Kulcsár Kata – Szonja és a Bolondóra birodalma (4. fejezet)

Negyedik fejezet

Guszti

Szonja felhasználta a hirtelen támadt zűrzavart és a paravánok mentén visszasurrant az átjáróhoz. Rohant a szuroksötét folyosón, nehogy ideje maradjon félni és már kinn is találta magát a homályos sarokban, melyet nagy megkönnyebbülésére üresen talált. Irány a majomketrec, felkapni a szánalmas kis motyót és indulás! Rettegett, hogy valaki nyakon csípi, kérdőre vonja, vagy csak simán visszatoloncolja a kertészlakba. Egy szélvészként bevett kanyarban aztán valóban bele is szaladt valakibe. Épp hatásos magyarázatot készült adni, mikor észrevette, hogy annak, akit legázolt, semmi keresnivalója nem lehetne errefelé. Az imént a trónteremben látott ifjú volt az. Nemesélű Gusztáv. Az elegáns fiatal férfi meglehetősen zavarodottan nézett.

Béke Neum! – rikkantotta Szonja és nekilendült, hogy folytassa ámokfutását. Gusztáv azonban egy elegáns kézmozdulattal megállította.

Várj, kérlek. Te itt élsz a várban, igaz?

Igen, de sietek – próbált menekülni Szonja.

Segítened kellene nekem. Beszélnem kell Mia hercegnővel. Ezen múlik a jövőm – hadarta Gusztáv, majd csüggedten leeresztette a karjait. – Jelentkeztem a panasznapon, de nem is találkozhattam vele.

A lány lihegve megállt és végre egy valódi pillantást vetett Gusztávra. A férfi szemében volt valami rokonszenves kétségbeesés. Most, hogy Szonjának is akadt vesztenivalója, feltámadt benne egyfajta rohanós részvét egy másik bajbajutott iránt.

Mert mással volt elfoglalva – közölte és ki tudja, miért, talán valami bizonytalan, kísérletező barátságból, suttogva felvilágosította Gusztávot Mia hercegnő szerencsétlen indigeniumáról.

Oh, szegény. – Gusztáv könnyebb lélekkel dőlt a falnak. – Nem lehet egyszerű ezzel élni. Fogalmam sem volt, hogy ezzel küzd.

Azért ne kürtöld szét Neumendeában! Láthatod, hogy próbálják eltitkolni – szólt rá szigorúan a kislány.

Ugyan – legyintett Gusztáv. – Én aztán igazán megértem a helyzetét. Őszintén? A hercegnőnek szerencséje van. Hallottam ennél nyomasztóbb indikről. Példának okáért itt vagyok én. Ő legalább az első nyolc évet megúszta. Én, amióta megszülettem, rettegésben élek.

Hogy érted? – kérdezte kíváncsian Szonja.

Hogy is mondjam. Nem Mia hercegnő az egyetlen, aki mindent megadna, hogy megszabaduljon az indijétől.

Ez túl érdekesnek hangzott.

Gusztáv leült a földre. Olyan elesettnek tűnt, hogy Szonja képtelen volt tovább menni. Mellé telepedett és iparkodott bátorítóan nézni. A folyosó néptelen volt, a barna bársonyfalakon csendesen játszott a nap, kellemes volt ott üldögélni, hátukat nekik vetve. Szonja úgy érezte, egy pár percet szánhat a kedves fiúra és a titokzatos undokképességére.

Ott kezdem, hogy betegesen félek az állatoktól – bökte ki nagy valahára Gusztáv.

Hogy érted? A viperától én is irtózom – gondolkozott el Szonja.

Nem, nem, nem – rázta a fejét Guszti. – Én mindentől iszonyodom.

Nekem van egy kecském – mondta büszkén Szonja.

Gusztáv felvonta a szemöldökét.

Remélem, itt van a közelben.

Sajnos, nem – sóhajtott szomorúan Szonja. – Nem tűrnek meg állatot a várban.

Pontosan – bólogatott Gusztáv. – Ezzel össze is foglaltad, miért ez az egyetlen hely, ahol élni tudok.

Nem hiszem, hogy még a macskáktól is félsz – biggyesztette le az ajkát Szonja. – Ez nem valami férfias.

Te aztán kedves lány vagy. Ez nem hiszti. Mintha mindre allergiás lennék. Tüsszögés, orrfolyás, kiütések, fulladás, halál, amit akarsz.

Szonja kicsit elszégyellte magát.

Nem az indigeniumodról akartál beszélni? Vagy ez már az?

Guszti elmerengett a padlón ülve. Miközben beszélt, karcsú ujjaival szórakozottan kapirgálta a bársonyfal mintáit.

A képesség, azt hiszem, mindig is a birtokomban volt. Ha nem iszkoltam volna azonnal már a látványuktól is, talán hamarabb feltűnt volna.

Vagyis? – hajolt közelebb Szonja.

Négy éves lehettem, mikor egy délután, otthon, épp elaludhattam a kertben. Nem szándékosan, félre ne érts, nem szeretek különösebben kinn tartózkodni a természet ölén. Csak aznap olyan meleg volt, mint a kályhában, a szemembe sütött a nap, zsongított a körteillat. Befaltam vagy tízet, már jó kásásak, dzsamásak voltak, össze is kentem velük magam. Egyszerre csak arra riadtam, hogy beszélgetést hallok a fejem felett. ’ Ez a kert a mi területünk. Nem, nem a tiétek!’ Hamarosan parázs vita alakult ki, közvetlenül a fülem mellett. Lassan, nagyon lassan, mint akinek az agya is lezsibbadt, rájöttem, mi is zajlik.

Gusztáv várakozásteljesen tekintett a kuporgó kislányra.

Szerinted milyen beszélgetést hallottam meg?

Szonja vállat vont.

Anyukádékét?

Nem érted? – meredt rá Gusztáv. – A méheket hallottam! Értettem, mit beszélnek!

Szonja eltátotta a száját.

Szóval te érted a nyelvüket?

Sajnos.

Mi az, hogy sajnos? Ez óriási! – lelkesedett Szonja. – Milyen szerencsés vagy!

Gusztáv lehorgasztotta szépen fésült fejét.

Tényleg nem érted. Az átokképességek sosem azokhoz érkeznek, akik örülnek nekik. Én azt akarom, hogy semmi, de semmi állati ne legyen a környezetemben! Ezért is jöttem a palotába. Hallottam, hogy ez a sterilitás temploma.

Szonja tovább ütötte a vasat.

De érted a méheket! Én imádnám! Mindig szerezhetsz mézet!

Nem kell értened a méheket ahhoz, hogy szerezz mézet – közölte szárazon Gusztáv. – Azonfelül… Örülnék, ha csak a méhekről lenne szó.

Szonjának leesett az álla.

Minden állatot képes vagy megérteni?!

Igen, de nem szívesen – válaszolt Gusztáv gondterhelten. – Papucsállatkákkal nem próbálkoztam. Voltaképp egyetlen állatfajtával sem próbálkoztam.

Szonja nagy levegőt vett. Maga sem tudta elhinni. Hogy lehet ilyen szerencséje?

Akkor te… faunatikus vagy!

Gusztáv ingerült lett.

Nem. Szabó vagyok és annak, ha szabad így mondanom, művész. Művészszabó. Szabóművész. Elsőrangú ruhakiötlő! Most tehát tudod, miért vagyok itt. Tudsz segíteni vagy nem?

Az a helyzet – jelentette ki izgatott hangon Szonja – , hogy neked kellene segítened nekem!

S azzal elmondta, mi történt. Beszélt bátyja és Balián vállalkozásáról és a furcsa szellem sugallatról.

Egy szó, mint száz, szükségem van egy faunatikusra! – jelentette ki végül.

Miért? – kérdezte elképedve Gusztáv.

Azt nem tudom még.

Gusztáv hihetetlenkedve ingatta a fejét.

Mert Dilanyó, már a neve is gyanús nekem, kártyafüggő kísértet cimborája ezt állítja?

Pontosan! – örült meg Szonja, hálásan a megfogalmazásért.

Gusztáv udvariasan felnevetett.

Arra ne számíts, hogy elhagyom a várat. Ez az első pár óra életemben, hogy nem kínoz valami orrfacsaró, nem dagad fel a nyelvem, nem fulladok… satöbbi.

Szonja nem értette. Számára olyan egyértelmű volt, hogy ezt a Gusztávot a sors vetette elé. Sugallatot kapott, igaz, egy szellemtől, hogy szüksége lesz egy faunatikusra, és csodák csodája, egy óra múlva termett is egy a földből. Hogyhogy Gusztáv ezt nem látja be? Egyáltalán, hogy vágyhat valaki a várba, amikor Hasadtvölgyben is élhet? Mindazonáltal megpróbált belátónak mutatkozni, nehogy elijessze a személyesen neki rendelt jövevényt.

Lehet, hogy kicsit szenvedni fogsz, de…

Milyen de? – Gusztáv felállt és az öltözékét kezdte igazgatni. – Most komolyan, kölök. Értem én ezt a dolgot a bátyáddal, együtt érzek veled, de ehhez egyszerűen semmi közöm!

Neked adom Soma tőrét. Szép markolata van!

Ollóval dolgozom.

Szonja könyörgőre fogta, remélve, hogy egy kis hízelkedés talán hatásos lesz. Sománál mindig működött.

Kedves Gusztáv!

Ne hízelkedj! Valamint ne szólíts Gusztávnak. Csak Guszti. Azt még elviselem valahogy. A szüleim tréfás kedvükben voltak, amikor elkereszteltek. Állítólag már csecsemőnek is kis bájos voltam, a szomszédunk folyton azt turbékolta, hogy ’ Jaj, de is guszta, jaj, de kis guszta, meg kell zabálni! Rajtam ragadt. Egyébként a Nemesélűek mind jóvágásúak, elnézést a vacak viccért.

Guszti… légy szíves! Rám vigyázni kell! Képes lennél elengedni a vadonba, egyedül, árván…

Teljesen felelősségteljesen viselkedem. Próbállak lebeszélni róla.

Tudsz a tervemről! Most már a te lelkeden szárad, ha bajom esik.

Áh… Már a zsarolásnál tartunk. Nem, nem – legyintett Guszti és puha, hosszú lépteivel elindult a folyosón. Láthatóan már lemondott annak az eshetőségéről, hogy a lány útbaigazítsa. – Beszélek a hercegnővel, beállok hozzá, ontom a csoda ruhákat a vár népének, lesznek majd birodalomközi bálok, elterjed a hírem messze földre, szép és allergiamentes lesz az élet. Hírnév és semmi állatosdi: ez tervem két alapköve. Te egyikhez sem passzolsz.

Tehát önző vagy! – kiáltotta Szonja elkeseredetten.

Igen – ismerte el Guszti. – És nem vagyok vele egyedül.

Én nem vagyok önző – rázta a fejét Szonja. – Én csak meg akarom menteni Somát.

Guszti nem válaszolt.

Így az egész értelmetlen – motyogta maga elé Szonja. – Akkor miért futottam beléd?

Guszti együttérzően vonogatta a vállát.

Szonját összezavarta a kis közjáték. Végül kelletlenül lemondott príma útitársáról, és sietősen visszatért eredeti tervéhez. Ahhoz képest, hogy fogalma sem volt, merre fordul, hamar visszatalált a palota azon részébe, amelyben lakrészük elhelyezkedett. Berontott, megkereste a régi, szürkére mosott kendőjét, mely egyetlen emléke volt kisgyermekkorából. Édesanyja, Mersina hímezte a sarkába a lánya nevét. Fogta a kis, zöld tarisznyáját, a kendőhöz gyömöszölte Soma egyik régi sapkáját, a csorba tőrét, egy kiskabátot és már kinn is volt az ajtón. Ekkor nagy rémületére Rébuszba ütközött.

Hova indulsz, megkérdezhetem? – kérdezte Rébusz, fürkésző tekintettel.

El – állt meg idegesen topogó lábakkal a lány. Eddig a mestert kereste. Most, hogy itt állt vele szemtől szembe, rá kellett döbbennie, azt sem tudja, mit és hogyan kérdezzen.

Azonban, a mester, úgy tűnt, nem is vár kérdést. Szórakozottan szemlélődött a szobában, mint aki csak udvariassági látogatást tesz és várja, hogy megkínálják süteménnyel.

Régen jártam már ebben a toronyban. Kicsit hűvös. A berendezés… eredeti.

Szonja féltőn takarta el a csúzdáját a mester árgus tekintete elől.

Szóval indulni készülsz? Egyedül? – érdeklődött Rébusz.

Igen! – nézett rá mérgesen Szonja. Remélte, nem akarja most még Rébusz is akadályozni. Most ad valamilyen tanácsot vagy nem?

Nem helyes. Fura világ az ott kinn – morfondírozott a mester és az inas nyakát vakargatta. – A kedves, faunatikus barátunk nem ajánlotta fel a társaságát?

Szonja nagyot nézett. Rébusz mindent hall és mindent lát?

Az imént beszéltem vele – világosította fel a mester. – Egyébként számon tartom a birodalmon belül és azon túl is az egyedi indigeniumokat. Róla is tudok.

Rébusz meglepően szelíd volt és töprengő.

Egyébiránt az út lehet, hogy jó ötlet. Gyere csak velem.

Szonja követte, pattanásig feszült idegekkel. Úgy érezte, sosem indulhat már el. Hasonló gátolt érzése volt, mint gyakran álmában, mikor sürgősen vágyott valahova eljutni, de csak oda-vissza futkosott a palota útvesztőiben. Ugyanakkor nem győzött csodálkozni a mester viselkedésén. Minden jel szerint teljesen tisztában volt Szonja helyzetével, anélkül, hogy egy kérdést is feltett volna. Talán gondolatolvasó – futott át a lány agyán. – Esetleg egyszerűen csak csodaokos és jól következtet, abból, amit lát. Nem hiába mester.

Rébusz szótlanul vezette át a kerten, egészen oda, ahol a lóistállók voltak. Elhaladt a karámok mellett, majd legalább húsz percen keresztül menetelt a bozót melletti kis ösvényen. Egy ponton körülnézett és széthajtotta az összehajló, egymásba fonódó lombot. Egy hirtelen mozdulattal hátra nyúlt a kislányért, erős kézzel magához vonta és áttört a keresztbe-kasba ágazó növényzeten. Az olyan sűrű és vastag volt, mint egy indákból kötött terítő, úgyhogy Szonja pár pillanatig még levegőt sem vett. Aztán egy kör alakú, kis tisztásra értek, aminek a létezéséről Szonja nem is tudott, pedig a váristállókat naponta látogatta. A tisztás túloldalán látszott egy épület, mely minden bizonnyal lovak lakóhelyéül szolgált. Középen valóban négy ló legelészett. Rébusz megállt velük szemben, mire mind a négy feléje fordult, komolyan, várakozva, fejüket egyenesen tartva, mint a katonák.

Ennek Flink a neve – intett a tarka felé Rébusz. – Végtelenül okos csődör. Bárhonnan hazatalál, akár másik országból is, tanúsíthatom.

Szonja csak bámult. A szeme előtt felsorakozott lovak ismeretlennek tűntek neki.

A mellette álló neve Laila – folytatta Rébusz a pej ló felé fordulva. – Nagyon hűséges kanca. Ha megszeret, egy életre szól. Akár meg is hal érted.

Laila valóban máris szeretettel bólogatott Szonja felé.

Ez Teve – mutatott a harmadik felé Rébusz. – Nagyon hasznosnak bizonyulhat. Igénytelen. Hetekig él egy marok füvön és kétkortynyi vízen.

Teve szürke ló volt, értette a nevét, büszkén felnyihogott. A negyedik lóhoz érve, Rébusz arcán büszke mosoly jelent meg, úgy festett, mint egy vízszintes repedés a száraz fában.

Végezetül Rapidisz. Gyors, mint a gondolat.

A mester Szonjára nézett.

Válassz. Bármelyiket viheted.

Azt a kutyát kérném – mutatott Szonja egy zsemleszínű halomra a tisztás szélén.

Rébusz meghökkent. – Hogy? A háromlábút?

Igen – bólogatott a lány. – A háromlábút, ha az.

Ez az utolsó szavad?

Igen – mondta eltökélten Szonja.

Legyen – szólt Rébusz, felvonva a szemöldökét. – Kötelességem közölni, hogy ha arra számítasz, hogy a szánni való állatból mesebeli fordulattal táltos lesz, akkor csalódás vár, nagyon keserves.

Nem számítok rá – mondta halkan Szonja.

Balpracli! – szólította Rébusz a kutyát. – Indíts!

Az eb feltápászkodott. A bozótos függönynél ölbe kellett venni és áttuszkolni. Kiérve Szonja elköszönt Rébusztól és futva indult a várból kivezető útra. Kisvártatva észrevette, hogy Balpracli igencsak lemaradt, úgyhogy lelassította lépteit, hogy a kutya bicegve utolérje.

Lassan kiértek a várból, áthaladtak a kapun. Szonja még visszanézett a falra vésett négy feliratra.

Neumendea a miénk.

Az őrületen túl békében ragyogva.

Értetek vagyunk.

Tekints a múltba, hogy értsd a jövőt.

Szonja sosem értette igazán ezeket az üzeneteket. Mindenesetre az elmúlt két évben minden nap elolvasta őket.

Tudod mit, Balpracli? – simogatta meg a kutya gyér bundáját. – Mikor visszatérünk, majd elmagyaráztatjuk Somával ezeket a nagy bölcsességeket.

Balpracli megnyalta Szonja kezét, de szemmel láthatólag még ebben is elfáradt. Szonja nagy lélegzetet vett és szaladni kezdett lefelé a hegy tövébe vezető, meredek Szeles úton.

Rébusz hosszan tekintett Fekete toronybéli termének ablakából a párocska után. Elöl a kislány, mögötte ugrálva a furcsán deformálódott testű, lebegő fülű kutya. Egy nagyobb bokor együtteshez érve, a takarásból melléjük lépett egy karcsú alak, ezüstrajzolattal a köpenyén. Rébusz végignézte, ahogy rövid szóváltás után a kislány megöleli a köpenyest, kinek a köldökéig sem ér és együtt poroszkálnak tovább.

Nagyszerű – mormolta Rébusz és tűnődve nézte a láthatárt, ahol lilás-kékes ragyogással épp lebukni készült a nap.

Ezek is kedvedre valók lehetnek

Your email will not be published. Name and Email fields are required

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..