Kulcsár Kata – Szonja és a Bolondóra birodalma (5. fejezet)

 Ötödik fejezet

A Szeles út

Az Égbeszúróról egyetlen járt, keskeny út vezetett le a völgybe. Nevét nem véletlenül kapta. A szél olyan elszántan fújt felfelé, mintha felesküdött volna a hegyet elhagyni készülők feltartartóztatására. Miután az útitársak elhaladtak Kecskerét talpalatnyi zöldje mellett és már a vár tövében elterülő, zsírosföldi paradicsomtőkék sem látszottak, Szonja bátorsága kissé alábbhagyott. Lépései bizonytalanabbak lettek, mint azoké, akik sötétben botorkálnak. Próbálta elhessegetni félelmeit és a küldetésre összpontosítani.

– Bátor Lévi a Békás pataknál tűnt el. Ennyit tudok – közölte Szonja Gusztival. – Szerintem Somáék is arra tartottak. Sajnos legalább hat óra előnyük van.

– Az a hegy lábán túl van – nyugtázta Guszti bólogatva.– Sötét lesz, mire odaérünk. Gondolom, nem pakoltál fáklyákat az útra.

– Csak ezt hoztam – mutatott vékonyka tarisznyájára a kislány.

– Remek. Nem maradhattunk volna a várban az éjszakára?

– Nem! Épp elég időt vesztegettem. Például a veled való vitával.

– Oh, elnézést, hogy nem ajánlkoztam önként meghalni a sötét erdőben! Mindegy – sóhajtott Guszti és a háta mögé sandított. – Apropó, halál. Ez a kutya már nem bírja sokáig. Honnan szerezted?

Szonja elmesélte neki Rébusz felbukkanását és váratlan ajánlatát. Ahogy elbeszélése végéhez közeledett, észre kellett vennie, hogy Guszti úgy mered rá, mintha véletlenül lenyelt volna egy tojást.

– Ne érts félre, én hálás vagyok, hogy egyik sincs itt. Azonban a tisztázás kedvéért hadd kérdezzek rá – kezdte óvatosan Guszti. – Azt mondod, hogy a mester jóvoltából választhattál volna egy rettentő erős lovat vagy egy villámgyorsat, egy bárhonnan hazataláló lovat, aranyhullató szamarat, meg csupa elképesztő képességű csodateremtményt és te ezt a rozoga szerzetet hoztad el?

– Aranyhullató szamár nem volt.

– Mindegy! MIÉRT?

– Csak.

– Elfelejtettem egy pillanatra, hogy egy kamasszal társalgok. Szóval miért éppen őt? Tud repülni?

– Nem.

– Áh, elbír vagy nyolc embert a hátán.

Szonja rázta a fejét.

– Minden lépése hét mérföld? Főz? Fejben számol?

Szonját elhagyta a béketűrése.

– Hagyjál már békén, Guszti! – kiabálta. – Őt választottam, mert ő akart jönni!

Gusztin látszott, hogy egy nagy hatású mondat ragadt benne, de aztán kifújta a levegőt, vállat vont és elcsendesedett. Egy darabig némán baktatott tovább.

Szonja titokban hálás volt Guszti társaságáért. Tudta, hamarosan ismeretlen vidékre tévednek és azt is, hogy kevésbé sétálna ilyen peckesen, ha a fiú társaságát és különleges képességét felajánlva nem szegődött volna mellé. Akkor, abban a pillanatban, mikor Guszti csatlakozott hozzá, annyira megörült, hogy meg is ölelte az ifjú faunatikust. Gusztinak igaza volt Balpraclit illetően. Szonja maga is aggódva figyelte a rendületlenül bicegő kutyát. Valóban, az eb gyakran botlott meg és esett a marjára, ilyenkor loncsos pofája rácsattant az útra. Szonja újra elhatározta, hogy nyit Guszti felé.

– Hoztam egy pár falragaszt. Gyűjtöttem őket – újságolta.

– Az hasznos lehet – válaszolta kimérten Guszti. – Úgyis tüzet kell majd raknunk.

Szonja megsértődött.

– Tapló – morogta az orra alatt, épp elég hangosan ahhoz, hogy Guszti akár meg is halhassa.

– Én vissza is mehetek – vonta meg a vállát Guszti. – Nem kötelező téged kísérgetnem.

– Szerintem pedig pont erről van szó – feleselt Szonja csípősen. – Mivel vett rá Rébusz, hogy csatlakozz hozzám?

Guszti lemondóan sóhajtott.

– A mester nyilvánvalóvá tette, hogy mielőtt bármilyen munkalehetőségre számítok a várban, bizonyítanom kellene rátermettségemet, hűségemet. Azt hinné az ember, hogy esetleg valami testhez illő lehetetlen feladatot kapok, teszem azt, szőjek ezüstszálból aranyhálóinget, vagy tervezzek vízhatlan útikosztümöt a zsebes rigóknak. Ezeket még érteném. De hogy kísérjek le egy kölköt a völgybe? Miért vagy te ilyen fontos?

– Nem vagyok fontos. Szerintem csak tőled akartak megszabadulni – közölte Szonja, nem kis elégtétellel.

– Igen? – felelte Guszti és egyik kezével egy apró kék levélkét emelt ki belső zsebei egyikéből. – Akkor miért kaptam meghívót a várba?

– Meghívót kaptál a várba? – visszhangozta Szonja zavarodottan.

– Azt írja, jöjjek, mert számítanak az elsőrangú szolgáltatásaimra. Rajta a királyi pecsét.

Szonja elismerte, hogy tévedett. Sőt, ezt hajlandó volt hangosan is kinyilvánítani, mivel tudta, faunatikus útitársa csak akkor bizonyulhat hasznosnak, ha az illető szóba áll vele. Az ingyen gesztus azonnal megtérült, Guszti enyhült hangulatban rótta mellette az utat, és hajlandónak mutatkozott folytatni a nyomozás megtárgyalását.

– Az eltűnések vonalát követve megállapíthatjuk, hogy közelednek a palota felé– emelte fel az ujját, és Szonja megint megállapíthatta, hogy a jóképű ifjúnak messze ápoltabbak a körmei, mint az övéi.

– Tényleg?

–Teljesen egyértelmű– közölte Guszti.– Mélyerdő, Éjerdő, Csenderes domb. Edrik az Összebújó Fák Ösvényén tűnt el. Bátor Lévi a Békás patak felső szakaszán. Holnap ott leszünk. Akárki is mészárolja őket, már a vár alatt van.

– Szegény Soma! – kapta a szája elé a kezét Szonja.

– Szegény Soma? – kerekedett el Guszti szeme. – A bátyád két felfegyverzett vitézzel járja a vidéket, míg én egy tizenéves véznasággal és egy őskövület kutyával.

– Nem vagyok vézna. Huszonöt kiló vagyok.

– A fél karom többet nyom.

– Semmi mészárlásról nincs szó egyébként. Nem találtak vért. Egyetlen esetben sem – folytatta Szonja, már csak azért is, hogy önmagát megnyugtassa.

– Akkor nem tudom – vonta meg a vállát Guszti.

–Lehetséges, hogy valami elrabolja őket és dulakodás közben szétszaggatják a ruhadarabjaikat?  – próbálkozott a kislány.

– Ki tudja. Úgy tudom, mindegyik este történt és kevésbé nyüzsgő helyeken. Visítás, ordítás, semmi nem hallatszott.

– Honnan tudod?

– Átjöttem a Sziklákon. Baltakő, ahonnan származom, ott a legutolsó település. Mindenki erről beszél.

Rövid hallgatás következett. Szonja próbálta felidézni földrajzi ismereteit Baltakő hollétét illetően, de alig rémlett neki valami. Guszti a köpenyét ki-beforgató széllel küzdött, amely, úgy tűnt, mindenkit szeretett volna a palotához visszafordítani. A völgy taszított, mint a mágnes negatív pólusa.

– Megmutathatnád a képességedet – javasolta Szonja kisvártatva.

– Hogy érted? – vonta fel a szemöldökét Guszti.

– Beszélhetnénk egy állattal?  – kérdezte a kislány.

– Oh… – Guszti segélykérőn nézett rá. – Máris?

– Balpraclival kezdjük – jelentette ki Szonja bíztatóan.

– Fura név ez a Balpracli – vetette fel Guszti.  – Érted. Hogy lehet elnevezni egy állatot pont a hiányzó testrészéről? Ez pont olyan, mintha engem úgy hívnának, hogy…

– Agy? – élcelődött Szonja.

– Ha-ha – bólogatott Guszti. – Ismétlem, még visszamehetek.

– Úgysem fogsz. Inkább kérdezz valamit Balpraclitól! – erősködött Szonja.

– Hogy a tyúk melyik részét szereti a legjobban? – próbált hárítani Guszti.

– Igen! – lelkesedett a kislány.

Guszti vállat vont és ugatásszerű hangot adott ki. Balpracli  nem reagált ’szóban’, sőt úgy tűnt, nem is figyel.

– Így én is tudok kutyául – jelentette ki Szonja.

– Csakhogy engem ő megértett – csattant fel méltatlankodva Guszti. – Csak utál. Vagy sznob.

