Fráter Zsuzsanna – Magnóliák

Gyűlölte magát, amiért itt van, és gyűlölte Ákost is, amiért ő nincs. Ma lenne az évfordulójuk, és egyedül áll itt, a nagy magnóliafa alatt, ahol pontosan egy éve elkezdődött minden.

Nina közelebb lépett a fához, a hátát a göcsörtös törzsnek vettette. Az orrát megtöltötte az éjszakai harmattól nedves virágok édes illata. A torkába gombóc gyűlt.

Csak járni akart egyet a Nagyerdőn, hogy kiszellőztesse a fejét. Azt gondolta, az éjszaka hűvöse majd kitisztítja a gondolatait, felfrissíti, aztán újult erővel folytathatja a tanulást. Már csak pár napja volt hátra az államvizsgáig, és még a tételek felét sem tudta.

A langyos este, a lámpák fényétől távol eső padokon összebújó párok, a tavasz illata azonban felkavarta a hetek óta elfojtott emlékeket. Végül a lába önkéntelenül idehozta. A fájuk alá.

Lehajolt egy földre hullott rózsaszín virágért és a tenyerébe vette. A selymes szirmok puhán, mégis ruganyosan cirógatták a bőrét, mint Ákos ajka egykor. Itt csókolta meg először.

Addig még nem érzett olyan boldogságot, mint azon az estén, mikor a szájuk összeért. Ákos átölelte, szorosan tartotta, mintha soha nem akarná elengedni. Aztán letépett egy virágot a fáról, majd Nina hajába tűzte. Májustündérnek nevezte, és azt mondta, a következő szerzeményét róla írja. De a dal sosem született meg.

Nina dühösen elhajította a virágot. Ki kell vernie a fejéből mindent, ami vele kapcsolatos. A jövőjére kell koncentrálnia. Jobb lesz, ha visszamegy az albérletébe, és folytatja a magolást. Már csak néhány nap, levizsgázik, és aztán itt hagy mindent. A várost, az egyetemet, Ákos emlékét.

Soha többé nem gondol a csókjaira, hosszú ujjainak érintésére, a citrusos, mégis édeskés parfümje illatára, amit úgy szeretett beszívni, mikor a nyakába fúrta az orrát…

Az emlékek hamarosan semmivé foszlanak, elfonnyadnak, mint a porba hullt virágszirmok. Egyszer majd elfelejti, hogy Ákos azt a másik lányt ölelte, a fülébe sugdosott, talán neki is egy dalt ígért. Kifakul a veszekedésük képe is, mikor kemény szavakkal, elfojtott sérelmekkel sebezték egymást, mígnem a szerelem úgy foszlott le róluk, mint tépett, rongyosra szaggatott ruha.

Ákos három hete elment, nem maradt más utána, mint egy kinyúlt póló és a gitárszólók emléke a szoba hideg falai között. Azóta igyekezett nem gondolni a fiúra. Az államvizsgára koncentrált. Tanult, míg a szavak betűk értelmetlen halmazára estek szét a szeme előtt, míg a mondatok kakofóniája elnyomta az elméjében Ákos gitárjának a hangját.

Nina megrázta a fejét. Ki kell űznie a képeket az elméjéből, ideje visszatérnie a tételeihez. Nem hagyhatta, hogy a fájdalom visszahúzza. A jövő várt rá, csak egy államvizsga választotta el attól, hogy elindulhasson az úton, amire mindig is vágyott. Tanítani akart, megismertetni a szavak szépségét a gyerekekkel, és egyszer talán megírni a saját történetét.

Tett néhány lépést, mikor meglátta a földre dobott magnóliavirágot. Újra felvette. Nem a rózsaszín szirmok tehetnek Ákos tetteiről. Nem engedheti, hogy minden őrá emlékeztesse. Dacosan felszegte a fejét, a virágot a hajába tűzte, és elindult.

Újra megérezte az édeskés illatot. A szíve összeszorult. Mélyet sóhajtott, megadta magát. Talán soha nem szabadulhat igazán. Bármerre is megy, bármit is csinál, a magnóliák számára mindig egyek lesznek a májussal és Debrecennel. Ákossal. Az emléke, mint lemoshatatlan illat, a bőre alá itta magát, vele marad örökre.

Oszd meg a bejegyzést

Ezek is kedvedre valók lehetnek

Your email will not be published. Name and Email fields are required

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..