Kulcsár Kata – Szonja és a Bolondóra birodalma (8. fejezet)

Nyolcadik fejezet

Egy szerencsés véletlen

Szonja kezdett unatkozni a parton. Vakargatta Balpracli fülét, kiszedett két kullancsot a bundájából, megmosakodott a patakban, teleitta magát csiganyálkás vízzel, szedett fűszálakat és versenyt úsztatta őket a vízben, de Guszti és a béka még mindig beszélgetésben voltak. Többnyire a béka beszélt, egy nagyobb mohos kövön helyet foglalva, Guszti csak néha kérdezett bele hitetlenkedve a történetbe. Nagy sokára végre brekentett egyet a béka felé, kifújta magát, hátradőlt, majd szinte azonnal előre. Szájához emelte a kezét, mint aki émelyeg, majd undorodva rázta meg a fejét.

– Sosem szokom meg… – morogta maga elé.

–Tudod… Én azóta sem tanultam meg békául– telepedett mellé Szonja egy kis szemrehányással a hangjában. – Talán beavathatnál. Mikor ráérsz.

Guszti meglepve fordult felé.

– Oh. Látom, elfeledkeztél a létezésemről – állapította meg Szonja elszontyolodva. – Te és az egész világ.

– Ne haragudj – kérte Guszti és nagyokat nyelt. Láthatóan rossz volt a szájíze. – Még nem egészen tértem magamhoz.

– Tényleg ő Bátor Lévi? – kérdezte Szonja, nem kis kétkedéssel a hangjában.

Guszti láthatóan kereste a szavakat és tétován kezdett magyarázatba.

–Elhiszem, amit mond, ehhez szerintem kétség nem fér. Hogy is mondjam… Te is hallottad, hogy hangzott ennek a békának a beszéde, ugye?

– Hát – tétovázott Szonja–,nem egészen úgy hangzott, mint a többi békáé.

–Pontosan. A többi béka attól függően, hogy milyen tartalmat akar közvetíteni, fenyegetést, szerelmet, párzást, máshogy szól, de azt az üzenetet végtelenül ismételgeti, mint egy dal egyszavas refrénjét, újra és újra.

– Mi az a párzás?

– Hagyjuk. Ellenben ez a béka felvonultatta a békák szegényes kifejezéstárának egészét, hogy valamiféle gurgulázott történetet elmeséljen. Mutogatott, bevetette az egész környezetét. Kapkodott fűhöz-fához, szó szerint. Szóval ő Bátor Lévi, ez tény. De a történetét nem tudja elmondani, mert köti a békák szűkös közvetítőképessége, szókincse, ha úgy tetszik.

–Most tudod, mi történt vele, vagy nem? – kérdezte Szonja szigorúan.

– Nem tudom, Szonja. Amit most elmesélek, azt úgy képzeld el, mint egy megfakult írást, amelynek a kismillió hézagát én töltöttem fel, hogy mutasson valahogy, és nem tudom, hogy a valóságnak megfelel-e.

– Mondd már!  –  Szonja megragadta Guszti köpenyét a mellén és megrángatta.

– Ez a köpeny két hónap munkája.

Szonja elengedte.

– Nagyon szép darab – ismerte el.

– Szóval, mint tudod, Lévi innen származik Szélfészekből, ismeri a Csenderes dombot és Mélyerdőt, mint a tenyerét. Van egy öccse. Az anyjával él. Ezt nem a békától tudom, mielőtt megkérdezed. Sebesvárban együtt várakoztam Bátor anyukával és a Deli gyerekkel. Fura egy kölök.

– Bagoly mondja… – mormogta Szonja az orra alatt.

Guszti nem zavartatta magát.

