Ma kezdődik május hónapja. Mivel május, a nevét Maia görög istennő római alakjáról, Maia Maiestasról kapta, ezért lássunk egy érdekes történetet, ami az Apolló Tintafoltjaihoz (vagy legalábbis a névadó istenhez) is kapcsolódik.
A Homérosz tollából született „Himnusz Hermészhez” című történet szerint Maia egy gyönyörű nimfa volt, akinek még az istenek ura, Zeusz sem tudott ellenállni.
(Én nem tudom, hogy ment ez a görög isteneknél, de megfigyeltétek már, hogy mindenki mindenkivel összefeküdt, és a fogamzásgátlás fogalmát még hírből sem ismerték?)
Az eset úgy hozta, hogy Maia teherbe esett, és
„…fiú jött a világra, ravasz, nyálasszájú csalfa,
nyájhajtó tolvaj, rabló, álmok vezetője,
éjszaka is figyelő, kapukon beleső, ki csodákat
volt hivatott gyorsan cselekedni az égilakók közt.”
Az ifjú, akit Hermésznek nevezett el édesanyja
„…hajnalban született, délben pengette a lantot
s este, a hó negyedik napján, amikor született, a
messzelövő nagy Apollón barmait elhajtotta.”
(Remélem észrevettétek Apolló nevét!)
Amúgy a történet szerint nem az összes barmot hajtotta el, csak „ötven bőgő tehenet”. Ráadásul az ifjú tolvaj még arra is ügyelt, hogy a nyomok majd megtévesszék az állatok jogos gazdáját (azaz Apollónt 🙂 ):
„…elrendezte patájukat, úgy, hogy hátul a mellső
hagyja nyomát és megfordítva, de ő maga szembe
ment velük.”
Menet közben akadt ugyan szemtanúja, de azt meg megvesztegette. 🙂 (Szimpatikus ez a Hermész)
És itt kell egy kis kitérőt tennem, mert ez a történetünk szempontjából még érdekes lesz. A fentebb olvasható részletben bizonyára feltűnt Nektek, hogy Hermész „délben pengette a lantot”. Egészen pontosan egy teknős páncéljából magának készítette el a hangszert, és ő találta fel a lírát.
(Ugye azt tudjuk, hogy a líra az epika és a dráma mellett a harmadik műnem? A lírai művek (alapvetően, de nem kizárólagosan) verses formában íródnak. Azt viszont már kevesebben tudják, hogy a líra egy hangszer neve is. Egészen pontosan a járomlant neve.)
Na és ennyit a kitérőnkről. 🙂 Irányítsuk vissza a figyelmünket Hermészre:
Amikor hajnalban a gyermek Hermész visszaosont anyja házába, Maia kérdőre vonta (és nem mellesleg „tarkaeszű”nek nevezte), hogy merre kódorgott.
Hermész válasza így hangzott:
„Megkísérlem a legjobb fortélyt, hogy veled együtt
eltartsam magam; azt sem tűrjük már, hogy imákkal
s áldozatokkal meg nem ajándékozva az összes
égilakók közt csak mi maradjunk, mint te kivánnád.
Jobb minden napon át mulatozni az isteni néppel,
gazdagon és gabonával dúsan, mint a homályos
barlang mélyében gubbasztani.”
De kanyarodjunk el egy kicsit Hermésztől és az anyjától, és nézzük meg Apollónt!
(Ugye azt tudjuk, hogy a görög mitológiában hívják Apollónak, míg a romaiaknál Apolló?)
Miután a kedvenc istenünk (ugye-ugye, kedvenc?) rájött, hogy meglopták, elkezdte keresni elbitorolt állatait, és Hermész minden cselszövése ellenére ráakadt a kis tarkaeszűre.
(Nem hiába szeretjük Apollót. 😀 )
Szó szót követett, és addig csűrték és csavarták ezeket a szavakat, míg arra jutottak, hogy az istenek feje, Zeusz tegyen igazságot a féltestvérek között.
(Jah, ezt még nem említettem volna? Igen: az ezüstíjú nagy Apollón és a tarkaeszű Hermész féltestvérek voltak: Hermész Maia és Zeusz szülötte, míg Apollón Létó és Zeusz gyermeke.)
Zeusz Apollón pártját fogta, és végül így született meg az egyezség, miszerint Apollón az elrabolt barmokért cserében megkapta azt a lantot (lírát), amit Hermész maga készített egy teknős páncéljából.
„…baljára emelte a lantot,
minden húrt megütött a verővel, s ujja alatt szólt
éles hangon a lant; nevetett már Phoibosz Apollón
örvendezve, az isteni dal szép hangja szívébe
szállt, s lelkét elfogta az édes vágyakozás, míg
erre figyelt.”
Ezek után azt hiszem már világos, hogy Apollónt miért nevezik az íjászat mellett a költészet, a zene, a tánc és a művészetek istenének is.
Másnak is nevezik még, de ez egy másik történet. Vagy történetek.
(A részletek Homérosz: Himnusz Hermészhez című történetének Devecseri Gábor féle fordításából származnak)
Írta: L.K.
