Ladányi Klára – Fergal és Ciara

Egy kócos, vörös hajú fiú fészkelődött a konyhaszéken. Aznap töltötte be a tizet. Szürkészöld tekintetét le sem vette az asztalnál pakolászó idős nénikéről, akit a faluban mindenki csak vén bolondnak csúfolt.

Ciara néni valóban kissé furcsa volt.

Néha magában beszélt, állítása szerint ilyenkor a szellemekkel diskurált. Faluszéli házikójában nem volt se villany, se kábeltévé. Annál több pókháló! A szürke szövevények vékony leplekként csüngtek a sarkokból. A falubeli gyerekek az idős nő közelébe sem mertek menni, Fergal viszont megsajnálta az egyedül élő nénit, és egy napon anyja áfonyáspitéjével a kezében bekopogott a rozoga viskó ajtaján. Attól kezdve hetente többször meglátogatta őt. Ciara néni sokat mesélt neki varázslatról, mágiáról, a természet erőiről, amit Fergal mindig élvezettel hallgatott.

Az öreg nő, a fiúra rá sem nézve, megszólalt:

– Biztos, hogy ezt akarod, Fergal?

– Igen!

Az idős nő sóhajtott, majd kisimított egy ősz tincset az arcából. Levett egy kopott faládikót a polcról, és a fiú elé rakta. Fergal tekintete egy ideig a néni ráncos, májfoltokkal tarkított kezére tapadt, majd a dobozkára siklott. Cikornyás betűk futottak végig a tetején, ismeretlen szavakat formázva.

A nő leült a fiú mellett lévő székre és lehunyta a szemét. Fergal kíváncsian figyelte a ráncos arcot, amin még most is felfedezhetőek voltak fiatalkori szépségének nyomai. Percekig nem szólt senki.

Fergal erős késztetést érzett, hogy kinyissa az ősrégi ládikát, de Ciara néni engedélye nélkül nem mert hozzányúlni. Ám mivel ő meg sem mozdult, hunyorogva szugerálni kezdte az idős nőt. A néni azonban ugyanúgy ült ott, csukott szemmel, gondolataiba merülve. A fiú még jobban fészkelődni kezdett, majd végül megszólalt:

– Mikor kezdjük?

– Csak türelem. – Az idős nő továbbra sem nyitotta ki a szemét. – Mindenki azt hiszi, könnyű a macskák élete. Naphosszat csak heverésznek és ha megunták, egyszerűen elmennek csatangolni. A kutyán kívül senki sem foglalkozik velük. Kivéve persze, ha fekete macska vagy. Ez utóbbi esetben ugyanis az emberek felfigyelnek rád. Vannak, akik azonnal megtorpannak, ahogy meglátnak. A szemükben félelem csillan, testük megfeszül, és nyomban elfordulnak, ahogy ráérősen megindulsz, nehogy még véletlenül előttük sétálj el. Bizalmatlan tekintetük rád tapad, mintha azzal kivédhetnék, hogy irányt változtass. Vannak, akik azonnal keresztet vetnek, az égiek védelmét kérve az általad terjesztett balszerencsétől. Talán azt képzelik, hogy bolhaként pattog le rólad a rontás.

A fiú elnevette magát.

– Ezt nagyon viccesen tetszett mondani, Ciara néni!

Az idős nő is elmosolyodott.

– Örülök, kedveském. – Fergal szemébe nézve folytatta tovább. – De van ám tovább is. Ott vannak még azok, akik ezt ostoba babonának tartják. Ők épp az ellenkezőjét vallják: fekete bundád láttán szerencse éri őket. Erre is csak legyinthetsz a farkaddal, és mit sem törődve velük tovább állhatsz, nem kell foglalkozni velük.

Az idős nő szünetet tartott, és kortyolt egyet az asztalon álló kopott zománcos bögréből. A fiú elgondolkodott, majd felkiáltott.

– Akkor én soha nem lennék fekete macska! – húzta ki magát. Az idős nő a gyerek vörös üstökére pillatva elmosolyodott.

– Nincs is sok esély rá. Egy vörös perzsa bújkál benned. Na, de figyelj, mert az intelmeknek még itt nincs vége! Van ugyanis egy harmadik embercsoport, aminek teljesen mindegy, hogy fekete vagy-e. Ők a gyerekek. Ezek az apró lények sikítva-visítva rohannak feléd, ha meglátnak. Mindig meg akarnak fogni, húsos tenyerükkel ügyetlenül simogatni, vagy meghúzni a farkad, esetleg megcibálni a füledet. Nem macskának való társaság ez. Ha meghallod a hangjukat, azonnal a legközelebbi fa ágai közé rohanj, onnan egy kellően magas kerítésre vagy egyenesen a szomszéd ház tetejére!

– Értettem. Van még valami, Ciara néni?

– Van bizony. Ott az élelemszerzés. Az sem olyan egyszerű már, mint régen volt! A faluban kevesebb lett az egér. Ezekkel a jószágokkal meg nagyon vigyázni kell, nehogy olyat kapj el, ami mérget evett!

– És akkor mit lehet tenni, Ciara néni?

– Marad a furfang, az osonás. Egy résnyire nyitott ablak itt, egy kint felejtett madárkalitka ott… Esetleg tökéletes színpadiassággal előadott nyávogás egy fogadó ajtajában. Vannak, akik nem tudnak ellenállni egy elesett macska látványának. Mindez addig működhet is, amíg a fogadós észre nem vesz, mert akkor bizony rohannod kell.

Fergal felnevetett, az öregasszony szúrós pillantása azonban elhallgattatta.

– Hidd el, nem olyan nevetséges az. De van egy aranyszabály, amit be kell tartanod!

– Mi lenne az?