– Elhatározta, hogy kifigyeli a szörnyet. Eszébe jutott a hármas barlang, ahol a barátaival gyakran megbújtak, míg egy kőomlás be nem temette a bejáratot. Nemrégiben észrevette, hogy valaki elhengergetett jó pár, mázsányi követ a kupacból, ami nagy erőre vallhat, és csak egy takarja a bejáratot, mint egy ajtó. Éjjel Lévi bemászott a barlangba. Benn már koromsötét volt, de a kezével friss, nedves csontokat tapogatott ki. Ettől halálra rémült és kúszva-mászva menekült kifelé. Közben megindított egy sziklagörgeteget, le is sérült, ha megnézed, a jobb lábán jókora seb van most is. Meg volt győződve, hogy Hóka átmeneti barlangjára bukkant. Egyébként a békák Fehér Suhanásnak hívják vagy valami hasonlónak. Hajnalban kaviccsal bedobta a barátja ablakát, beszámolt neki, hogy Hóka nyomára talált. A barát megígérte, hogy riasztja a banda harmadik tagját és találkoznak a Békás-pataknál. Lévi visszaindult a patakhoz, leült a partra és egy bottal kavargatta az iszapot, várakozott. Hirtelen egy suttogó hangot hallott maga mögül és akkor… történt. Zuhanni kezdett és a patakban találta magát. Ellepte a víz, de ezt nem érezte rémületesnek, inkább kellemesnek. Könnyedén lélegzett, érezte, lábai ruganyosak, izmosak. Magyarán hamarosan fejbe találta a döbbenetes felismerés: béka lett. Azóta itt úszkál, de a békák idegenként kezelik, érzik a másságát, már támadás is érte. Többen jártak itt, átkutatták a patakot is, de eddig nem tudta magára felhívni a figyelmet. Ha tudta volna, sem értette volna senki. Most jelenleg el van ragadtatva. Tőlem, nem tőled.

Szonja döbbenten meredt Gusztira és a békára. Ez a beszámoló rengeteg kérdést vetett fel, ugyanakkor mintha megvilágított volna sok homályos pontot az eltűnések kapcsán. Annyi mindent akart tisztázni egyszerre, hogy összeakadt a nyelve.

– Békáváváltozhogysuttogóhangkiholazabarlaodakellenemenni – mondta egy szuszra.

– Ahogy mondod – emelte fel a mutatóujját Guszti.

Bátor Lévi, a béka eszeveszett vartyogásba kezdett és közben nagyokat cuppanva fel-alá ugrált a síkos kövön. Egyszer csak elcsúszott és nagyot csattant a kő háta mögött.

– Tolmács nélkül is látom, hogy ez békahiszti – állapította meg szakértő szemmel Szonja.

Guszti leintette, hogy figyelhessen a kétéltű sirámára.

– Az anyját emlegeti. Azt mondja, először meg kell nyugtatnunk az anyját, hogy nem halt meg.

– Oh, biztos vagyok benne, hogy ettől a látványtól meg fog nyugodni – vonta fel a szemöldökét Szonja.

Gusztinak is kétségei voltak. Próbálta meggyőzni Lévit, hogy a hír jelen állapotában nem feltétlenül lenne szívderítő. Hosszan brekegtek, aztán Guszti kőarccal odaszólt Szonjának, hogy legyen oly szíves, cipelje a békát. Szonja zsebre süllyesztette a síkos ifjút és gondterhelten követte minden állattolmácsok gyöngyét. Guszti elemző hangulatban volt.

– Rengeteget tudtunk meg.Először is: az eltűntek nem tűntek el. Átváltoztatták őket. Ezért is találtak ruhacafatokat.Attól függően, hogy az illető mivé változott, variálódott a talált ruhadarabok állapota. Ha az illető nagy testű állattá változott, a ruhadarabok leszakadtak, megrepedtek, esetleg maga az állat rágta, szakította ki magát belőle. Ha kis testű állatról volt szó, egyszerűen kicsusszant a darabokból, ezért is maradtak számtalan esetben érintetlenek.

–Akkor nem is változott mindenki békává?–csodálkozott Szonja. Valóban, amit Guszti állított, logikusnak tűnt. Hiszen egyedül Bátor Lévi tűnt el víz közeléből. Ha mindez igaz, Szomorú Edrik szintén valamilyen fajta kisebb testű állattá válhatott, míg Simlis Apor és Hetyke Áron megnövekedett testi méretei szétfeszíthették a ruháikat és önmagukról marhatták le őket. A többiek hátrahagyott nyomairól Szonja nem tudott. Vajon hogyan dől el, milyen állat testében folytatják azok, akik a titokzatos idegen elé kerültek? Az átváltoztató dönt? Az áldozat személyisége?A környezet ihleti a választást? Szonjának sejtelme sem volt a válaszokról. Úgy tűnt, Guszti is hasonló nyomon jár.

– Nem hinném, hogy mindenki béka lett. Mint Lévi mondta, a békák nem fogadták be. Tudomásuk lenne róla, ha mostanában sok újdonsült, furán viselkedő béka csatlakozott volna hozzájuk. Tudod: gyorsabb a kommunikáció köztük. Én a környezetre gondolok, tudod, ami épp ott, azon a területen a leggyakoribb állatfajta… de biztos nem lehetek. Nyilván. Viszont valami más egyértelműen kiderült. Az átváltoztatottak nem lesznek azonnal célállattá, átlényegülésük fokozatos. Emberi mivoltukat, egyéni jellegzetességeiket lépésről-lépésre veszítik el, az állat lassan eluralkodik a lényükön.

– Akkor gyorsan vissza kell őket változtatni! – rettent meg Szonja. Elképzelte, ahogy Som csigaként tengeti izgalmas életét: egy tapogató, két tapogató, vissza…

– Ötleted is van? – kérdezte gúnyosan Guszti, de egy másodperc után már megértően nézett a lányra. – Lévit is ez aggasztja. Ez a mi beszélgetésünk neki már zagyva érthetetlenség. Az első keresőket még értette. Percről percre vesz el egyre többet belőle a béka. Azt mondja, még nem evett békakosztot. Még őrzi embersége tudatát.

Guszti megcsóválta a fejét és folytatta:

–Az illető, a suttogó nem öl közvetlenül, de valójában mégis. Mert sokan képtelenek feldolgozni átváltozásuk tudatát, éhen halnak, az új társaik végeznek velük vagy ők maguk lesznek öngyilkosok. Kíváncsi lennék – tette hozzá sötéten –, hányan élnek még Szomorú Edrikék közül.

Szonja sokkal bizakodóbb volt. Az előbb még teljes sötétségben tapogatóztak és most egy pici történés teljes gondolatlavinát indított meg. Hirtelen megértette Hilda, a félénk szellem tanácsának jelentőségét. Mennyire igaza volt! Bár azt még most sem tudta felérni ésszel, hogy honnan juthatott egy várban rekedt kísértet ilyen következtetésre. Keress egy faunatikust, nélküle nem boldogulsz majd. Honnan tudhatta?

– Csak érdeklődnünk kell az állatok körében, hogy megjelent-e valaki idegen, valaki, aki nem tartozik közéjük – javasolta vidáman.

– Már hogy érdeklődnöm kellene – helyesbített szárazon Guszti.

Szonjának hirtelen földbe gyökerezett a lába.

– Somáék… Lehet, Guszti, hogy ezért nem tértek vissza? Őket is átváltoztatták?

– Van rá esély – hagyta rá Guszti, de látva a kislány rémült arcocskáját hozzátette. – Kitalálunk valamit. Egy faunatikus az útitársad, ne feledd.

– Siessünk, tudjuk le – indítványozta Szonja és loholni kezdett Szélfészek irányába.

– Teljesen feleslegesen vágtázol–szólt utána Guszti. – Én úgysem fogok.

Azonban Szonja már nekiiramodott és olyankor már nehezen állt le.

Balpracli, aki percről percre fiatalosabban kezdett viselkedni, szinte megkergült a nagy rohanástól és összevissza lifegő nyelvvel, bicegve próbált lépést tartani Szonjával. A lány ezt először lelkesedésnek ítélte, majd viszont úgy tűnt, Balpracli ki szeretné nyalintani a lapuló Bátor Lévit a zsebéből. Minduntalan elhessegette, de végül annyit keresztezték egymás szaladó lépteit, hogy Szonja felbukott és Balpraclistúl, békástúl gurult tova a durva talajon.

– Tapintatomra vall, hogy most nem mondok semmit – kiabált Guszti messziről. – Pedig tudnék.

–Aaauuúú, azt hiszem, kivertem egy fogam a térdemmel – jajongott Szonja és a szájában kotorászott. Az öklét véresen emelte ki. Balpracli még mindig veszett módon szaglászott a béka után.

– Juj, a Lévi! Agyonnyomtam! – eszmélt pánikban Szonja és a zsebébe nyúlva kiemelte a kilapított békát, akiben, szerencsére, maradt még egy kis leheletnyi szusz.

– Ezen túl vigyázni fogok rád – ígérte bűnbánón Szonja.

Akkor történt. Egyik pillanatban még egy béka pislogott ki szinte behorpadt testéből, a következő pillanatban Szonja tenyerére mintha mázsás súlyt dobtak volna, ki is billent az egyensúlya, guggolásból eldőlt, mint a zsák. Mire felocsúdott, azt kellett látnia, hogy egy talpig meztelen, tizenéves fiú fekszik összegömbölyödve a földön. Szonja úgy reagált, ahogy egy tizenéves lány reagálna hasonló helyzetben: éktelen vihogásba kezdett. Guszti is befutott, neki nem esett nehezére felfogni a történtek jelentőségét.

– Mi történt?  – kérdezte gyorsan. – Ezt hogy értétek el? Ti csináltátok?

Szonja képtelen volt abbahagyni a görcsös röhögést.

– Nézd el neki. Lány – fordult Guszti Lévi felé, mintegy megmagyarázva Szonja idióta jelenetét. – Szonja, felfogtad, hogy Bátor Lévit látod?

– Még bocs, nem – nyögte röhincsélés közben Szonja és az oldalát tapogatta.

Guszti felsegítette a halálra vált fiút, akit, úgy tűnt, az újabb átváltozása ugyanúgy lebénított, mint az első, pár nappal korábban. Rémülten meredt Gusztira, majd magára, görcsösen próbált mosolyogni, sikertelenül. Guszti lekanyarintotta a köpenyét és a fiú vállára terítette, amitől az úgy festett, mint egy aprócska varázsló. Beszélni képtelen volt, tagolatlan, nyögdécselés-szerű hangokat adott ki. A járás is szokatlanul esett neki, visszadőlt a kőre és arcán látszott, próbálja fejben feldolgozni, utolérni a testét ért változásokat.

– Szonja, viselkedj már – nézett a lányra Guszti értetlenül. Szonja lecsillapodott, a könnyeit törölgette és lassan átcsapott lelkesedésbe.

– Visszaváltoztattuk Bátor Lévit! Én voltam?

– Valószínű – vélte Guszti. – Mit csináltatok? Ez fontos lenne.

– Nem tudom. Ráestem szegény Lévire! Gondolod, hogy mindenkit ki kellene lapítani és akkor visszanyerné emberi alakját?

– Nem tudhatjuk. Szükségünk lenne egy második alanyra, hogy kipróbáljuk – morfondírozott Guszti. – Csak azt nem értem…

Guszti fejtegetése elakadt, mert Bátor Lévi remegő testtel lábra állt és tétován a falu felé intett.

– Menjünk vele – nyugtázta Szonja és végigujjongta az utat. – Egyszerűen elképesztőek vagyunk! Akárhány embert is változtatott át a Suttogó, mi visszaváltoztatjuk!

– Bocs, hogy én borúlátóbb vagyok, de azért nekem vannak aggályaim – vetette ellen Guszti.

– Oh, kérlek, ne habozz, feltétlenül oszd meg az aggályaidat! – fintorgott Szonja. Guszti egy kis teret sem hagyott a jókedvének.

