Fráter Zsuzsanna – Magnóliák

Gyűlölte magát, amiért itt van, és gyűlölte Ákost is, amiért ő nincs. Ma lenne az évfordulójuk, és egyedül áll itt, a nagy magnóliafa alatt, ahol pontosan egy éve elkezdődött minden.

Nina közelebb lépett a fához, a hátát a göcsörtös törzsnek vettette. Az orrát megtöltötte az éjszakai harmattól nedves virágok édes illata. A torkába gombóc gyűlt.

Csak járni akart egyet a Nagyerdőn, hogy kiszellőztesse a fejét. Azt gondolta, az éjszaka hűvöse majd kitisztítja a gondolatait, felfrissíti, aztán újult erővel folytathatja a tanulást. Már csak pár napja volt hátra az államvizsgáig, és még a tételek felét sem tudta.

A langyos este, a lámpák fényétől távol eső padokon összebújó párok, a tavasz illata azonban felkavarta a hetek óta elfojtott emlékeket. Végül a lába önkéntelenül idehozta. A fájuk alá.

Lehajolt egy földre hullott rózsaszín virágért és a tenyerébe vette. A selymes szirmok puhán, mégis ruganyosan cirógatták a bőrét, mint Ákos ajka egykor. Itt csókolta meg először.

Addig még nem érzett olyan boldogságot, mint azon az estén, mikor a szájuk összeért. Ákos átölelte, szorosan tartotta, mintha soha nem akarná elengedni. Aztán letépett egy virágot a fáról, majd Nina hajába tűzte. Májustündérnek nevezte, és azt mondta, a következő szerzeményét róla írja. De a dal sosem született meg.

Nina dühösen elhajította a virágot. Ki kell vernie a fejéből mindent, ami vele kapcsolatos. A jövőjére kell koncentrálnia. Jobb lesz, ha visszamegy az albérletébe, és folytatja a magolást. Már csak néhány nap, levizsgázik, és aztán itt hagy mindent. A várost, az egyetemet, Ákos emlékét.

Soha többé nem gondol a csókjaira, hosszú ujjainak érintésére, a citrusos, mégis édeskés parfümje illatára, amit úgy szeretett beszívni, mikor a nyakába fúrta az orrát…

Az emlékek hamarosan semmivé foszlanak, elfonnyadnak, mint a porba hullt virágszirmok. Egyszer majd elfelejti, hogy Ákos azt a másik lányt ölelte, a fülébe sugdosott, talán neki is egy dalt ígért. Kifakul a veszekedésük képe is, mikor kemény szavakkal, elfojtott sérelmekkel sebezték egymást, mígnem a szerelem úgy foszlott le róluk, mint tépett, rongyosra szaggatott ruha.

Ákos három hete elment, nem maradt más utána, mint egy kinyúlt póló és a gitárszólók emléke a szoba hideg falai között. Azóta igyekezett nem gondolni a fiúra. Az államvizsgára koncentrált. Tanult, míg a szavak betűk értelmetlen halmazára estek szét a szeme előtt, míg a mondatok kakofóniája elnyomta az elméjében Ákos gitárjának a hangját.

Nina megrázta a fejét. Ki kell űznie a képeket az elméjéből, ideje visszatérnie a tételeihez. Nem hagyhatta, hogy a fájdalom visszahúzza. A jövő várt rá, csak egy államvizsga választotta el attól, hogy elindulhasson az úton, amire mindig is vágyott. Tanítani akart, megismertetni a szavak szépségét a gyerekekkel, és egyszer talán megírni a saját történetét.

Tett néhány lépést, mikor meglátta a földre dobott magnóliavirágot. Újra felvette. Nem a rózsaszín szirmok tehetnek Ákos tetteiről. Nem engedheti, hogy minden őrá emlékeztesse. Dacosan felszegte a fejét, a virágot a hajába tűzte, és elindult.

Újra megérezte az édeskés illatot. A szíve összeszorult. Mélyet sóhajtott, megadta magát. Talán soha nem szabadulhat igazán. Bármerre is megy, bármit is csinál, a magnóliák számára mindig egyek lesznek a májussal és Debrecennel. Ákossal. Az emléke, mint lemoshatatlan illat, a bőre alá itta magát, vele marad örökre.

Ezek is kedvedre valók lehetnek

Your email will not be published. Name and Email fields are required

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .