Kulcsár Kata – Szonja és a Bolondóra birodalma (2. fejezet)

Második fejezet

Menni vagy nem menni?

Szonja meg volt róla győződve, hogy korábban sosem látta Álmát a kertben. Ugyanakkor teljességgel bizonyos mégsem lehetett benne, hisz a festőnő jelen pillanatban is úgy beleolvadt a fa sötét odvába, mint mintha maga a barna kéreg része lenne. Pedig a várat U alakban övező parkban akadt volna bőségesen megfesteni való szépség. Sétányok és lugasok adtak átlátható szerkezetet a vad burjánzásnak, melyet Nadragulya kis csapata próbált meg szabályozni, igen kevés sikerrel. Szonja vegyes érzelmeket táplált a kert iránt. A napi földtúrásról lemondott volna, de az egykori királyok és királynők szobrait felkutatni a bokrok, a repkény, indák szövevényében valóságos kincskeresést jelentett neki. Egy hétig tartott, míg esti szabad órácskáit rászánva, végre elmondhatta, sikerült rábukkannia az összes rejtőzködő kőfenségre, faragott hírességre. Kedvenc játszóhelyét is ott jelölte ki, ahol legsűrűbb volt a növényzet, mégpedig szeretett kőpárosának, Neumennek és Deának félig lombokkal takart, romos másánál.

Szonja és Álma most maguk is úgy festettek, mint két szokatlan szabadtéri szobor. A kislány mereven állt, mint egy kitámasztott gereblye. Álma szavai, melyek saját baljós sejtelmeit igazolták, jeges huzatként csapták meg. Csak állt és borzongott. Végül Álma ocsúdott hamarabb: megrázkódott, mint aki álmából ébred, bágyadtan pislogva mosolygott a zavarodott Szonja irányába, majd gyors léptekkel távozott Sebesvár legmagasabb tornya felé.

Milyen gonoszról beszélhetett? Szonjának szemernyi kétsége nem volt afelől, hogy a fehér szörnyetegről van szó. A balsejtelem, hogy esetleg valami végzetesen rossz történhet, lassan töltötte meg a testét, mint a füst az üveget és onnantól, hogy befészkelődött a gondolatai közé, már nem tudta száműzni.

Bolondos mehetnékjét leváltotta a féltő szorongás, de mindkettő ugyanabba az irányba húzta. A várba, csomagolni. Épp lódult volna a vár irányába, mikor egy csontos kéz ragadta meg a hátán a vékony ruhát. Szonja hátra kapta a fejét és tíz centi közelségből Nadragulya lilára torzult arcával, savanyú- alkoholos leheletével találta magát szembe. Vetette magát jobbra-balra, mint a kifogott hal, de nem szabadulhatott a kertész érdes markából.

– Órák óta kereslek! – hörögte Nadragulya elakadó lélegzettel. – Beloholtam a kertet, a vár minden egyes szegletét, mégis mit képzelsz? Nem azért egyeztem bele, rendkívül kegyesen, hogy hozzátegyem, hogy egy tapasztalatlan, félnótás kölyök kerüljön a kezem alá, hogy naphosszat kergessem, mert lopja a napot! Még egy ilyen húzás, figyelmeztetlek… Lódulj a kertbe! Vár hét talicskányi virágföld!

– Engedjen már! – próbálta magát kiszabadítani Szonja. – Rendben! Azonnal. Már itt sem vagyok. Mint aki itt sem volt soha.

– Azt a szemtelen pofádat – sziszegte a Krampusz. – Én befognám a szám, ha már rajtakaptak a semmittevésen. Nem bámulnék a másik képébe, hanem lesütném a szemem!

– Bepanaszolom a bátyjámnál! – próbálkozott erőtlenül Szonja, tudva, mi lesz a válasz.

– Épp most hallottam, hogy a tisztelt testőr úr kíséri hercegünket Hóka nyomára – felelte lassan Nadragulya, minden szót kárörvendőn kiélvezve. – Nincs kinek vinnyogj. Talán nem is lesz soha már.

Szonja szíve a felére lappadt, mint egy szomorú piskóta. Elvörösödött.

– Mehetek? – kérdezte kapálózva.

– Hová?

– Természetesen az ágyáshoz. – Szonja megkeményítette az arcát és farkasszemet nézett a kertésszel.

Nadragulya megzavarodott és elengedte.

– Pofon kell neked, mint a múltkor. Gyanús vagy nekem. Várj. Mielőtt visszamész, keresd meg Dilanyót. Jöjjön hozzám. A jövő heti zöldségekről kell beszélnem a vénasszonnyal.

– Szóról szóra át fogom adni – ígérte Szonja, a földre csúszott és elinalt a fortyogó Krampusz elől. Alig tudta elhinni, hogy szabadult, méghozzá aránylag könnyen.

Döntésre jutott. Érezte a gyomra mélyén, hogy helyesen cselekszik. Eddigi élete legizgalmasabb pillanatai voltak ezek. Rekordidő alatt megjárta a vár és Kecskerét közötti utat. Szomorúszeműt a rét szélén találta, ahol az épp egy fűszálon nyammogott békésen ülve a magas növényzetben. A kislány magához vonta a kecske fejét.

– Izgalmas útra megyek, Szomorúszemű! Ne félj, pár nap múlva visszatérek és neked mondok el mindent legelőször!

Szomorúszemű természetesen szomorúan nézett, de Szonja nem is várt mást. Feltápászkodott és már indult is vissza a vár irányába. Futva haladt a fal mentén a déli szárnyhoz vezető boltíves kapuhoz. Tudta, mihelyt beveszi magát a várba, nincs az a kertészrém, aki kiszagolná, merre bújt. Nadragulya csak a gazok közt boldogult, csupán göröngyök között mozgott sebesen, a síkos padlón, márványlépcsőn megbotlott, talajt vesztett. Szonja kettesével szedte a lépcsőfokokat, elfutott két lány mellett, akik a Suvick Osztag friss tagjaiként mosták a padlót. Mivel sáros, faleveles cipőjével látható nyomvonalat hagyott, éles méltatlankodást és szitkozódást váltott ki a két Suvickból, de ezúttal nem szeppent meg, nem lapult a falhoz. Az a tudat, hogy fontos feladata van, ellenállóvá tette a Suvick átkokkal szemben. Végig vágtatott a folyosón, úgy látta, ezúttal még a mindig szomorú lányszobor is biztatóan néz rá, mikor lefékezett előtte. Végigsimított a kőalak hajhullámain, ahogy mindig is szokott, majd sebesen folytatta útját a mögötte lévő szűk lépcsősoron.

Soma mindig zárta az ajtajukat. Szonja az elmúlt egy évben három kulcsot hagyott el, voltaképp mindegyik szerencsétlen munkába állása idején egyet. Egyszer kénytelen volt Teringette fő szakácsnő engedélyével a kemence padkáján tölteni az éjszakát, mert Soma többnapos országláson járt Balián herceg oldalán. A harmadik kulcs eltűnése után Soma szép gondosan kivésett az ajtó körüli téglák közül egyet, a felét levágta és úgy illesztette vissza, apró rejtekhelyet hozva létre a falban.

A nehéz vaskulcs gyorsan mozgott a zárban, így Szonja beléphetett.

Mivel kislány rendkívüli mozgásigénnyel bírt, Soma, csak hogy egy kis nyugalomhoz jusson a folyton a hátán csimpaszkodó, lábára tapadó húgától, két év alatt valóságos majomketreccé változtatta közös szobájukat a palotában. Felszerelte párnákkal, fogódzkodókkal a mennyezeten, gyűrűkkel, lengőkötéllel, hintával és nemrégiben, meglepetésül egy gyönyörű, simára gyalult csúszdával. Szonja esténként még órákig gyakorlatozott, pörgött, vihogott és viháncolt.

A szoba elsőre nem mutatott változást. Soma a hasonló utakra mindössze a kését és pár váltás ruhát vitt magával. Szonja, mint egy pöttöm forgószél, lázas kapkodásba kezdett. Magához vette a kis tarisznyáját, előkapta fekhelyéről a nevét viselő kis kendőt, becsúsztatta. Épp egy melegebb kabáton járt az esze, mikor az asztalon üzenetet pillantott meg. Soma írása volt, rövid volt és velős:

Maradj a várban!

Szonja átmeneti csalódást érzett. A fékevesztett izgalom és az érzés, hogy valami végre elkezdődhet az életében, olyan magasra szökött benne az imént, hogy képtelen volt lecsillapodni. Érezte, nem tudna többé visszafásulni a Krampusz féle megpróbáltatások közé. Attól a gondolattól, hogy kiszabadul, valami visszafordíthatatlanul kibillent benne. Nem is beszélve a gyomra körül támadt sejtelemről, hogy Balián és Soma vállalkozása nem torkollik majd sikerbe.

Abbahagyta a csomagolást. Járkált a szobában, számba vette, mi hiányzik a leltárból, de úgy látszott, Soma semmit nem vitt magával a szegényes kelléktárából. Ekkor azonban mégis feltűnt valami. Nem volt a falon a szüleikről festett miniatűr festmény, amely olyan apró volt, hogy simán eltűnt egy nagyobb férfizsebben. Pár pillanat múlva pedig Szonja még egy felfedezést tett, mely teljesen megdermesztette. A fiók, melyet Soma mindig kulcsra zárt Szonja figyelő tekintete elől, most résnyire nyitva állt. Szonja kihúzta. Üres volt.

A kislány megijedt. Sem a festmény, sem a fiók titkos tartalma nem tűnt még el korábban. Ez pedig azt jelentette, Soma véresen komolynak érzi az őket fenyegető veszélyt. A számára fontos dolgok közül egyedül őt, Szonját hagyta hátra.

A lány lassan leeresztette kis tarisznyáját a földre és maga is mellé ült. Reményvesztetten jártatta a szemét a szobába zsúfolt számtalan tárgyon, mely olyan sok, a bátyjával töltött, hangulatos estének volt tanúja. Esténként, mikor már végzett Szonja okításával, Soma hátradőlt az ágyán és néha dünnyögve, néha élénken magyarázta a múlt szövevényét, mint valami tarka szőnyeg mintáit:

– Balián és én együtt gyerekeskedtünk. Ő három volt, én meg négy, mellé rendeltek gyerektársaságnak, vagy eredeti tervek szerint pofozóbabának – nevetett Soma. – Csakhogy én nem hagytam magam. Letepertem, valahányszor hősködni kezdett. Elég ideges volt. Ugyanakkor elszánt is, mindig feltápászkodott és újra próbálkozott. Elküldhetett volna, megszabadulhatott volna tőlem könnyedén. De ő nem. Ragaszkodott hozzám, ki tudja, miért. Önzetlenül osztotta meg velem mindenét, és ha valaki helytelenítette, akkor neki ugrott. Milyen kis mitugrász volt. A legjobb barát, akit el tudsz képzelni. Neki köszönhetően teljesen azonos nevelést kaptunk. Ha ő csillagászatot tanult, én is ott bámultam vele az égboltot. Ha vívott, velem gyakorolt. Amikor Paszián mester országjárásra vitte, én kísértem őket.

– Én nem gyerekeskedhetnék együtt Mia hercegnővel? – kérdezte kihívóan Szonja, miközben fejen állt vagy megpróbált gyengéden, de pontosan Soma ölébe szaltózni. – Nem igazság, hogy te a földgömböt bámultad, meg táncleckéket vettél, én meg el vagyok ásva a kertben.

– Az más világ volt – komolyodott el Soma. – Apám és Cseke király barátok voltak. Kisebb volt a várszemélyzet. Olyanok voltunk, mint…

– Mint egy nagy család – fejezte be Szonja tudálékosan.

– Igen – merengett Soma. – Egyébként Mia már tizennyolc éves, nem a te világod. Hét évvel Balián után született. Édes kislány volt, simulékony, barátkozó. Érdekes mód akkor még nem volt színváltó… Pedig úgy hallottam, ez a képesség már csecsemőkorban jelentkezik. Látom, nagyon figyelsz…

Szonja kissé zilálva araszolgatott végig a galéria alját képező gerendán és áthuppant a szekrény tetejére.

– Figyelek! Akkor köztük született Ábrán királyfi, igaz?

Soma egy ideig nem válaszolt. Úgy tűnt, megsértődött. Majd megrázta a fejét és újra Szonjára mosolygott, aki azonnal hálásan viszonozta.

– Ábrán? Igen. Két évvel Mia előtt. Arra a napra aztán emlékszem. Kalienta volt és mégis ítéletidő. Kifagytak a virághagymák a földben. – Soma hümmögött egy darabig, a fejét vakarta. – Annyit mondhatok, hogy érhető, hogy beteges és gyenge lett. Az a csoda, hogy egyáltalán megszületett. Mintha minden összeesküdött volna ellene. Bié, a királyné négy hónapos terhesen a szülőföldjén, Veldiában jár és felöklelte egy harcos kedvű rokló.

– Azok olyan aranyosak! – Szonja gyertyatartásban állt, jobb lábán egy karikát pörgetve. –Soma, nézd!

– Nézem. Te csak tartózkodj nekem a roklovaktól. Kiszámíthatatlanok. Szerintem az emberek csak áltatják magukat azzal, hogy sikerült őket megszelídíteni. Túl sok a vérükben a róka.

– Úgy szeretnék egyet, kis tündi-bündik!

– Az kéne még neked. Bié királyné persze nem félt tőlük, arról a vidékről származott. Kiskorától a környezetükben élt. Mindenki értetlenkedett is, hogy miért, mitől vadulhatott meg az a rokló. A család házi hátasa volt. Le is vágták, azt hiszem. Még a nevére is emlékszem, várjál… Szarvacskának hívták.

– Aranyos név – vetődött Soma mellé tigrisbukfenccel Szonja. – Nagyon igazságtalan, hogy elpusztították! Biztos megvolt rá az oka, hogy úgy tegyen. Lebirkózlak, jó?

– Hát hogyne – nézett rá Soma. – Én meg hagyom.

– Há-há-há! – lendült bele Szonja. – Próbáld kivédeni halálos csapásaimat!

– Épp, hogy csak túlélem őket.

– Vigyázz, mert éktelen haragra gerjedtem!

– Ez valószínűleg életem legijesztőbb fenyegetése eddig.

– Nevezz Szarvacskának!

– Szégyellheted magad. Szarvacska gyengéd öklelésébe majdnem belehalt a királyné.

– Én kicseleztem volna! – énekelte Szonja. – Soma, mesélj! Mit történt aztán a királynéval?

Soma hátradőlt és elmélázott.

– Úgy hallottam, szinte végig hányt, minden nap. Aznap, mikor az a szegény Ábrán megszületett, most kapaszkodj meg, patkányok lepték el a palotát. Még ebben a szobában is hemzsegtek.

– Juj… Itt is?

– Azok nem tündi-bündik?

– Nem. Hogyhogy patkányok lepték el a várat?

– Mondtam már, hogy fura, rendellenes idő támadt. Egyik nap még szokványos kalienti hőmérséklet, másnap meg fagypont körüli. Zsírosföld és a terményraktárak összes rágcsálója beözönlött a melegre, azt mondták.

– Hogy szabadultatok meg tőlük, Soma?

– Jöttek, mint mikor kiárad a folyó és mentek, mint ahogy visszahúzódik. Persze, mindenki irtotta őket, ki mivel tudta, fejszével, kaszával, bottal. Kutyák cincálták őket, zengtek a folyosók. Patkánytetemek mindenütt, akár a mészárszék. Én kaptam egy tőrt apámtól. Felszúrtam rá vagy hatot, mint a nyársra.

– Megvannak még?

– A patkányok? Olyan agyalágyultakat kérdezel. Begyűjtötték őket és szerintem elhajóztatták az egész hullahalmot a lagúni keselyűtenyészetnek.

– És a királyné?

– Egyszer csak besétált a zűrzavar és a fel-alá futkosás közepette a trónterembe, egy szál fehér hálóingben, véres lábakkal, kezében a néma újszülöttel. Ez volt Ábrán.

– Nem sírt?

– A királyné vagy Ábrán? Egyik sem sírt, ahogy emlékszem. Biztos nem figyelték a patkányokat.

– Még sosem láttam igazi patkányt!

– Nem hagytál ki sokat. Ez után az eset után fogadták fel Suvick asszonyt és a zord társaságát. Ők lettek felelősek a vár tisztaságáért, betömtek minden lehetséges rés és lyukat. Porszem se hatolhatott be. Nem tűrtek meg állatot a váron belül. Még a királyné pelyhes kis bagolyfiókáit is el kellett szállítani a Mélyerdőre. Mondjuk, szerintem jobb is ott nekik. Azt hiszem, manapság hivatalosan is te vagy a legkoszosabb dolog a várban.

A hivatalosan is legkoszosabb dolog most idegesen rágta a körmét. Mit tegyen? Tizenkét éves világában Soma diktált, ő adott útmutatást, teremtette le, koppintott a homlokára. A szava parancs volt. Kihez fordulhat az ember, ha pont Soma miatt aggódik?

Végül csak eszébe jutott valami, ami jobbnak tűnt, mint tétlenül ülni. Soma egyetlen mondatot hagyott hátra, mégpedig hogy, ha baj adódna, ő, Szonja keresse meg Rébusz mestert. A lány szörnypofát vágott az üres szoba felé, ahogy eszébe jutott a tapintatlan modorú öregember, aki mindig erős borszagot árasztott, és képtelen volt megjegyezni az ember nevét. Szonját is változatos neveken illette, mikor véletlenül egymásba botlottak a folyosón. Míg a kislány meghajolt és alig hallható hangon Béke Neum-ot rebegett, a mester épp csak rápillantott szórakozottan, esetleg bólintott vagy legyintett egy lustát és olyanokat mormolt, mint ’Áh, a kis gizgaz lány.’, ’ a trágyadombszökevény’, ’ a kis törpe’ vagy egyszerűen ’a kis utolsó’. Igaza lehet Somának – ráncolta a homlokát Szonja. Biztos érdemes megkeresni a mestert. Mi sem kellemesebb így reggel, mint egy önhitt, iszákos, vén udvari bolond lekicsinylő megjegyzéseit hallgatni.

Vagyis nincs más hátra, mint megpróbálni megkeresni. De vajon hol? Hol lehet reggel kilenckor egy utálatos, kiismerhetetlen ember, aki, ki tudja, mit csinál az udvarnál már évtizedek óta? A szobájában. A keleti szárnyban. Nyilván.

Szonja feltápászkodott, lassan kiment a szobájukból és bezárta az ajtót.

Az egyik nehéz faajtó mögött belépett a hideg, szűk és félhomályos személyzeti folyosók útvesztőjébe és ösztöneit követve próbált a keleti torony felé tartani, ahol Rébusz mestert sejtette. Szinte megdöbbentő szerencséjére senki nem állította meg. Ugyan két elsiető szobalány furcsa, fürkésző pillantást vetett rá és köszönését sem viszonozták, de legalább nem vonták kérdőre. Szonja, tíz perc barangolás után, találomra kilépett a folyosóra, remélve, épp a mester ajtaját pillantja majd meg, amelyet bizonyára egy halálfej, egy kibelezett patkány, vagy egy vaddisznó véres agyarú feje díszít.

Tényleg egy ajtóval találta magát szemben. Azonban ezen gazdag faragványok között egy festett páva volt látható és egy piciny korona, mely jelezte, királyi sarj lakik odabenn.

Téves. Óriási tévedés – hőkölt vissza Szonja. Ráadásul, mintha csak érezte volna az idegen jelenlétet, a hercegnő kitárta ajtaját és várakozón nézett le Szonjára, aki úgy meredt rá, mint egy megvalósult rémálomra. Pedig a hercegnő tetszetős volt. Mögötte betűzött a nap, vakító fénykontúrt adva hosszú barackszínű ruhájának. Középmagas volt, karcsú, ovális arcán kék szemek ültek, érdekesen hosszú szempillákkal, orra körül szeplőkkel. Tudta róla ország-világ, hogy megszállottja a divatnak és a cicomának. Naponta jelentek meg a palotában kelmekereskedők, szabászok, ékszer mívesek, patikáriusok, gyógyfüves anyókák és egyéb reményteljes népség, kik abban bíztak, hogy Mia hercegnő hóbortja nyomán biztos munkát kapnak a palotában.

– Mit csinálsz itt? – kérdezte Mia, és Szonja meglepetésére még mosolygott is egy kicsit.

A kislány szeretett volna a bátyjáról beszélni, esetleg a hercegnő hercegi bátyjáról, de nem jött szó a szájára. Hiszen hogy jön ahhoz egy szutykos segédkertész, hogy nagy mindentudóan kifejtse a véleményét? Mit mondjon? A herceg a biztos vesztébe rohan és viszi magával az ő egyetlen rokonát is? Lehetetlennek tűnt a helyzet, de talán pár hosszú pillanat múlva mégis megszólalt volna, ha nem vonja el teljesen a figyelmét a hercegnő háta mögötti asztalon lévő tégelyek, üvegcsék, palackok sokasága, melyekben színes folyadékok bugyogtak. A levegőben fura szagú füst terjengett. Mia észrevette, mit néz és testével gyorsan eltakarta a látványt.

– Mondd már, mit akarsz – mondta türelmetlenül.

Ekkorra a hercegnő mosolya teljesen lefagyott, tekintete összeszűkült és Szonját kezdte méregetni olyan közelről, hogy az még a leheletét is érezte, melynek kellemes selyemcukor illata volt.

Az én számnak valószínűleg főtt káposztaszaga van – futott át Szonja agyán. – A többi testrészemre gondolni sem merek.

– Várjál csak. Ki vagy te? – kérdezte Mia gyanakodva.

Szonja egyszerűen elfutott. Vitte a lába és csak percek múlva ébredt rá, hogy elfelejtett meghajolni, engedélyt kérni a távozásra, elköszönni vagy bármit tenni, ami megkülönböztetné egy kétévestől.

– Na, szép – füstölgött hangosan. – Idióta vagyok. Minek jöttem egyáltalán erre? Csoda, hogy nem vitetett el az őrökkel. Lehet, hogy boszorkány titokban? Mit kotyvasztott az asztal közepén?

Közben rájött, hogy a vár melyik szegletében járhat és bosszankodva vette tudomásul, hogy az ösztön mégis a cselédség lakrésze felé vitte, Dilanyóhoz.

– Így van ez… Először csak magadhoz beszélsz, aztán teremtesz magadnak társaságot… Igaz, lányok?

Szonja csak bámult. A sötét sarokból enyhe hűvös és valamiféle állott szag áradt, pedig nem volt ott pincelejárat. Legalább két főt képzelt Dilanyó mellé, miután hamiskás, rekedt hangját meghallotta, de megdöbbenésére az öregasszony úgy tűnt, egyes egyedül ül egy kopott asztal mögött, mellette három üres szék, kezében kártya.

– Engem keresel? – kérdezte Dilanyó, Szonjára hunyorítva.

Szonja bólintott. Ismerte a kövérkés, csuparánc öregasszonyt félig-meddig, hisz a Krampusz gyakran tárgyalt vele az udvari menü kapcsán. Mindig furcsának találta, mert egyaránt hordott férfiakra és nőkre jellemző ruhadarabokat és a modora is változó volt, néha kellemes, udvarias, olykor meg karcos és gúnyos.

– Ez itt Lusta Terka – bökött a jobb oldalára Dilanyó. Úgy tűnt, a kevésbé kifinomult modorán volt a sor. – Míg élt, nagy dög volt. Mint a lajhár… Többnyire most is úgy mozog. Nem is nézek rá. Amíg terít, nem csak megalszik a tej a számban, hanem átalakul ementálivá.

Szonja tanácstalanul nézett. Nem látta Lusta Terkát. Nem ismerte még dög korában sem. Kezdett annak örülni, hogy legalább Dilanyót látja és a békesség kedvéért az általa mutatott sarokba kezdett figyelni.

– Nem ő az – vigyorgott foghíjasan Dilanyó. – Akit te bámulsz, az Kovászné. Én a helyedben nem bőszíteném. Főszakácsné volt, még Teringette előtt. Eljárt néha a keze… Ő volt a fő pofonosztó, beleszédültek a lányok a tésztába. Szerencséd, hogy még a te időd előtt elpatkolt. Ha izgatott, ha jó lapjárása van, sípol, mint a teáskanna… Mi van? Talán nem igaz?

Szonja igyekezett értelmes arcot vágni és követni az elbeszélés láthatatlan szereplőit.

– Őt nézed? – intett a harmadik szék felé Dilanyó. – Az a szerencsétlen kapott a legtöbbet. Hildácska. Ezért is pityereg… Nem ezért? Mit mondasz? Hogy kérdezzem meg? Dehogy kérdezem! Majd mondja, hogy mit akar. Mit akarsz?!

– Nadragulya úr szeretne önnel beszélni a zöldségekkel kapcsolatban.

– Mihez nincs már megint kedve? Azt hittem, téged tart a piszkos munkákra – nevetett zörgősen, rekedten Dilanyó, mikor újra lefoglalta figyelmét egyik látomás kártyapartnere.

– Hogy érted? Én ebből nem értek egy szót sem… – vonta össze a karját a mellén. – Jó! Hát tessék! Kedves taknyos! – nézett Szonjára. – Hilda a következő érthetetlen üzenetet bízta rám! Nem mintha kötelességem lenne továbbítani, de azt tanácsolja, hogy keress egy faunatikust! Nélküle nem boldogulsz majd! – recsegte Dilanyó, majd nyikorgósan feltápászkodott és elcsoszogott azon a folyosón, melyen át Szonja érkezett. – Megyek… Megkeresem a nyavalyás Nadragulyást…

Szonja csak állt az üres sarokban, kissé feszélyezetten, szemben a székekkel, majd picit intett az árnyvilág esetleges alakjainak.

Nem tudta értelmezni ezt a tanácsot. Hildáról sosem hallott ezelőtt, sem élő, sem halott formában. Vajon tud a szökési terveiről? Hogy érti azt, hogy nem boldogulna?

– Szóval… faunatikust? – kérdezte félénken a csendtől.

Valahol a semmiből, de mégis közvetlen közelről üvegcsörömpölés hallatszott.

Szonja megrémült és hátratántorodott.

Még nagyobb ijedségére mozdulatával benyomott egy rejtekajtót és hirtelen, egyensúlyát vesztve egy szűk, ablaktalan átjáróban találta magát.

Ezek is kedvedre valók lehetnek

Your email will not be published. Name and Email fields are required

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..