– Először is, csak mert véletlenül sikerült, ki tudja, hogyan és miért, még nincs rá biztosíték, hogy még egyszer sikerül. Másrészt Bátor Lévi 2-3 napja változott át mindössze és nézz rá. A békaság nyomokat hagyott rajta, ki tudja, mennyi múlik majd el belőle. A többiek esetében hetekről beszélünk. Szerintem van rá esély, hogy már nem lehet visszafordítani a folyamatot.

– Igazad van! – kiáltott Szonja.

Guszti kellemesen meglepődve húzta fel a szemöldökét.

– Igen?

– Igen. Tényleg borúlátó vagy! – rikoltotta Szonja és beszökdécselt a faluba, Lévi és Balpracli után.

Hamarosan eljutottak Léviék házához, mely a sugaras beosztású falu második körén bújt meg. Piciny, takaros ház volt, a kerítés mögött idegesen táncoló kutya várakozott, aki, ahogy Szonjáék közeledtek, haragos ugatás és vágyódó vinnyogás között kezdett csapongani.

– Kikérem magamnak! – háborodott fel Guszti, aki bizonyára már megint fennakadt egy kutya durva szóhasználatán.

Bátor Lévi édesanyja lélekszakadva érkezett ki a házból a zajra.

– Megveszett ez a kutya? – kérdezte és közben szaporán törölte a kezét a ruhájába.

Aztán megpillantotta a fiát. Szeme kétszeresükre nyílt, pillanatra lerogyott a földre, de már kelt is fel, le nem véve a tekintetét a látványról, melyet olyan régen és olyan keservesen vágyott látni. Majd kifutott a kapuhoz, a kerítés fölött magához húzta, szorította a fia fejét, könnyes-mérges, kipirult arccal és nagyokat lélegzett.

– Béke Neum – köszönt halkan Guszti és Szonja. Mindketten úgy érezték, illetéktelenül szemtanúi a találkozásnak.

– Oh, te rettenetes csavargó, te. Elcsorgott a szívem két nap alatt. Már azt hittem… – Nem folytatta, megrázta a fejét. – Miért a legjobb ingedet kellett tönkretenni?

Szonja csodálkozva nézte, ahogy az anyaság megnyilvánulásainak széles tartománya levonul előttük egy perc alatt, kezdve a könnyes-szűkölő örömtől és megkönnyebbült méregtől a szívet tépő fájdalmon át a megszokott zsörtölődésig.

Bátor Lévi édesanyja, szerencsére, ott marasztalta őket ebédre. Lévi eleinte ugyan inkább guggolt a széken és egy alkalommal megkísérelt átvetődni a szobán, de lassan újra kezdte megszokni visszaszerzett testét és kiterjedését. A beszéd viszont határozottan nehezére esett. Természetesen Lévi édesanyja és a hátsó szobából kikandikáló kisöccse szerette volna tudni, mit is történt Lévivel az elmúlt három napban, így Guszti vállalkozott összefoglalni az egyébként is hézagos, hiányos történetet. Lévi öccse, Deli, miután leteperte megtért bátyját, rövid idő alatt telekürtölte a falut annak hazatérésének hírével. Nem telt el negyedóra és ott tolongott a fél Szélfészek. Tapogatták Lévit, örvendeztek, megkönnyebbültek, észre sem véve, hogy az általános örömteli lármához maga Lévi nem igazán járult hozzá, legfeljebb némi cinkos mosolyú hümmögéssel. Guszti elismételte Lévi kódolt békaüzenetét a sokaságnak, kik hitték is, meg nem is, mindenesetre hamarosan tovább álltak. Szaladtak a Merev Földművesbe, az ivóba. Úgy érezték, ahogy a nem érintett tömeg gyakran, hogy mivel a településükön történt eset megoldódott, az őket fenyegető veszély is elmúlt. Maga Lévi is vidáman vigyorgott, érezte, hogy akár a zsibbadás, a békaság emléke is lassan, araszról araszra hagyja el a testét. Barátai nagy ordítással üdvözölték, magasba emelték és nagy hejehujával hordozták körbe a téren. Lévi repeső mamája valahonnan elővarázsolt némi süteményt és kész népünnepély kezdődött a kútnál.

