Kulcsár Kata – Szonja és a Bolondóra birodalma (7. fejezet)

Hetedik fejezet

Rébusz mester

Rébusz befeketedett tornyának legfelső szobájában ült. Falait számtalan idézet és bölcselet fedte. Körülötte könyvek szétcsúszott halmai hevertek a padlón. A reggeli morzsái még ott száradtak a tálcán. Rébusz egy magas széken ült és a távolba tekintett a nyitott ablakon keresztül. Magas volt, szikár és kemény húsú. Egykoron talán jóképű vonásai mára zordak és kemények lettek, különösen, hogy hajlamos volt őszes, borzas szemöldökét tartósan összevonni világos szemei felett. Paszián mesteréhez hasonló öltözéket viselt nap, mint nap. Míg Paszián köpenyén középen keresztbe ezüst sáv futott, addig Rébuszén vörös. Mesteri láncát, melyen Neumendea címerét, vagyis a két szerelmes összefonódó kezét ábrázoló ezüst érme függött, mindig nyakában tartotta.

Sóhajtva elfordult az ablaktól és visszatért feljegyzéseihez és levelezéséhez. Tucatnyi birodalom mesterével, tudósával folytatott állandó, bizalmas írásbeli eszmecserét. Az udvari hírvivők, a zsebes rigók állományából hat darab csakis az ő levélváltásait bonyolította.

Azonban Rébusz ma nem bízott a madarakra üzenetet. Hirtelen kopogás hallatszott és belépett mestertársa, Paszián.

– Rébusz, barátom – mosolygott pihegve.

– Paszián? Nálam itt? Úgy tudom, nehezen bírod már a lépcsőket!

– Ez így igaz – sóhajtott fáradtanPaszián mester, majd reménykedő arccal fordult Rébuszhoz.

– Nem lenne kedved a mellettem lévő szobát elfoglalni tornyod helyett? Kellemesen tágas. A takarítószemélyzet is szívesebben látogatna.

– Oh – legyintett Rébusz. – Hozzám egyáltalán nem hajlandók jönni. Magunk között szólva, ez az egyik a sok előnyből, amit ez a torony nyújt. Magam takarítom.

– Természetesen – nyugtázta udvariasanPaszián, és szeme sarkából mosolyogva észlelte a padlón az almacsutkákból, összegubancolt zoknikból, madáreleségből alkotott csendéletet.

– Nem öregszel, barátom – nézett végig csodálkozva Rébuszon.

– Ez az én titkom –válaszolta Rébusz és barátságosan hunyorgott meghajlott hátú mestertársára egy ideig, míg végül, annak kitartó, kérdő tekintetére mégiscsak úgy érezte, hogy némi magyarázattal kell szolgálnia.–A káposztaleves mindennek a nyitja –mutatott az ajtók egyikére, mely mögötti helység a pincékkel való közvetlen levegő-összeköttetése miatt hűtőkamraként szolgált.

– Súlyos helyzetben vagyunk – legyintett Pasziánsz, belenyugodva, hogy nem kap megfelelő választ. –Mit tehetünk Balián királyfi távollétében? Számolnunk kell azzal a lehetőséggel vajon, hogy nem térnek vissza? Nem szabadott volna elengednünk azt a forrófejű gyereket.

– Huszonöt éves. Küldjünk vele dajkát? Maholnap király, Paszián. Ne aggódj előre. Balián úgy intézkedett, hogy csak három nap elteltével toborozzunk és küldjünk segítséget. Én a magam részéről örülök, hogy kiáll a népért.Megismeri az országát és ezúttal nem beharangozott vendégként. Jót tesz majd neki.

– Mindig csodáltam a hidegvéred – nézett maga elé Paszián. – Ugyanakkor, bevallom, néha legalább ilyen riasztónak is érzem.

– Öreg vagyok már az érzelmekhez. Gyakorlatiasan nézem a világot. Hogy állnak a tanítványaink?

– Mia hercegnő reményteljes uralkodás szempontjából, de még túlságosan érzékeny – kezdte az értékelést Paszián, elfogadva Rébusz témaváltási ajánlatát. –Túl empatikus, hajlamos a gondokat sajátjaiként megélni. Meglehetősen zavarja ez a szerencsétlen indigeniuma, mely, úgy tűnik, súlyosbodni látszik az idő előrehaladtával. Én emlékszem még időkre, mikor a kis hercegnőnek inkább mulatság forrása volt e képesség.

–A kolorkambizmus egyedi, jelenlegi tudásom szerint – vakargatta az állát Rébusz. – Levelezéseim során próbáltam felderíteni, vajon tapasztaltak-e hasonlót, valamint, hogy ismeretes-e bármi gyógymód, de egyelőre nincs válasz. Azt viszont leszögezhetjük, hogy nem tartozik az úgynevezett szamárbőr típusú képességekhez. Vagyis gyakorlásának nincs meg az ára – tájékoztatta Rébusz.

– Mivel egyértelmű nyűgképesség – nevetett Paszián. – Még ára is legyen? Csak az áldásként is értelmezhető képességek használata jár áldozattal, tudod te azt nagyon jól, barátom. Azzal, hogy még az én életem során sikerült elmulasztanod a meteokontrolszindrómámat, egy életre adósoddá tettél. Nélküled bizonyára már nem élnék. Bárcsak drága apám megérhette volna, hogy megszabadultunk a kétes áldástól.

– Semmiség, kedves Paszián – válaszolta Rébusz gyorsan. – Ábrán hercegünk?

–Kedves, tiszteletteljes fiatalember, ám azt kell mondanom, nagyon befelé forduló. Nem igazán érdeklődik népének ügyei iránt. A tőlem kapott teleszkópot nagy buzgalommal használja, kiterjedt tudással rendelkezik asztrológia terén.

– Egyetértek – gondolkodott el Rébusz. – Sokáig a legrátermettebbnek, legértelmesebbnek hittem. Érdeklődő volt, mindent azonnal magába szívott. Néha még számomra is meghökkentő összefüggéseket látott meg. Aztán a tűz… az összetörte. Anyja, apja elvesztése után sosem lett a régi. Reszketeg lett, sápadt, nem vágyott ki a szabadba. Továbbra is oktattam, de már nem volt többé lelkes, csak csendesen figyelő.

– Beszéltem az ápolószemélyzettel. Gyakran jelentik, hogy Ábrán herceg ok nélkül lázas és heves fejfájásra panaszkodik. Félek… nem ér meg hosszú kort.

Rébusz és Paszián egy kitartott pillanatig csak nézett egymásra. Mindketten idősek voltak és két hosszú élet tapasztalata és egymás önkéntelen megértése kapcsolódott össze a tekintetükben.

– A jövő hozhat bármit – kezdte Rébusz.

– De jeleit a múltban keresd – fejezte be Paszián. Elmosolyodott, meghajtotta a fejét és indulni készült. Az ajtóból még visszafordult.

– Közeledik a Nyitott Határok Hete. Ez alkalommal itt kerül megrendezésre. Bizonyára tudod.

– Hogyne – jelezte Rébusz, hogy a válasz egyértelmű.

– Legalább harmincfőnyi előkelő vendégseregre számíthatunk, nem beszélve a kísérő személyzetről. Nem szívesen foglalkozol ceremóniával, rendezvényekkel, tudom, de…

– Állok rendelkezésedre– bólintott komolyan Rébusz. – Tudod, hogy mindig szívesen sértegetem birodalmi szomszédainkat.

– Talán meglepődsz, de azt kell mondanom, ez a tulajdonságod még jól is jöhet – felelte Paszián és aggodalmasan nézett a nyitott ajtóból az előtte álló kanyargó lépcsősorra.– Legközelebb a kertben egyeztetünk.

Paszián mester távozása után Rébusz mozdulatlanul ült egy ideig. Pihenő arca is komor volt és csak készakarva tudott rajta puhítani, emberséget lopni bele. Komótosan gyertyát gyújtott. Felállt, de nem az ajtó felé indult. Ehelyett elhúzta kissé a szekrényt, mely egy lefelé tartó lépcsősor nyílását takarta a szem elől. A kőbe, sziklába vájt, biztonságosra egyengetett, durva felületű lépcsőfokok addig kanyarogtak lefelécsigavonalban Rébusz léptei alatt, míg az leért a vár alatt húzódó folyosók egyikébe. Jó pár elágazás után újra és újra jobbra fordult a folyosók útvesztőjében, míg körülbelül a trónterem alatt egy teremnyi tágas vájathoz ért.Bentről két-három égő fáklya fénytócsát vetett a sötét folyosóra, ahonnan Rébusz érkezett. A mester nyugodt léptekkel, félelem nélkül közeledett a kicsiny, félhomályos sarok felé, ahol egy vékony alak állt, buzgón foglalatoskodva valamivel.

Álma volt az, az udvari festő, kinek keze nyomát a vár és várkert számos darabja viselte. Alakját igénytelen, bő ruhák rejtette, szőke loboncát rendetlen kontyba csavarta.

Álma nem beszélt sokat, csak amennyit okvetlenül szükséges volt. Többnyire bólintott és némán dolgozott, mint ahogy most is. Rébusz sem igényelte a csevegést. Szó nélkül állt meg Álma mellett és hosszan figyelte a munkát.

A festő egy régi és hatalmas kiterjedésű falképet próbált visszaállítani eredeti formájába. Lábai körül rengeteg kőtörmelék ésösszekeveredett mozaikokból álló halom hevert, valamint már szétválogatott darabok kis kosarakban.

A mozaik freskó egy része már helyreállított állapotban feküdt a földön, de mindez csak egyetlen megszínesedett sarkot jelentett. Hatalmas rajzolt kontúrok jelezték, hogy az eredeti alkotás falméretű lehetett.

Rébusz hallgatagon nézte a valaha volt királyi család egész alakos portréjának körvonalait.

Kezét Álma vállára tette, megszorította és távozott, amerről jött.