– Megtanítasz? – kérdezte illedelmesen Szonja.

– Nem, és nem csak azért, mert nem akarlak.

Szonja ugatott.

– Most mit mondtam? – kérdezte izgatottan.

– Az égvilágon semmit.

– Akkor ismételd meg, amit te ugattál!

Guszti ugyanazt az ugatást hallatta.

– Mit mondtál neki? – türelmetlenkedett Szonja.

– Egy kutyaklasszikust. Madarak vannak a háztetőn.

– Micsoda?– hüledezett Szonja. –Nem csoda, hogy nem áll szóba veled! Mégis mit mondjon erre a hegy közepén? Mi ez a mondat? Nyelvleckék kezdő kutyáknak, első fejezet?

– Nem tudom, mit kérdezhetnék – csattant fel Guszti. – Nem érdekelnek a kutyák.

– Én órákig tudnék velük beszélgetni – nézett duzzogva maga elé Szonja.

– Akkor csak beszélgess. – Szonja szemei felragyogtak. – Nélkülem.

A lány csalódottan elfintorodott. Baktattak tovább lefelé. Az út hamarosan sziklás, csúszós, meredek szerpentinné változott. Erősen kellett kapaszkodniuk a sziklafal mentén, hogy a változatlanul fújó szél, mely friss, ismeretlen szagokat reptetett a völgy felől, a mélybe ne sodorja őket. A ruhájukat cibáló szél és a felettük tűző nap folyamatosan szárította a két útitárs verejtékes homlokát. Guszti meg is jegyezte:

– Még az a szerencse, hogy Szauza van. Lehetne hóvihar is. Vagy jöhetne egy lavina. Legalább ez nekünk kedvez. Nagy valószínűséggel túléljük az éjszakát a hegyen. Legalábbis mi ketten – tette hozzá Guszti, a tántorgó Balpraclira pillantva.

– Én a Szauza 122. napján születtem – árulta el Szonja. Mindig is büszke volt erre a tényre, úgy érezte, legalább ez az egy részlet a múltjában kölcsönöz neki némi különlegességet.

– Vagyis szinte már a Kalienta idején – bólogatott Guszti. – Az érdekes lehet. Nem tudhatod, igazából hova is tartozol.

Neumendeában a Szauza idején volt a legkellemesebb az időjárás, vagy ahogy a népek nevezték: ’amikor messze járnak a fellegek’.Ahogy Szonja kis életében megélte, a birodalomban az évszakok kiszámíthatóan és szabályosan jelentkeztek. A Szauzát váltó Kalienta volt a földáztató, majd azt követte a hideg szeleket és vastag hótakarót hozó Robátka.

– Igen – válaszolta Szonja. – A 122. napon. Olyankor már vastagodik a kecskék bundája.

– Mindent a kecskékhez viszonyítasz?

– Hát… – nevetett Szonja. – Lehet. Amennyire csak tudom, minden szülinapomon ott volt Soma és Szomorúszemű. Néha Pöszméte anyó is részt vett az ünneplésben. Sőt egyszer ő sütötte a tortát. Az szörnyű volt. Soma minden évben annyi ajándékot dugott el nekem Kecskeréten, ahány éves lettem. Kivétel az utolsó születésnapom, mikor felköltözhettem végre hozzá a várba. Kész mászóbarlangot eszkábált nekem ott össze. Sajnos, Szomorúszemű nem jöhetett velem.

– A bátyád igazán rendes lehet – vélte zilálva Guszti, miközben átmásztak egy vándorkövekből álló mezőn, hogy levágjanak egy szélesebb kanyarulatot.

–Pontosan– bólogatott nagyokat Szonja, aki kicsit lassabban haladt az óriássziklák rengetegében.  – Ezért kellene gyorsan beérni őket. Ők lóval indultak, már leérhettek a völgybe.

– Ne is emlékeztess a lovakra – kérte gúnyosan Guszti. – Bár lehet, hogy igazad lesz Hiányzó Manccsal. Kiderülhet még, hogy halálos sebeket gyógyít a nyála vagy ilyesmi.

– Jó! – vidult Szonja. – Mikor halálos sebet kapsz, kipróbáljuk!

Guszti grimaszolt.

– Egyébként Rébusz elárulta, hogy semmilyen titkos képessége nincs – folytatta Szonja zavartalanul.

Guszti bámult rá egy ideig hitetlenkedve és csak hosszú idő után szólt:

– Most inkább ne szólj hozzám egy kicsit.

Szonja szót fogadott. A szerpentinen, érdekes mód, Balpracli újult erőre kapott és náluk sokkal ügyesebben kapaszkodott végig a meredély mentén. Lassan rájuk is esteledett. Egy szélesebb, bokros területre kiérve egy nyájat és kecskepásztorokat pillantottak meg, akik már készültek, hogy tanyát verjenek éjszakára. Kérdésükre közölték, hogy nem találkoztak a királyfival és kíséretével.  Ugyan az érdeklődés nem hozott eredményt, a pásztorok látványa jó alkalomnak kínálkozott, hogy Szonja, Guszti és Balpracli is felhagyjanak a veszélyes araszolással. A cingár pásztorok tüzet gyújtottak. Szonja találomra lehuppant a fűbe, Balpraclit maga köré kanyarintotta.  Guszti egy ideig ’ hánykolódott’ az állatvilág fajtái között, végül, a nyájtól lehető legmesszebb, elhatározta, maga is letelepedik. Körülnézett, lesepregette a földet egy szűk, fenéknyi helyről, végig bogarászta a fűszálak rengetegét, majd lassan a letisztított helyre eresztette hátsóját.

– Te mikor indultál a hegyre? – érdeklődött Szonja, csak hogy elterelje Guszti figyelmét. A fiú aprócska táborhelyétől nem messze ugyanis nyüzsgött egy hangyaboly.

– Éjfél után nem sokkal – válaszolta Guszti, kényelmetlenül fészkelődve. – Tudtam, hogy délig fel kell érnem, mert olyankor már olyan szelek dúlnak a csúcson, hogy könnyen lepotyoghat az ember a szerpentinről.

– Nem mondod – biggyesztett Szonja.

– De még mennyire, hogy mondom – kontrázott Guszti.  – A bűntudatodra akarok hatni.

– Miért nem jöttél lóval?

Guszti felvonta a szemöldökét és kivárt. Szonja eljátszotta, hogy észbe kap.

– Bocsánat, folyton elfelejtem, hogy iszonyodsz az állatoktól.Tudod, alig látszik.

– Szórakozz csak – nézett maga elé Guszti, és kisebbre húzta össze magát.

– Mi történne, ha lóhátra ülnél?

–Megérezné, hogy rettegek, megvárná, míg a kétszeresemmé fúvódom, és a szakadék legmélyebb pontjánál a mélybe vetne.

– Szerintem akármennyire is érted az állatokat, mégis félreismered őket– gondolkozott el Szonja. – Vajon miért gondolta Hilda, hogy faunatikusra van szükségem?

–Mert már életében is bolond volt – tárta szét a karját Guszti, aztán elkomolyodott.–  Szerintem egyértelmű. Hóka nyomára akarunk bukkanni. Az állatok tudhatnak róla, merre rejtőzködik, az ő kommunikációs csatornáik sokkal gyorsabbak. Gondolj a madarakra. Szerintem a tanács teljesen logikus. Inkább az az érdekes, hogy egy szellemtől kaptad.

– Ők honnan tudhatnak erről?  – ráncolta a homlokát a lány.

– Amennyiben léteznek, ezt tegyük hozzá, jó? Szóval amennyiben léteznek, biztos sok mindent látnak. Viszont nem hiszem, hogy sok mindenkivel tudnának beszélni. Én sosem hallottam őket, szerintem te sem. Nem nagyon van átjárás a két világ között. Ez a Dilanyókülönleges eset lehet. Nem is veszik nagyon komolyan, gondolom.

– Dilinyósnak nevezik.

– Na, látod. Simán igazuk lehet.

Kezdett erősen hűlni a levegő. A pásztorok intettek nekik, hogy telepedjenek szorosan a tűz köré, még étellel is kínálták őket. Sercegett a szalonna, kétoldalról csöpögött a kenyérre. Mikor minden zsírját kiizzadta magából, a pásztorok éles bicskával felszeletelték.Ezalatt a hagyma is vajpuhává sült. Szonja lassan etetgette Balpraclit, mint egy lábadozó beteget. A tűz melege és az ide-oda táncoló fény végül a berzenkedő Gusztit is odavonzotta. Leült Szonja mellé és ujjaival idegesen pöckölni kezdte a lány ruhájára tapadt szőrszálakat.

– Hagyod a bundámat! – szólt rá nevetve Szonja.

Fél füllel hallgatták a pásztorok beszélgetését, kik a bemutatkozás után foghegy modorban értekeztek tovább, vagyis néha-néha rövid, egyszótagos mondatokat váltottak.