– Hát az én két fiam? – szólt megrökönyödve Csillag asszony, aki újra ott termett. – Mit ünnepeltek? Nem értitek, hogy még nincs vége? – kérdezte, mint aki menten megbolondul.

Szonja megsimította a karját, mire az asszony összerezzent. A kislány próbálta biztosítani az asszonyt, hogy ne aggódjon, felkutatják a fiúkat, Balián herceggel és kíséretével együtt és minden jóra fordul, deaz hátra sem fordulva szaladt a falu határa felé.

– Ne tessék még menni! – kiáltotta utána Szonja.

Úgy érezte, ha egyszer képes volt az eseményeket visszafordítani, másodszor is megtalálják a módját. Guszti egyenesen gondterhelt volt. Nem talált logikus magyarázatot a történtekre és egyelőre ez módfelett zavarta. Még Bátor Lévi visszaváltozásának sem tudott maradéktalanul örülni. Szonja körbe kérdezősködött a helybelieknél. Számos ott lakó jelentette, hogy látták a királyfit és a vele utazókat, akik körül járták a Békás-patak medrét, fel- és legázoltak benne egy ideig, de tanácstalanul érkeztek vissza.

– Nem találtak semmit, ahogy mi sem – mondta perecezés közben tárgyilagosan egy őszes, kopaszodó férfi, kedves szemekkel.

– Akkor jött a Plezúr Peti és beszélt velük. Utána fordultak a Homály tisztás felé, igaz? – fordult hátra egy köpcös másik a társaihoz megerősítésért. – Hol az a kölyök?

Plezúr Peti nem volt messze. Ő volt az egyik fiú, aki nem tágított Lévi mellől, mióta visszatért körükbe és folyvást esküdözött a megkerült ifjúnak, hogy ezentúl a testőre lesz, mert úgy tűnik, szüksége van rá. Lévi korú volt, csak magasabb, erősebb kötésű, egyszerűbb vonásokkal, sűrű kefehajjal. Vonakodva jött a hívásra.

– Te beszéltél Balián herceggel, eh?

Peti körülpislogott, vajon bajban van-e, majd lassan, minden szavát megrágva kezdett beszámolóba.

– Lévi még hajnalban riasztott engem. Mondta, hogy megtalálta Hóka rejtekhelyét, jöjjek gyorsan, de nem mondta, hol, csak hogy szóljak Som Sándornak, ő a harmadik barátunk és találkozzunk a pataknál. Balián hercegnek is elmondtam… – akadt el Plezúr Peti, aki nehezen viselte a rászegeződő tekinteteket.

Sietve keresett hát számukra másik célpontot.

– Hol van a favágó, Hasoga bácsi?Ő is találkozott velük a tisztáson, hazafelé jövet! Nemrég hallottam dicsekedni, hogy ő beszélt velük utoljára! – fejezte be diadallal Peti és elégedetten szabadult meg hallgatóságától.

– Menjünk a Homály tisztásra! Hátha ott várnak ránk Somáék, mint katicabogarak vagy hasonló – nógatta Szonja Gusztit.

– Rendben – egyezett bele Guszti –, de mindjárt négy óra.

– Ez meg milyen válasz? – tárta szét a karját értetlenül Szonja.

Guszti hasonlóan furcsállva tekintett rá.

A favágó az ivóban ült. Szűkszavú ember volt, mint aki néma fák között tölti az életét. Erős markában szinte eltűnt a pohár.  A férfiak többsége itt Fészkes Fenét, vagyis a leteper-fa terméséből készült fekete nedűt fogyasztotta, ami rövid és bitang erős ital volt, helyi szokás szerint két kortyban legurítva. Szonja odasomfordált a favágóhoz és illemtudóan érdeklődni kezdett.

– Találkoztam velük, igen – vonogatta válaszképp a vállát Hasoga Tóni bácsi.  – De még tegnap este. Öten voltak, a királyfi, egy délcegebb másik, egy fegyvercipelő harmadik, meg a két Csillag fiú.

’ A délceg Soma’ – gondolta szomorú mosollyal Szonja. Hasoga folytatta:

– Kérdezték, van-e valamifajta barlangszerű a környéken, ahol a szörny bújhatna. Én mondtam nekik, hogy a bedőlt hármas barlangon kívül én nem tudok barlangról, de oda nem tanácsos menni, bármikor beomolhat, megindulhat a kőzápor. Józan ember nem is megy oda. Sötétedett is már ekkor… Azonban ők csak leszálltak a lóról és gyalog vágtak neki a tisztásnak. Balián királyfi nagyon elszánt volt, a másik meg olyan óvatosforma.

– Nem járt azóta a tisztáson? Ma reggel? – érdeklődött Guszti.

– Ma? – hümmögött az öreg. – Én aztán nem. Ma a másik irányba mentem.

– Utolsó korsó volt, emberek! – kiáltott nagyot a Merev Földműves kocsmárosnője, Öblös Pipacska és tapsolt egyet-kettőt. –Egy perc múlva négy!

Szonja egyszerűen nem értette, milyen jelentősége van a négy órának. Gondolta, újabb fura helyi szokásról van szó, négykor körtánc a kút körül, négykor ingyen perecosztás vagy fellép a helyi kórus és ehhez hasonlók.

Az ivóban hirtelen mintha mindenki megbolydult volna, az emberek felálltak és a helység hátsó traktusa felé torlódtak, mintha valami szórakoztató mutatványra gyűltek volna. Szonja inkább kilépett a térre. Bosszantotta Guszti viselkedése. Mit totojázik, nem érünk rá vendégeskedni… – gondolta. Elhatározta, utána ered Csillag asszonynak, hátha ő is a Homály tisztásra tartott. Balpraclinak nyoma sem volt. Szonja szólongatta egy darabig, aztán feladta. A téren sütött a nap. Megindult ugyanazon az úton, melyen Csillag néni távozott. Egyszerre két dolgot vélt érzékelni. A háta mögötti ivóban megszűnt a lárma és úgy tűnt, a környezetében lévő, eddig olyan hangos madarak szintén elnémultak. Szonja a saját lépteit hallgatta. Lassan poroszkált a poros úton. Egy idő után a lépései úgy döngtek, mint egy fémhordó. Csodálkozva emelgette a talpát. ’ Itt valami nem stimmel’ – gondolta és fontolgatni kezdte a visszafordulást. Ekkorra valóban kiért Szélfészekből és az utat szegélyező fák között átpillantva egy tisztást pillantott meg. ’Na, tessék, milyen közel van’ – jegyezte meg magának némi elégtétellel. Igaz, nem tűnt homályosnak. ’ Egy név még nem minden’ – bátorította magát tovább. – ’Lehet, hogy nem minden napszakban homályos, lehetséges, hogy csak hajdan volt az, lehet, hogy aki először erre tévedt, részeg volt… ’ Idáig jutott Szonja a fejtegetésben, mikor hirtelen kicsúszott a lába alól a talaj és érezte, hogy csúszik a füvön, talán több száz métert is. A végén elterülve állt meg, ijedten nézett fel, hiszen nemcsak hogy domb nem volt a közelben, de még egy egyszerű lejtő sem. Hogy csúszhatott ilyen hosszan? Öt lépést sem tett meg és jobb oldalról óriási robajjal a lába elé dőlt egy hatalmas törzsű fa. Szonja halálra váltan ugrott hátra. Beterítették a felpattanó kéregdarabok.

– Csillag néni! – kiáltotta, hátha az asszony a közelben van. Át kandikált a hirtelen támadt nyíláson, oda, ahol a Homály tisztást sejtette. A tisztáson, melyen meleg napsütés uralkodott, faszerkezetek álltak a magas fűben. Olyannak tűnt, mint egy fából faragott játszótér.  Szonja megörült, hiszen Soma hasonló faalkotmányokat rakott össze neki közös szobájukban, a visítozóban. Kíváncsian tapogatta meg a legközelebb állót, mely egy forgó építmény volt, melyet, belső kis kormánykerekénél fogva lehetett körbe pörgetni. Ahogy hozzáért, azonnal meg is pördült, viszont olyan hirtelen kezdett sistergő forgásba, hogy lehorzsolta Szonja ujját.  A lányon elhatalmasodott az érzés, hogy valami megkergült világba csöppent és hogy bármely pillanatban bekövetkezhet valami váratlan és teljesen ésszerűtlen történés. Kedvetlenül fordult el a forgótól és szembe találta magát egy simára kiművelt, csiszolt fa csúszdával, mely kísértetiesen hasonlított az övére Sebesvárban.

– Szóval, Soma ezt másolta le– állapította meg magában Szonja és ezen értesülést is elraktározta jobb időkre, mikor végre majd találkozhat a bátyjával.

Ennek a remekbeszabott csúszdának nem is tudott ellenállni. Felmászott a létrán és úgy tűnt, a szerkezet nem is tiltakozik, nem szakadt össze, nem lőttek ki váratlanul szögek a deszkákból. Szonja megnyugodott és ellökte magát.

Mintha valami légörvény szippantotta volna be, pár másodpercre megvakult és megsüketült. Az egész egy rövid sikoly idejéig tartott. Szonja felállt és leporolta magát. Enyhe szédülést érzett. Nagy döbbenetére néhány pillanat múlva rá kellett jönnie, hogy többé már nem a tisztáson áll, hanem újra a falu főterén, mégpedig a nyitott kút káváján, közvetlenül előtte a feketéllő hűs mély. Szonja megtántorodott, érezte, hogy egyensúlyát veszti. Valaki hátrarántotta a ruhájánál fogva.

– Mit csinálsz te tulajdonképpen? – Guszti villámló szemekkel meredt rá, tekintetében a korábbi döbbent hitetlenkedés sokszorosával. Szonja sosem látta még ilyen haragosnak.

Miközben Guszti azon igyekezett, hogy visszatuszkolja a tekergőt az ivóba, feltámadt az addig lustán heverő porréteg és egy óriási, nevető szájjá rakódott össze a levegőben. Az ivó melletti háznak egyszerre robbant ki minden ablaka, a kút pedig bőséggel kezdte magából fröcskölni a vizet.

A Merev Földműves teljesen kihalt volt. A poharak változatlanul ott álltak az asztalokon, de az embereket mintha kifújták volna a helységből.

– Hol van mind… – akart érdeklődni vonszolódása közben Szonja, de Guszti megrázta a fejét és egy hang nélkül terelte a hátsó ajtó felé, amely úgy tűnt, a pincébe vezetett. Sötét volt, de sok ember izgatott sustorgása hallatszott a mélyből. Szonja meresztette a szemét, hogy az alig pislákoló gyertyafényben ki tudja venni az arcokat, melyek közül sokakat felismert. Volt, aki simán maga elé bámult közömbösen. Volt, aki érdeklődéssel tekintett rá, volt, aki hüledezve, mint például Öblös Pipacska, a kocsmárosnő. Egyesek kártyáztak, megint mások olvastak, továbbá akadtak, akik úgy tűnt, egyenesen rajta röhögnek: Bátor Lévi és bandája.

Szonja csodálkozva emelte fel a fejét és Guszti tébolyult arckifejezésébe ütközött.

– Hogy lehet az – sziszegte Guszti. – Mondd, hogy lehet az, hogy leéltél ebben a királyságban tizenvalahány évet és még sosem hallottál a Bolondóráról?!