a semmi és energia űrjében. Elemezgetni kezdtem a magamba fogadott szigetdarabkát. Várakozás – éreztem belőle, így vártam.

A sziget, és távoli társa mozdulatlanul gubbasztott a helyén. Egymáshoz viszonyítva mindenképpen, és nekem akkor nem volt más viszonyítási alapom. Később ráébredtem, hogyan érzékeljem a téridő göbeit a sűrű vákuumon át is, de odaérkeztemkor még zárt voltam a világra.

Sok moston át vártam, míg megjelent a másik életforma. Mikor érzékeltem, először szűnt meg számomra is az idő. Kvantumjaim hirtelen idegen erő szippantotta fel. Testemnek ezen csatolásai a lényébe olvadtak, és még a lény jelentette szingularitáson át is küldték az információt környezetükről.

Mostokon át térképeztem a létforma testét. Lenyűgözött. Mikroszinten teste, akárcsak a szigeté, tökéletesen strukturált volt, makroszinten humanoid csak mozgásából találta volna ki, hogy él. Külseje amorf, két kiálló ív a szárnya, melyen elegáns mintába rendeződött kvantumháló feszült. Milliárd Higgs-bozon, egyetlen, végtelenül kicsi pontba sűrüsödve; ezeket mozgatva görbítette magához a teret, így siklott a téridő ráncai közt, ehhez a szigethez.

Gyerekként csodálatosnak találtam a Földet, amiért körbeesi a Napot, akkor pedig találkoztam egy életformával, aki úgy képes gyűrni a téridő szövetét, hogy körbeeshesse az egész világot…

Az életformán kinyílt egy rés, és higanyszerű anyag ömlött a szigetre, és rám. Döbbenetemre szilíciumbőröm beszívta az anyagot. Vérképem megváltozott, és én emlékeztem, milyen érzés szigetként hánykolódni a gravitációs hullámokon, milyen, mikor a szárnyas lények belém olvadnak, kiszakítanak egy darabot, és ha nem elég ügyesek, otthagyják akár egész fizikai valójukat…

A húsba maró információ mögött elhalványult én nem értette, miért nincsenek érzelmek. Úgy látszott, itt minden információ. Miért nincsenek hát emlékek az életforma haláltusájáról?

A lény zavartan ide-oda rángatta a téridőt. Frusztrált az értetlenségem, a világ mássága kikapcsolta a bal agyféltekémet. Hirtelen jött dühvel antianyag-kvantumokat választottam ki, köré anyagburkot csavartam, és az így készült gumót az életforma testébe löktem. Magába olvasztotta, mint minden mást. Kárörvendve figyeltem, ahogy befogadja a gumóm. Az antianyag annihilálódott, szétroncsolva az életforma fraktálos kvantumhálóját és igéző anyagstruktúráját. Ahogy megszűnt a szárnyak szingularitása, a lény rám zuhant, struktúrái töredezettsége láttán a génjeimbe kódolt információból szavak cseppentek ki. Tedd egésszé.

Engedelmeskedtem a gének énekének. Csak a szigettől kapott homályos töredékek vezették testemet, mikor kinyíltam. Atomjaimra estem, információim az övével keveredtek, kovalens kötések kapcsoltak össze minket, ahogy megszűnt a kívülálló én.

Ismertem a világot, a felépítését. Itt minden anyag információhordozó, és az egész az információ körforgásán alapszik. A szárnyasok folyékony szigetekből táplálják a rücskös növényféleségeket, amik a kapottból adnak a szigetnek, hogy a sziget is adjon magából. A szárnyasok megeszik a rücskösöket, és halálukkor szigetté válnak, a megevett információból pedig új rücskösök hajtanak ki. A szárnyasok szaporodáskor megeszik a sziget összes rücskösét, és a szigettel összeolvadnak, majd három részre szakadnak, két szárnyasra és egy szigetre.

De amit mi csináltunk, az valami más, valami új. Összeolvadtunk, kirántottam a tudatlanságból. Addig a pillanatig hiába mozgott, nem élt. A világ egy nagy szimbiózisként létezett, éntudat nélkül, és én kiszakítottam ebből a tudattalanságból, mit teremtettem, életet alkottam, elindítottam számára az időt.

Abban a pillanatban pusztulást loptunk a multiverzum addig entrópiamentes űrjébe. És a legszebb, hogy felelősségre sem vonhattak – nem volt, aki megtegye. A szimbiózis észre sem vette az idegen anyagot, fogaskerekei tovább fordultak a mostok ritmusára, tudomást sem véve arról, létezik múló pillanat, mert már létezik emberi elme.

Abban a pillanatban isten voltunk. Hatalmamtól megrészegülve újra szétszakítottuk testünk, megnyitva kovalens kötéseinket a sziget felé. Ő pedig rabszolgaként teljesítette kötelességét, válaszolt nekünk.

Túl nagy falat volt. Elnyelődtünk, szétestünk. Utolsó én-foszlányaimmal egyetlen üzenetet égettem az anyagba: Tégy egésszé.

És a világ engedelmeskedett akaratomnak. Mostok koppantak az örökkévalóság origójában, míg a szimbiózisba olvadtam, alattomos vírusként hintve szét emlékeim a pusztulásról, énről, fejlődésről. Az üzenetemhez egy érzésszilánkot is kötöttem, a földiek gőgjét. A teremtményembe kódoltam, hogy ő többet ér, mint ez az egész világ együttvéve. A tudattalan információdarab soha nem tanult önuralmat, így tette, amit érzései diktáltak – amit parancsoltam. Lassan mindenki megtanulta, mi az az én.

A világ két mire szakadt. Az egyik csoport átoknak hívott, és vissza akarta állítani a tudattalanságot. Mi azt mondtuk, a megjelenésem nem jó vagy rossz, pusztán egy változás. Tőlünk függ, mire használjuk. Szép új világot akartunk. Kommuniót, ahol mindenki mi, és mindenki én. Egy világot, ami tökéletes, mint a struktúránk, és változékony, mint a hangulat.

A háború elindította az időt. A pillanatok körtáncot roptak a most-origó körül.

Ebben a harcban nem folyt vér, ebben a harcban csak egyvalaki halt meg nap mint nap újra; én. Minden pillanatban azt akartam, ez legyen az utolsó halálom. Aztán győztünk.

A csatákban csak a gyűlölet volt emberi, a nyereségben még ennyi sem. Antianyaggal, kvantumszám-manipulációval, információátíró vírus-emlékekkel harcoltunk pár darab én-anyag ellen, és úgy kényszerítettük rabigába őket, hogy azt hitték, nyertek. Felülírtuk őket, és elhitettük, oldalunkon harcoltak, mellettünk győztek.

A káros információt deportáltuk. Némi én-töredéket nem tudtunk kiszedni, így kivetettük az univerzumba. Nagy energiakvantumok híján összeomlott, és megkapta, amire vágyott – megszűnt létezni.

Jelenleg a burok-világban minden rendben megy. Úgy döntöttünk, nektek, humánoknak és poszthumánoknak szintén csatlakoznotok kell hozzánk. Munkálkodjunk együtt, és hozzuk létre az egész univerzumban a szép új világot!

Oszd meg a bejegyzést

Ezek is kedvedre valók lehetnek

Your email will not be published. Name and Email fields are required

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..