– Ne válj házikedvencc!. Bármennyire is hívogató az apró macskaajtó a bejáraton, a pihe-puha anyagokkal bélelt dobozka vagy a mindig friss macskaeledel. A kényelem illékony, csak úgy mint a gazda érdeklődése.

Ciara néni elhallgatott, tekintete elrévedt. Fergal sejtette, hogy a falat bámuló idős nő gondolatban messze járhat. Szeretett volna a fejébe látni, de félt attól, amit ott lehet. Inkább elkapta róla a tekintetét, és a dobozka feliratát kezdte tanulmányozni.

Kopottas felületéből régi bútor illata áradt. A nagyszüleinél érezte mindig ezt a dohos szagot, amit a vaskos szekrények árasztottak magukból. Lágyan végighúzta az ujját a kacskaringós betűkön.

– Varázslat – szólalt meg Ciara néni. Fergal összerezzent és az idős nő felé kapta a tekintetét.

– Tessék?

– Varázslat, ami ezt a ládikót összetartja. Az anyámé volt, én tőle örököltem, de még mindig egyben van. Szeretnéd látni, mi van benne?

A fiú szeme felcsillant.

– Igen, Ciara néni!

A nénike magához húzta a dobozt. Lehunyta a szemét, valamit mormogott az orra alatt, majd a ládika teteje felnyílt. A belsejében egy tucatnyi apró, parafadugóval lezárt üvegcse sorakozott.

Fergal gyomrába meleg bizsergés szökött, ahogy az idős nő egymás után húzogatta ki a fiolákat egy ujjnyi magasra, majd visszatette, és a következőért nyúlt.

– Na, ez lesz az! – húzott elő Ciara néni egy moszatzöld lével teli üvegcsét, és Fergal felé nyújtotta. – Ezt kell meginnod.

A fiú remegő kézzel vette át az apró fiolát. A főzet színe nem volt túl kecsegtető, ám a beígért hatás annál inkább vonzotta őt. Ahogy kihúzta a dugót az üvegcse szájából, mocsárszag csapta meg az orrát. Fergal elfintorodott, majd bátortalanul az idős nőre sandított.

– Ha ezt megiszom, tényleg macskává változom?

– Úgy-a!

A fiú a szájához emelte a fiolát, majd összeszorított szemmel felhajtotta a tartalmát. A hűvös, sikamlós folyadék békaízt hagyott a szájában, amitől Fergal gyomra azonnal bucskázott egyet. Épp a szájára tapasztotta a kezét, hogy visszafojtsa a feltörő ingert, amikor hirtelen nagyot pördült vele a világ, és minden elsötétült.

A következő pillanatban minden érzéke kiélesedett. A doboz és Ciara néni ismerős illata betöltötte az orrát. Egy apró neszre megrándult a füle, és fejét a kamra irányába fordította. Mielőtt lerohanhatta volna a bent garázdálkodó rágcsálót, valami hideg telepedett a fejére.

– Mondtam, hogy vörös perzsa leszel! – kacagott fel érdes hangon Ciara néni és megsimogatta Fergalt. Minden hangot elnyomó dorombolás tört fel a testéből. Fergal felugrott az asztalra, és odadörgölődzött az idős nőhöz. Annyira élvezte a simogatást, hogy észre sem vette a fiolákkal teli dobozkát. Hasra dobta magát az asztalon, és ahogy hanyatt fordult, lelökte a főzetes ládikát. A csörömpölésre azonnal talpra ugrott, és Ciara nénire meredt, aki néma sikolyra formált szájjal bámulta a földön terjedő tócsát.

– Mit csináltál, te bolond?! Most aztán örökre macska maradsz! – sipította. Megragadta a zománcos bögréjét, és Fergal felé hajította. A macska azonnal kiszaladt a házból.

Ciara néni a lehajolt, és magához ölelte a kettétört dobozt. Ráncos arcán könnyek peregtek.

Fergal nem bírta sokáig egyedül hagyni az idős nőt. Visszasomfordált a viskóba, és odadörgölődzött Ciara néni lábához. Az idős asszony rásandított.

– Tudom, hogy nem direkt csináltad – simított végig a perzsa hátán. – De tudd, hogy a boszorkányoknak is vannak érzelmeik.

Fergal nyávogott egyet és megcsóválta a farkát. Ciara néni, mintha értette volna, bólinott.

– Nem maradsz macska, ne félj. De túl sokat tudsz – simított végig az állat fején, és alig hallhatóan motyogni kezdett.

Fergalt mintha forgószél kapta volna fel, a világ pörögni kezdett. Be kellett csuknia a szemét, a feje zúgott, a füle csöngött.

Ahogy a kellemetlenségek elmúltak, madárcsivitelést hallott, mire a szeme kipattant. Fergal értetlenül forgolódott, fogalma sem volt, hogy került a faluszéli tisztásra.

Amikor otthon elmesélte, merre járt, az édesanyja aggódva nézett rá.

– Nem szabadna ebben a hőségben kint játszanod. Pláne nem a falu szélén! Kiskoromban azt mondták, elvarázsolt környék az.

Fergal már épp szóra nyitotta a száját, amikor egy fekete macska jelent meg a házuk ablakában. A fiú arca felragyogott.

– Kimegyek a kertbe játszani! – mondta, ám az édesanyja válaszát már nem várta meg.

A macska még mindig az ablakban ült. Fergal odalépett hozzá, és óvatosan az állat felé nyúlt. Az nem szaladt el. Fergal megsimította a koromfekete, puha bundát.

– Szia, cica! – A fiú tekintete az állat nyakában lógó apró bilétára siklott. – Ciara – olvasta le a nevet, mire a macska hangosan dorombolni kezdett.

 

Ezek is kedvedre valók lehetnek

Your email will not be published. Name and Email fields are required

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..