Kulcsár Kata – Szonja és a Bolondóra birodalma (6. fejezet)

Hatodik fejezet

Indigeniumok

Másnap, mire felébredtek, a pásztorok már tovább álltak. A hamu csúcsos halmából vékonyan tekerőzött az ég felé a füstkígyó; a levegő csípős volt; a fű kellemetlenül hűvös és nedves. A felszálló ködben alig látszott az Égbeszúró csúcsa. Szonja érezte, hogy jéghideg az orra. Ez volt ugyanis az a testrésze, amely kiállt a Balpracli féle meleg, ölelő szőrkoszorúból.

Elaludtál – közölte a nyilvánvalót Guszti, aki szobor módra ült, kifogástalan külsővel.

Miért, nem ez volt a terv? – mormogta Szonja, bedagadt képpel, csipás szemmel, eltömődött orral, kócosan. – Te hogy lehetsz ilyen bosszantóan jólfésült már kora reggel?

Először is: nincs korán. Nyolc óra van. Másodszor: én nem gyűrődöm össze álmomban, mint egyesek. Nem süllyedek feneketlen álomkútba, nem hánykolódom, mint egy hajótörött, nem szorítom össze irtóztató erővel a fogaim.

Én alszom így?! – hökkent meg Szonja.

Egy éjszaka alapján nem merek általánosítani, de holnap megmondom.

Inkább ne – vakarózott Szonja rosszkedvűen. – Hallottál valami érdekeset?

Hogyne – hajolt meg Guszti szolgálatkészen. – A hegy déli oldalában sokkal édesebb a fű és nincs ennyi béna bogáncs. Vagy a pásztorokra gondolsz?

Hehe.

Bocsánat. Tudom, mennyire érdekesek számodra az állatok.

Szóval?

Szóval igen. Egész bőbeszédűek lettek a Szőrszűrök. Az egyik még bővített mondatokra is ragadtatta magát. Beszélték, hogy nem értik, miért rettegnek az emberek Hókától, hisz nyilvánvaló, hogy állatokat zsákmányol. Itt ültünk mind, a szörny még csak felénk sem nézett. Éjszakánként egy kecske. Nem olyan rettenetes fogyasztás, ennyit a lófarkasok is elpusztítanak. Úgy feltételezik, olyan oroszlán méretű lehet az étvágya alapján. Az is valószínű, hogy nappal biztonságban vannak tőle az állatok, az emberek pedig egyáltalán nincsenek is veszélyben. Elnézést a képzavarért, de azt hiszem, ebből az albínó oroszlánból bűnbakot akarnak csinálni. Az eltűnésekért valami más a felelős.

Szonja öntött egy kis vizet a kulacsából a markába és megitatta Balpraclit. Végig gondolta az éjszaka történéseit.

Szőr és Szűr nem sajnálta a kecskét? – kérdezte Gusztit, aki szálfaegyenesen állt, hogy ne súrolhassa sem falevél, sem kutyabunda.

Dehogynem. Viszont azt is hozzátették, hogy mindig öreg kecskét választ a szörny, pedig annak kemény a húsa. Mintha kímélné a kicsiket.

Induljunk! – indítványozta Szonja, elgondolkodva. – Ezt jobb, ha Somáék is tudják.

A lány utolsó mondatát meg sem várva, Guszti sietős léptekkel megindult. Talán arra épített, hogy ha kellően gyorsan mozog, az erdőnek nincs esélye magába szívni. Szonja felugrott és kulacsát már futtában tömte be tarisznyájába, hogy utolérje a nagy menekülő embert. Balpracli frissen bicegett lefelé a hegyen, hisz az út már kevésbé volt hepehupás, sziklás és görgeteges. A szél is alábbhagyott némileg. Mintha megszűnt volna lassan a hegycsúcs vonzása.

Guszti szóvá tette, hogy kezdi kényelmetlennek érezni a tényt, hogy a tegnapi ruhájában feszít közel harminc órája és nem sok kilátása van a váltásra, valamint, hogy esetleg megsüthetnék Balpraclit reggelire. Szonja szóvá tette, hogy Guszti humorát szánalmasnak találja, és hogy ha valóban éhes, remek vadszilvát találhat az útszélen. Balpracli szokása szerint nem tett szóvá semmit.

Pár óra múlva elérjük a Békás-patakot – bíztatott Szonja mindenkit, főleg önmagát.

Akkor hagyom a vadszilvát, inkább megvárom a békacombot – mondta elismerőleg Guszti és csettintett az ujjaival. – A kirántott békacombot.

Kirántott? – értetlenkedett Szonja.

A békából kirántott – szólt fásultan Guszti.

Szonja néma megvetéssel sújtotta a fáradt viccet.

Te valamifajta poénkényszerrel ébredtél ma – rázta a fejét hitetlenkedve.

Guszti megvonta a vállát.

Egyébként van ilyen indigenium, úgy hívják, hogy jokomanija – kezdte az ismeretterjesztést. – Elég gyakori férfiak körében. Ismertem egyet, aki ettől szenvedett. Vele szenvedett a környezete is. Nem lehetett vele két szót sem komolyan váltani.

Szonja leszakított egy halványlila vadvirágot.

Sosem láttam még ilyen növényt – ráncolta a homlokát. – Hogy is van ezekkel az indigeniumokkal? Mindenkinek lesz egyszer?

Hát… – vett nagy levegőt Guszti. – Elég összetett ez. Csak tényeket mondok. A legtöbb ilyen indigenium kizárólag Neumendeában honos. Ennek földrajzi, fizikai oka van, de ezt biztos tudod. Itt a lakókból néha érdekes képességek, fura jellegzetességek bukkannak elő és a legtöbb nem kellemes. Lásd a kifejezés: nyűgképesség. Nézz meg engem vagy Mia hercegnőt. Vannak gyakoriak, mint a gondolatolvasóké. Félelmetes tud lenni. Náluk nincsenek kiábrándultabb emberek. Vannak valamennyire hasznos képességek is természetesen. Például az Arcemlékezőké eléggé az, képtelenek elfelejteni akár egy arcot is, nyilvántartja őket az agyuk. Nem egy Béke és Biztonság Biztos arcemlékező.

De mindenkinél kialakul? – kérdezte makacsul Szonja, és a szúrós kis növényt szagolgatta. – Én álomlátó szeretnék lenni.

Nem olyan jó az – rázta a fejét Guszti. – Képről képre fel tudod idézni az álmod, azt a rengeteg őrült, értelmetlen lelki gizgazt, mire jó az? A végén még azt sem tudod, melyik a valóság és melyik az álom, mert egyformán élesnek látod őket. Szerintem nem véletlenül illannak el azok reggel.

Lehet – hagyta rá Szonja. Neki gyakran akadtak álmai, amelyeket valahogy nem tudott hova tenni. Felébredve igenis sajnálta olykor, hogy nem ejtheti rabul, nem tanulmányozhatja őket, míg rá nem jön, hogy hogyan is teremhettek meg a fejében.

Visszatérve a kérdésedre, nem, nem alakul ki mindenkinél – folytatta Guszti. – Illetve lehet, hogy igen, de nem mindenki veszi észre. Némelyiket felismerik, kiművelik, némelyiket elhanyagolják. Minél többet tudsz meg a saját indigeniumodról, annál valószínűbben tudod uralmad alatt tartani. Van, aki kedveli, sőt, olyan is, aki megél belőle. Sok indi csak véletlenül derül ki… Például van Baltakőn egy ember, aki sajátságosan még ötpercnyi életet tud lehelni egy éppen eltávozott szájába. Ezt a lehelést értsd szó szerint.

Hogy mi? – pillantott rá Szonja összeráncolt homlokkal. – Nem értem. Valaki meghal, mire jön ez az illető, mint egy csodatévő és még öt percre feléleszti?

Pontosan – bólintott Guszti.

Egyszer öt percre vagy akárhányszor öt percre?

Igazából, akárhányszor – ismerte be Guszti gondterhelten –, de ezt nem szokták kihasználni.

Miért nem?

Te hányszor akarnád átélni az utolsó pillanataidat?

Igaz – gondolkozott el Szonja. – Olyan sokszor nem. Viszont az alatt az öt perc alatt még emlékezhet a szegény haldokló, hogy hova is ásta el a fazék pénzt a kert végében.

Na, igen – nevetett Guszti, aztán kissé elkomorult. – Esetleg még el tud búcsúzni valakitől, aki későn érkezett.

Szonja átvetette a tarisznyáját a fején, mert kezdett fáradni a karja. Ugyan nem sok holmit pakolt, de a vékony szöveten keresztül hol az immáron üres kulacsa, hol a bicska fanyele ütődött kényelmetlenül a csípőjének. Ennél az apró kényelmetlenségnél viszont jóval nyomasztóbb volt a benne egyre erősödő bizonytalanság. Sebesvárat elszánt lendülettel hagyta el. Álma sötét álma hatására minden józan mérlegelés elszállt belőle. Rébusz felbukkanása és a tény, hogy az meg sem próbálta akadályozni, még jobban megerősítette a kezdeti elhatározásában. A mester legkevésbé sem sugallta, hogy Szonja vállalkozását esztelennek tartja, sőt, még Balpraclival is megtámogatta. Ezért is telt legalább egy napba, mire a lányban felülemelkedett az addig szunnyadó kétely, miszerint azon kívül, hogy utoléri Somát, voltaképp nem is tudja, hogyan tervezi megvédeni bátyját és önmagát a rájuk váró veszedelemtől. Minél jobban belegondolt, annál nevetségesebbnek tetszett az ötlet. Tizenkétévesen majd megoldja a birodalmat kétségbeesésben tartó rejtélyt, pofán veri a szörnyet és átszoktatja a káposztára? A szerencsétlen faunatikus bevonása miatt is érzett némi bűntudatot, de azt igyekezett bölcsen elhessegetni. Ugyan Hilda szellemsugallatát még most sem értette és egyelőre nem volt világos, miben is lesz segítségére egyszer a természetre allergiás ifjú, a társasága mindenképp megnyugtatóan hatott. Mogorva volt és egyértelműen fura, de mégis felelőségteljes, védelmező felnőttként viselkedett, és Szonjának jelen pillanatban nem is kellett több.

Rákanyarodtak a hegy tövébe vezető, lankás, bokrokkal szegélyezett széles útra. Eléjük tárult Hasadtvölgy végtelen, színes foltokkal virító palettája. Szonja tisztában volt vele, hogy annak idején, mikor az Égbeszúróba belecsapott a villám, a felső hegysapka nem egy darabban zúdult a mélybe. Eleve több részre hasadt és a földhöz csapódva diribdarabra zúzódott. Sújtó Szikla, amelynek tövében a két hajdani szerelmest megtalálták, nem messze állapodott meg magától a hegytől, míg a többi, jelentős nagyságú, több tonnás sziklaóriás jóval messzebb gurult, hogy végül otthonra leljen egy patak mentén vagy erdő szélén. Ezeket a sziklatömböket, melyek változatos alakjuk után beszédes neveket viseltek, később kisebb-nagyobb települések fonták körül. Így alakult ki Sújtószikla, Baltakő, Szemfog, Tojás, Nagyorrú-óriás, Pillangó, Bütyök és Szívháza apró falvacskája. Neumendea lakói csak egyszerűen ’ Sziklák’ néven utaltak a tájra.

A tájat kettévágta a híres árok, mint egy fültől fülig ható sötét vigyor egy óriás arcán. A repedés két oldalán terpeszkedő végtelenség sem mutatott igazán harmonikus képet. Szonja mindig is úgy képzelte, hogy bármilyen teremtő is hozta létre Neumendea arcát, csakis valamiféle lázrohamban tehette. Mert mivel mással lehetne megmagyarázni egy erdő kedves kerekségéből kiálló egy szem fát, mely a többi fa kétszeresére nőtt vagy egy mocsár és egy aprócska sivatag közvetlen szomszédságát?

Mire Szonja idáig ért gondolatban, mozgó pontot pillantott meg előttük az úton.

Jön valaki felfelé. Őt is megkérdezhetjük Somáékról – szólt Szonja, kezével árnyékolva a szemét.

Valaki csakugyan felfelé igyekezett a hegyi kaptatón. Először csak az alakját látták és a karján billegő kosarat. Fiatal lánynak tűnt. Haját copfban viselte, ruhája sötét színekből tevődött össze. Guszti feszülten figyelte, fejét madárszerűen előre tolva próbálta közelebb vonzani a látványt.

Na, várj csak – mormolta lassan. – Most láthatsz valami érdekeset. Azt hiszem, legalábbis… hogy ő olyan. Ez egy nagyon ritka indigenium, de azért előfordul.

Már megint? – sziszegte Szonja halkan. Most, hogy elhagyta az Égbeszúrót, úgy tűnt, a világ hemzseg az indiktől. Ez pedig azért volt igazán érdekes, mert voltaképp előző napig egyetlen eggyel sem találkozott.

Figyelmük tárgya egyre közelebb került. Guszti magabiztosabban folytatta, a tekintetét folyamatosan az illetőre szegezve.

Ismertem egy ilyet, távoli rokonunk.

Szonja a nyakát nyújtogatta. Nem értette, milyen különlegesség lehet az, amelyet Guszti ilyen távolságból kiszúrt. A lány tökéletesen hétköznapinak tűnt.

Természetesen ismersz ilyet is – forgatta a szemét Szonja. – Gondolom, a tökéletes frizurádon kívül még a Nagy Egyetemes Indigenium Kalauzon is dolgozol.

Hallgass már – intette le Guszti izgatottan. – Még jó, hogy ismerek egy párat. Én nem az Égbeszúróról jöttem. Szóval az a lényeg, hogy az olyan ember, mint ő, fizikailag nem öregszik. Kifejezetten kellemes vonás, nem igaz? Azért vannak árnyoldalai. Például mindenki azonnal letegez vagy lekezel. Nem tisztelnek a korod szerint. Ezért is hordanak többnyire korukra jellemző ruhát. Bár a férje, ha van neki, egy életre jól jár.

Érdekes – vélte Szonja. – De melyik korban rekednek meg? Valaki csecsemő marad?

Nem, nem, nem hiszem – felelte Guszti. – Ez egy fiatalkorban kezdődő indigenium. Elérik a teljes fejlődést, felnőtt alakot, maradandó fogakat és egyszerűen nem épülnek le. Ezért is sorolják a kellemesek közé. Akkor tud csak félrevezető lenni, ha mit sem sejtő emberek vannak jelen egy ’örökifjú’ halálakor. Csak akkor nyugszanak meg, mikor kiderül, hogy az illető már 96 éves. Sokan hordanak is a testükön jelöléseket vagy tartanak egy cédulát a zsebükben. Bár ez a távoli nagynéném nem tette. Imádta átejteni az embereket a korával. Már itt is van. Most kiderül.

A lány, kit Szonja Mia hercegnővel egykorúnak becsült, valóban megállt mellettük. Mivel Guszti és Szonja már percek óta csak álltak és az ő irányába bámultak, feltételezhette, hogy kérdésekkel állnak majd elő.

Béke Neum! – köszönt Guszti és Szonja, szinte kórusban.

Béke Neum! – mosolygott a lány, valóban határozottabban, mint ahogy egy tényleges kamasztól elvárható, és a hangja is idősebben csengett, valósággal nénikésen. Guszti győzedelmes ’namitmondtam’ tekintetet vetett Szonjára.

Szeretnénk megkérdezni, hogy nem találkozott-e Balián herceggel és kíséretével – érdeklődött illedelmesen a kicsi lány a nagytól.

Véletlenül valóban találkoztam – felelte a jövevény szívélyesen. – A hegy tövében lakom, a házam mellett haladtak el tegnap délután. Útbaigazítást is kértek, ha jól emlékszem.

A Békás-patak felé indultak? – kérdezte izgatottan Szonja.

Először a falumba, Szélfészekbe mentek, de igen, érdeklődtek a patak felől is, kedveseim. Mi történt a kutyus mancsával? – hajolt aggódva Balpracli felé a megfejthetetlen korú.

Jé, azt nem is tudjuk – nézett egymásra Szonja és Guszti.

Szegény pára. Nem lehet könnyű élete. Úgy nézem, a füle is be van gyulladva. Csoda lenne, ha hallana valamit – mondta a nő, és előre hajolva kezdett a kosarában kotorászni, mire Balpracli azonnal megnyalta az arcát. – Tessék. Ingyen. Ezzel tisztítsátok ki neki ma este.

Szonja átvette és zsebébe rejtette a piciny üvegcsét.

Mi járatban van az Égbeszúrón, kedves izé…– tudakolta Szonja.

Oh, hívj csak Junának. Tudjátok, én vajákos vagyok. Eleget éltem, hogy mindent tudjak fűről-fáról. Itt nőttem fel a környéken, most Gyógyfűmezőn élek. Az sincs messze. A poraimat, szereimet, kenőcseimet árulom. El sem tudjátok képzelni, gyerekek, mennyi mindenre talál gyógyírt ott, aki keres. Bizony, bizony. Felfelé igyekszem a palotába. Valaki ott tudja használni a tudományom – mosolygott Juna hamiskásan, elképesztő, fiatal lányos bájjal, még kacsintott is. Szonja és Guszti megbabonázva nézte.

Ti tudjátok, hogy nem vagyok nagyon fiatal, igaz? – kérdezte Juna, miközben az üvegcséit rendezgette, hogy újra szilárdan álljanak.

Én sejtem – válaszolta Guszti. – A nagynéném is ilyen.

A nagynénéd? Csak nem Nyurga Míra?

De igen – csodálkozott Guszti.

Az öreg Míra – nevetett fel pajkosan Juna. – Sokat hódítottunk mi ketten. Egész életemben kellettem a férfiaknak – merengett el. – Ma már persze nemigen érdekelnek. Maholnap hetven éves leszek. Viszont hiteles vagyok, mint kuruzsló. Az emberek úgy kezelnek, mint egy jó cégért. Vegyél csodaport Junától, ifjú maradsz, akárcsak ő! – kuncogott maga elé, majd jó utat kívánt, búcsút intett és továbbment, ruganyos léptekkel, de mégis, valahogy komótosan.

Látod? – kérdezte Guszti bólogatva. – Alig győzte hangsúlyozni a tényt, hogy körülbelül ezer éves.

Látom – ismerte el Guszti találatát Szonja, főleg a békesség kedvéért. – Bár nem értem, mi vezetett nyomra örökzöld néninél. Miből hitted, hogy idősebb, mint amennyinek látszik?

Az öltözete alapján, nyilván. – Guszti továbbra is rendületlenül rótta az utat, de apró mosolya mégis elárulta, milyen büszke magára. – Anyag-, szín-, szabásválasztás alapján meg tudom határozni nemcsak a korát és stílusát egy illetőnek, de az anyagi lehetőségeit, tisztálkodási szokásait, valamint egyéniségének fő vonásait. A te esetedben még számos egyebet is megállapíthatok, beleértve a három nappal ezelőtti reggelidet, de nem akarlak sértegetni.

Szonja eltátotta a száját.

Kizárt, hogy tudd a három nappal ezelőtti reggelimet – mondta kis latolgatás után, diadalmasan. – Ugyanis aznap nem reggeliztem, haha! Nadragulya nem engedett, mert elkéstem!

Én kérek elnézést – hajtott fejet Guszti. – Tévedtem. A paprikás krumplit ebédre etted.

Szonja nem válaszolt, csak összeszorította a száját. Rövid duzzogás után, lopva, a ruházatát kezdte vizsgálgatni. Majd, témaváltásként, megkotyogtatta a zsebében a kis üveget.

Én tudom, kinek van szüksége a várban porokra és varázsszerekre – kezdte fontoskodva. – Mia hercegnőnek. Jártam egy másodpercre a szobájában.

Bár én járnék a szobájában – mormogta halkan Guszti.

Guszti! – kezdett vihogni Szonja. – Te? Te titokban odavagy Miáért?

Guszti nem válaszolt, legyeket hessegetett épp és zümmögött hozzá.

Engem is beavatsz a beszélgetésbe? – kérdezte Szonja, magasra húzva a szemöldökét.

Van valami lótetem a közelben, oda igyekeznek. Ha éhes vagy, csatlakozhatsz hozzájuk – felelte ingerülten Guszti és próbált kitérni a légyraj elől.

Érzik, hogy egy nyelvet beszéltek – gyönyörködött bennük Szonja.

Hess, hess, menjetek dögöt zabálni!

Hagyd már azokat a legyeket. Miáról beszélj.

Nincs mit. Gondolatban minden ruhámat neki tervezem.

Találkoztatok már valaha egyáltalán?

Úgy érted, a pompás panasznapi belépőmön kívül? Igen, egyszer. Mikor országjáráson voltak, két évvel ezelőtt. Azon az éven, Baltakőn szálltak meg a Sziklák közül. Tudod, milyen hatalmas versenyfutás előzi meg, míg kiválasztják a szállásadó házat? Mindig a királyi tagok választanak. Előtte már hónapokkal mindenki meg van veszve. Sürög-forog, kertet épít, fest, faragott kaput állít, kerti tavat ás, hívogató táblácskákat rak ki. Mindenünnen száll a süteményillat, mikor a csapat végigsétál, mosolyognak, paroláznak és választanak. Nagy szó, ha a te házadat szemelik ki, egyrészt, mert fejedelmien megfizetik, másrészt, mert egy évig viríthat a kerítéseden, hogy ’ királyi szállásadó’. Ezen felül pedig megtiszteltetés.

Soma mesélt nekem ezekről – tette hozzá Szonja. – Mindig elkísérte Baliánt, Miát és Paszián mestert.

Már elmentek a házunk előtt, anyám sóhajtva be is indult, mikor Mia visszafordult, pásztázta egy ideig a házunkat, aztán pusmogott valamit a mesterrel. Végül minket választottak arra az éjszakára. Apám mérhetetlenül büszke volt. Anyám meg litereket izzadt le magáról, szegény, hogy vajon nem kap-e valaki gyomorrontást a főztjétől, nem szakad-e össze valaki alatt egy szék, a macska nem lóg-e be és nem kupacol valamelyik királyi fenség királyi öltözékére.

Mit látott meg Mia? – érdeklődött félrehajtott fejjel Szonja.

Guszti arcán büszke és sejtelmes kifejezés játszott és lassan kibontakozott egy mosoly.

A függönyt. Az azt megelőző évben varrtam ki a rajzolatát. A Sziklák vidékét ábrázolja.

Gondolhattam volna – nyugtázta Szonja.

Nálunk vacsoráztak, beszélgettek Baltakőről, a környékről. Érdeklődők és barátságosak voltak, különösen Mia hercegnő. Agyondicsérte anyám rácsos metéltjét.

Miáról lévén szó, az csak édesség lehet.

Azóta tudom, hogy meg kell keresnem. Nem a miénk volt a legszebb ház, sem a leggazdagabb, sem a leghívogatóbb. Őszintén, anyám süteményei is hagynak némi kívánnivalót. Ő mégis minket választott, mert meglátott egy kicsiny részletet. Két dolgot tudok felőle biztosan: van érzéke a szépséghez és, hogy nincs benne gőg.

Nnnaaagyon érdekes – vigyorgott Szonja.

Guszti nem méltatta válaszra a kislány észrevételét. Helyette előre mutatott:

Az ott már Szélfészek.

Szonja gyakran szemlélte Hasadtvölgyet az Angyalfa tetejéről, magányos óráiban, a várkertben. A nagyobb tájelemek felismerte. Azonban kis kémlelőhelyéről nem láthatta azokat a furcsaságokat, melyek az Égbeszúrót elhagyva egyre sűrűbbek lettek. Elhaladtak például egy sereg fa mellett, melynek lombjai a talajba fúródtak, sőt úgy tűnt, gyökereznek, míg az eredeti kiterjedt gyökérzet csupaszon meredt az égnek.

Ez meg mi? – szaladt közelebb Szonja, mivel a tótágast állt fák közelében felfedezett egy kis földbe szúrt karót és rajta egy fatáblát.

Idő: 344. Szauza 2. napja

Felelős: Kreden Laborc, nágráni utazó

Túlélte

Szonja, gyere már! – nógatta az útról Guszti. – Ha jól emlékszem, nem bolond emléktúrán vagyunk!

A kislány futva igyekezett beérni hosszúlábú útitársát. Guszti nem várt, hanem továbbra is haladt előre, annyi engedménnyel, hogy kicsit ráérősebb léptékre váltott. Szonja loholt, miközben számtalan kérdés pattogott a fejében, mint a gumilabda. Mi történt azokkal a fákkal? Ki állított itt táblát? Mi az a bolond emléktúra?

Kis híján beérte Gusztit, mikor egy hármas bokor takarásából egy újabb tábla magaslott ki, mely jóval nagyobb és látványosabb volt, mint az előző. Ragyogó zöldre volt festve, Neumendea zászlaja díszítette és kacskaringós fekete betűkkel a következő versike:

Figyelmeztetünk, jó vándor,

most kilépsz a biztonságból,

mostantól legyél észnél,

s mikor órád megáll négynél,

siess gyorsan, ne légy kába,

a föld alá, biztonságba!

Legközelebbi nyilvános bunker: A Merev földműves, Szélfészek

Olvastad a táblát? – kérdezte Szonja lihegve.

A szokásos határtábla – vont vállat Guszti. – Láthatsz ilyet minden ötszáz méteren.

Fejjel lefelé álltak a fák! – hüledezett Szonja. Alig akarta elhinni, hogy még ez is hidegen hagyja rendíthetetlen nyugalmú útitársát.

Előfordul. Biztos nem most vagy előszőr az Égbeszúrón túl. Nézz előre inkább. Ez itt már Szélfészek. Itt kérdezősködhetünk a bátyjádék felől.

Szonja ugyan közölni akarta, hogy igenis most először hagyta el Sebesvár környékét életében, de a hirtelen elé táruló falucska látványa elfeledtette vele szándékát.

Szélfészek helyes település volt. Házait egytől egyig fehérre festették. Ugyan érdekességek itt is előfordultak, ha jobban körülnézett az ember. A főtéren ugyanis egy hosszú törésvonal futott át, olyan széles, hogy át kellett rajta ugraniuk. Mintha a kör alakú falu egy cipó lett volna, melyet egy óriás kettétört és aztán ügyetlenül összeillesztett. Egy nagyobb ház oldalfalából pedig, Szonja nagy meglepetésére, egy szekér hátsó része ékelődött ki. Kerekei enyhén forogtak a szélben. A dolog fő érdekessége az volt, hogy az ősréginek tűnő szerkezet, melyet befont a borostyán és úgy tűnt, a feledés, a földtől két-három méter magasan fúródott a falba, mintha egyenest az égből zúdult volna a házba. Szonja földbe gyökerezett szemmel bámulta. Guszti rá se hederített, Szélfészek központjába igyekezett.

Középen, a falu terén egy kút állt, a házak pedig szabályos körben helyezkedtek el körülötte. A második házsor szintén kört alkotott, kissé rézsútosan az elsőre, így a kútra mindenki ráláthatott a háza bejáratától.

A kút káváján egy asszony ült összegörnyedten. Gondterhelten nézett fel és a kezét törte idegességében, miközben megkérdezte, nem láttak-e visszatérő lovasokat. Elmesélte, hogy két ikerfia, kik megszólalásig hasonlítanak egymásra, tegnap csatlakozott a csapathoz Balián királyfi hívó szavára és így öt főre duzzadt sereggel indultak a szörny felkutatására. Készültek teljesen átfésülni a vidéket. Késő délután már indultak is, hiszen az a hír járta, hogy a teremtmény éjszaka tevékeny és az eltűnések mind egy szálig este vagy éjszaka történtek. Guszti elmondta, mi történt az éjjel a hegyi táborhelynél és beszámolt következtetéseiről, miszerint a Fehér Rettenet talán sokkal kevésbé rettenetes, mint hinnék, hisz emberre valószínűleg nem támad. Az idősebb asszony arcán azonban lassan szivárogni kezdett a könny. Megrázta a fejét.

Azért aggódom, mert az egyik fiam, Gergely lova már hazatért, reggel 5-kor – sírdogálta.

Lehet, hogy bozótoshoz értek, le kellett szállniuk a lóról. Aztán kikötötték őket, de ez az egy elszabadult és hazacsatangolt. Ezért még nem kell sírni – vigasztalta Szonja.

Igen, ez egy lehetséges magyarázat – helyeselt Guszti is.

Az asszony ingatta a fejét, ujjai megállás nélkül kopogtak a kút káváján a tehetetlenségtől.

Az lenne, az lenne, ha nem terjengenének rémhírek mindenfelé, ha nem láttam volna Szomorú Edrik ruhadarabjait a saját szememmel, ha Bátor Lévi őrjöngő édesanyja nem ebbe a kútba akart volna beleugrani tegnap úgy, hogy öten fogták le. Most is vigyáz rá valaki.

Nem akarok tapintatlan lenni, de ha megkérdezhetem… – kezdte Guszti tapintatosan. – Bátor Lévi ruháit megtalálták?

Meg – nézett fel könnyes szemmel az asszony. – Az utolsó darabig. Félig a parton, félig a patakban.

Szakadtak voltak?

Nem – szipogta a nő. – Csak amennyire a kis Lévi ruhái mindig is voltak. Tudjátok, eleven fiú.

Induljunk a patakhoz – vett nagy lélegzetet Guszti és öles léptekkel indult kifelé Szélfészekből.

Mindjárt visszajövünk – mondta Szonja az asszonynak sietve, biztatóan rámosolygott, majd Guszti után nyargalt a lebegő fülű kutyával.

Van egy gondolatom – vetette oda Guszti, anélkül, hogy ránézett volna, miközben jól kilépett a patak irányába.

Szonja türelmesen várt, míg loholt, de Gusztinak nem akadt több közölnivalója.

Mit nem mondasz! – próbálta szóra bírni a kislány, teljességgel sikertelenül. – Semmit…

Megérkeztek a patakhoz, mely nem volt szélesebb két méternél és medrében jól látszottak a kisebb-nagyobb kavicsok, kövek, sziklák. Késő Szauza lévén rengeteg hínár lebegett a víz színén, mint ezer meg ezer szőnyegrojt, és zengett minden a békavartyogástól. Balpracli belegázolt, hasig feküdt a vízben és boldogan lefetyelt.

Rengeteg patanyom van, összejárkálták a partot a lovak – szimatolt körbe Guszti

Lehet inni ebből a patakból? – Szonját jelenleg inkább a saját szomja érdekelte, és a víz fölé hajolt. – Egy kis csiganyálka. Az nem vészes, ugye?

Rengeteg a bokor és a vastag fatörzs – fűzte tovább a szót Guszti, ahogy körbe pásztázta a patak partján sűrűn álló növényzetet. – Itt könnyedén meglephették azt a fiút.

Közben Szonját is meglepte a patak egyik lakója.

Nézd már, Guszti, milyen pici béka!

Lehetőleg ne kelljen megnéznem, Szonja. – Guszti tétován az ellenkező irányba kezdett oldalazni. – Nekem épp elég tudnom, hogy ott lehetnek és már szaporább a pulzusom.

Szonja azonban akkor már ujjongott.

Nézd már, nézd már, a kezembe ugrott, Guszti! Nem fél!

Szonja a repeső izgalomtól ugrálni kezdett és a piciny békát a markába szorítva száguldott Guszti felé.

Őt kérdezzük meg! Őt kérdezzük meg! – kérte hadarva.

Guszti hátrált két lépést és berzenkedve nézte a békaporontyot.

Nehogy odaadd nekem – tartotta el védekezve a kezét magától. – Békával még nem beszéltem, de kihallgatom, ha gondolod.

Szonja először azt tervezte, hogy jó erősen a markába szorítja a kis termetű békát, nehogy az messzire vetődjön a közelükből, de az állat megdöbbentően nyugodt és mozdulatlan maradt, mintha maga is csak egy kérdésre várna. Szonja kisvártatva engedett ösztönének és a békát egy közeli, mohos kőre helyezte.

Ez egy nagyon fura béka – suttogta Szonja megrökönyödve. A béka szeme megállapodott kettőjükön és kivárt. Guszti három méter biztos távolából figyelte a történéseket.

A pici béka érezhette, hogy eljött az ő pillanata, mert magas, szapora brekegésbe kezdett, amely furcsán elütött a pataki békák kórusától. Még Szonjának is volt egy megmagyarázhatatlan érzése, hogy mintha ő is értené. Guszti feszülten figyelt, majd elkerekedett a szeme és gyorsan leült a patakpartra. Szemei csodálkozva fogták be újra a kislányt és a zöldes, síkos kis védencét.

Mondd már, mit mondott! – kiabált rá Szonja.

Guszti egy darabig csak bámult rá.

Azt hiszem azt, hogy… hogy ő Bátor Lévi – nyögte ki végül.

Ezek is kedvedre valók lehetnek

Your email will not be published. Name and Email fields are required

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..