– A Lelkes?  – kérdezte Szőr Tüszi, a véznábbik a két rendkívül madárcsontú pásztor közül, a korábban látott, bolondmód ágaskodó, vakkantgató, fekete borzas kutyára gondolva. Guszti jelezte is, hogy az ebnek parancsoló modora van, nagyon lekezeli a kecskéket, sokat személyeskedik, olyasféleképpen hívja őket, melyeket nagy jóindulattal ’ tramplinak, ’dagadtnak’ vagy épp ’ lógó tőgyesnek’ lehetne átfordítani. Szonja ezután kevésbé lelkesen simogatta Lelkest.

– Járkál – felelte Szűr Keve.

– Az új gida?

– Megvan.

– A foltos?

– Az is.

– Szalonna?

– Még van.

Az este társalkodó része ezzel véget is ért. Guszti odasúgta, hogy a kecskék lökdösődnek, mert valamelyik fenékbe taszította a másikat, és, hogy ezek is az érdes, durva, hegyi dialektust beszélik. Szonja elképzelte, hogy a Kecske-réten nevelkedett Szomorúszemű édes-lágy nyelvet beszélhet.

–Merre? –dörmögte Szőr Tüszi vagy Szűr Keve. Az egyikük. Mire Guszti és Szonja felfigyeltek az emberi szóra, már vége is szakadt. Mindenesetre homályosan megsejtették, hogy a kérdés ezúttal nekik szólt.

– A Békás-patak felső szakaszára– felelte Guszti jólnevelten, felkészülve egy következő kérdésre, de az félóráig nem következett be.

– Ott tűnt el – mormogta is akkor a subák egyike.

– A Bátor fiú – bólogatott a másik.

– Hmm.

Megint hallgatásba merültek.Szonja kissé elszunnyadt, Balpracli meleg bundájára hajtva a fejét. Guszti is belebólintott a köpenye gallérjába.

– A várból?  – horkantott hirtelen Szőr Tüszi. Szonja és Guszti feleszmélt a bóbiskolásból és riadtan meredt egymásra, mivelhogy mindkettőjük hallotta, viszont egyikőjük sem értette a kérdést. Szőr Tüszi hosszan, kérdőn tekintett rájuk. Guszti nagyot nyelt és kockáztatott, remélve, hogy válasza többé-kevésbé megfelel a kérdésre, bármi is legyen az.

– Még nem.

Szőr Tüszi és Szűr Keve egymásra néztek lassan.

– Aludjatok.

– Rátok fér.

Szonja azonnal visszaaludt. A két vézna folytatta az élénk eszmecserét.

– Fura vár az.

– Az. Fura.

– Mikor is volt?

– Épp tíz éve.

– Fura volt.

– Az.

– Robbant.

– Bizony. Mi hallottuk.

Ennyiben maradtak. Guszti, más lehetősége nem lévén, a kecskéket hallgatta. Az éjszaka előrehaladtával a nyájra és a tájra is csend ereszkedett. A gomolyló füst távol tartotta a rovarokat. A parázsló tűz mellett Gusztit nyugalom szállta meg. Készült kinyújtózni és elheverni végre, mikor is hangok ütötték meg a fülét.

– Pánik van a kecskék között – jelentette ki fennhangon. – A fenevadat emlegetik. Érzékelik a bokrok mögött.

– Hogy mi a… – hördült fel Szőr Tüszi és Szűr Keve egyszerre. Lassú beszédük ellenére villámgyorsan pattantak fel a tűz mellől. Egy pár pillanat múlva Lelkes is riasztott. Mint aki megveszett, úgy csapott hörgő ugatásba. Minden egyes hanggal mintha kiszakadt volna a torka. Égnek állt a szőre, mennydörgött és vicsorgott felváltva, de nem mozdult.

– Mit mond, mit mond? – kérdezte rémülten Szonja, akit szintén felébresztett az égzengés.

– Azt mondja: Nem vehetsz belőlük! Ezt ismételgeti – felelte feszülten Guszti, a sötét ég azon szegletébe hunyorogva, amelyre tajtékozva összpontosított a kutya. A kecskék egy része, az idősebbek, bölcsebbek némán álltak, a többi fejvesztve próbált menekülni, nekilökődve, torlódva társainak. Aztán egyszerre csend lett újra.

Szőr Tüszi és Szűr Keve nehéz léptekkel tért vissza. Leültek a tűzhöz és komor arccal folytatták a falatozást.

– Mi volt? – kérdezte fogvacogva Szonja.

– Elvitt egyet – Guszti felelt komoly hangon.

Szonja sírdogált egy kicsit. Balpracli megnyalta a kezét. A tűz újra barátságos meleggel vonta körbe őket, így a lány könnyes szemekkel elaludt.

Ezek is kedvedre valók lehetnek

Your email will not be published. Name and Email fields are required

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .