Kulcsár Kata – Szonja és a Bolondóra birodalma (9. fejezet)

Kilencedik fejezet

A Bolondóra

Szonja a pince padlóján üldögélt, kényelmes, puha pokrócokon és hallgatta a mindenünnen felé süvítő megjegyzéseket. Úgy tűnt, valóban ő az egyetlen, aki nem ismerte a birodalomban sajátságos, Bolondóra néven hírhedt jelenséget.

Most aztán alaposan felvilágosították:

– Nem tudta?

– Nem tudta!

– Kizárt.

– Az Égbeszúróról jött, a csúcsról.

– És?

– Hogyhogy és?! Az kívül esik a vonzásmezőn, mint ahogy a pincék is. Csak a földfelszín felett 2-3 méterig hat. Hogy lehet ez neked új?!

– A csecsemőknek és Kántor Vilinek minden új.

– Most miért? Én sem tudtam. Oda költözöm!

– Na, majd pont rád várnak ott.

– Költözz a pincébe. A sötét jót tesz az arcbőrödnek.

– Hozzám szóltál?

– Hozzád, Ragya.

– Valaki elmagyarázná végre ennek a lánynak, mi történt vele?

– Te kezdheted.

– Kezdem is. Figyelj. A Bolondóra már akkor létezett, mikor az első népek ideérkeztek a völgybe. Hamar felfedezték, hogy délután négy és öt között megmagyarázhatatlan jelenségek történnek. Mintha nem működnének a fizika törvényei, furcsa erők hatnak.

– Hasadtvölgy is akkoriban hasadt meg! Egy Bolondóra idején!

– Eleinte küzdöttek ellene. A sok titokzatos haláleset… Elmondhatatlan dolgok történtek.

– Azért elmondhatnál párat.

– Ugyan, ezeket a történeteket mindenki tudja. Például mikor egyik pillanatról a másikra megváltozott a víz összetétele, mérgezővé vált. Olyan sok élőlény döglött meg egyszerre és bukott fel a felszínre, hogy nem látszott tőlük a víz…

– Mindenki a megmaradt borkészletet itta hónapokon át…

– Senki nem fürdött!

– Ez nem most volt? Akkor te mitől vagy ilyen büdös?

– Vagy mikor három méteres fű nőtt… Alagutakat kellett kaszálni benne!

– A tehenek szó szerint halálra zabálták magukat…

– Engem a dédim ezzel riogatott.

– Engem is!

– Igen! Viselkedj, mert rajtad lesz a Bolondóra!

– Én egyszer kimerészkedtem…

– Nem is te lennél. Mi történt?

– Öt percig bírtam. Mikor felrobbant a szerszámos és zúgott felém a sok éles kasza meg ásó, lemenekültem a pincénkbe.

– Elnézést, de nem értem. Hogyhogy minden rendben van? Ha így volna, Neumendea romokban állna!

– Azért nem vagyunk teljesen tehetetlenek.

– A mozgástól van ez, Szonja.

– Mint máskor, most is az állatoktól tanultunk.

– Úgy mondjátok már, hogy értse is! Jó pár száz évvel ezelőtt megfigyelték, hogy az állatok meg se moccannak, mozdulatlanul, lapulva vészelik át a Bolondórát.

– Ugyanis a mozgás indítja be a fura folyamatokat. Minél hevesebb a mozgás, annál iszonyatosabb a következmény.

– Nekik önuralmuk van, nekünk bunkereink.

– Emlékeztek a balga Kendére?

– Ő a Bolondóra idején született.

– Szegény anyja…

– A föld nem hordott a hátán akkora bolondot!

– Mondod te?!

– El is vitte a végzete…

– Bizony. Nem lehetett annak beszélni… Mindenki itt lapult, egyszer csak észrevettük, hogy nincs meg.

– Én néztem ki rá, sose felejtem. Épp láttam, ahogy szó szerint elnyeli a föld.

– Pisilnie kellett!

– Ja! Nekem is kéne…

– Hány éves is vagy? Tudod, hogy négyig el kell intézni az ilyesmit!

– Emlékeztek, mikor Torkos Csongornak ment a hasa?

– Há! Az nagyon hosszú egy óra volt.

– Neki?

– Nekünk! Ő elég hamar túl lett rajta.

– Csillag asszony itt van?

– Talán a saját pincéjében.

– Tud ő vigyázni magára.

– Hol voltál végül, kislány?

– Hát… Valami játszótéren…

– Ha! Az kalandos lehetett!

– Már vagy hatvan éves az a hely! Egy Eszka Ábel nevű asztalos munkája. Meghalt a felesége, viszont maradt hét gyereke! Ő építette nekik állítólag éjszakánként!

– Szerencsés vagy, kislány, hogy túlélted!

Szonja megszeppenve kuporgott Guszti és Balpracli mellett. Valóban, halványan rémlett neki valami. Hallott hasonlót emlegetni a várban. Sőt, maga Soma is használta a kifejezést, de Szonja sosem hitte, hogy a Bolondórát szó szerint kell értelmezni. Hiszen azt is gyakran hallotta Teringette asszonytól a konyhán, hogy ’Edd meg az ételt, mert eljön érted a lagúni mészáros!’, mégsem jelent meg sosem semmilyen foglalkozású ember, hogy begyűjtse a madárétvágyú gyerekeket.

A Bolondóra hátralévő részében hallgatott. Az öt órát hangos sziréna felzúgása jelezte, mire az emberek visszaözönlöttek az ivóba és ott folytatták, ahol abbahagyták. Mikor Lévi és bandája elvonult mellette, Szonja tüntetően a másik irányba nézett.

Már csak Guszti ült a bunker mélyén. Valamelyik zsebéből elővarázsolt, hordozható varrókészletével a takarók szegését javítgatta. Szonja késztetést érzett, hogy gunyoros megjegyzést tegyen, de a korábbi megszégyenülése elvette a kedvét.

– Mehetünk a Homály Tisztásra? – kérdezte csendesen.

– Mehetünk – bólintott Guszti nyugodtan. Úgy tűnt, azzal a fajta hirtelen haraggal bírt, amely váratlanul felszökik magasra, pár másodpercig tombol és aztán ott helyben elpárolog.

Némi útbaigazítást kértek a helyiektől és elindultak hármasban. Szonja óvatosabban lépdelt, nem bízott többé az ártalmatlannak tűnő természetben. Mindennemű mozgás veszélyesnek tetszett. Azonfelül meg, ki tudja, mi mindenről nem tud még? Minden sarkon várhat egy helyzet, amelyre a többiek ösztönösen válaszolnak, ő meg öngyilkos jelleggel belesétál? Ezek szerint Sebesvárban lezajlott évei és csekély neveltetése nem teljesen készítették fel a Hasadtvölgybéli túlélésre. Érdemes lenne Gusztit kifaggatni a birodalom további, életveszélyes sajátosságairól. Szonja ki is nyitotta a száját, de Guszti szinte könyörögve intett, hogy ne erőltesse a társalgást, ugyanis az erdőnyi madárcsicsergés, amelynek a közepében haladtak, épp pusztító fejgörccsel borította be. Idegesen rángatta a fejét és egyre gyorsabban loholt, mintha ki akarna szaladni a sokszólamú lármából. Balpracli akkorra már támogatás nélkül haladt, mintha meghálálná a belé fektetett bizalmat. Biztos iramban bicegett mellettük, mellső lábát középre helyezve, mint egy tricikli. Úgy tűnt, valami belső nyugtalanság hajtja, sokszor előre szaladt és türelmetlenül topogva várta be Szonját és Gusztit, izgatott kis vinnyogásokat hallatva.

– Mit mond? – érdeklődött végre Szonja. Guszti visszanézett rá és kelletlenül megvonta a vállát.

– Semmit igazán. Gyertek, gyorsabban, érzem, érzem, itt van meg hasonlók – mondta közömbösen.

– Mi van itt? – érdeklődött Szonja.

– Arról nem tájékoztat. Kérdésedet megelőzve: igen, már próbáltam faggatni, de nem válaszol.

Szonja rábámult, aztán a homlokára csapott és a zsebében kezdett kotorászni, de Bátor Lévi felbukkanása elterelte a figyelmét.

– Várjatok! – szaladt utánuk kifulladva a fiú. – Rátok fér egy idegenvezető – mondta szerényen, kedvesen és immáron meglehetősen érthetően. – Megmentettétek az életem meg minden.

– Kösz, nem kell – közölte Szonja hűvösen. – Boldogulunk nélküled.

Balpracli, úgy látszik, edzett volt a női gondolkozás területén, de Guszti és Lévi felkapták a fejüket.

– Most miért vagy ilyen ellenséges? Egyenesen a barlanghoz tudlak vezetni benneteket! – hüledezett Lévi.

– Áh, hagyd. Tizenkét éves – használta Guszti immáron másodszorra az örökérvényű érvet. Úgy tűnt, ez a megállapítás minden helyzetben használható.

– Én is tizenkettő vagyok – nyilatkozta Lévi – , és teljesen normális.

– Normális? – Szonja olyan gyorsan fordult hátra, mintha a fiú a fenekére csapott volna. – Nem is rég még a patakban kuruttyoltál! Zsebre vágtalak!

– Elfelejtenéd a békás történetet?

– Hát, neked, úgy látom, már sikerült!

– Nem én tehetek róla, hogy átváltoztattak! – vörösödött el Lévi arca.

– Nem történt volna semmi, ha nem képzeled magad fenegyereknek, aki egyszál maga majd elintézi Hókát!

Guszti elragadtatva tapsolt.

– Na, pont rólatok álmodtam így együtt. Remélem, a mostani kis bajuszpárbaj csak a kezdete egy hosszú és unalmas kamaszpiszkálódásnak. Szonja, emlékezz, te miért keltél útnak. Nem ismerős Lévi esete egy kicsit? Lévi, köszönjük az ajánlatot, hálásak vagyunk, különösen Szonja. Kérlek, vezess a barlanghoz.

Szonja és Lévi hallgattak Guszti két oldalán. Szonja maga sem értette elutasító érzelmeit. Míg Lévi béka volt, önzetlenül tudott örülni neki. Aranyos és szeretetreméltó volt, ahogy a kezére ugrott, ahogy eszeveszett mód szökdécselt, miközben magyarázta az elmúlt pár nap fordulatait. Amióta fiúként látta, vigyorgó, röhögő barátai közepette, kevésbé érezte közel magához.

– Most, hogy én is értelek, többé-kevésbé, mesélhetnél nekünk további részleteket. A Suttogóról például – indítványozta csípős, ’nem barátkozom’ tónusban.

– Igaz is – figyelt fel Guszti. – Mire emlékszel?

– Azon kívül, amit békaként elbrekegtem nektek? Semmire – rázta a fejét Lévi.

– Mit suttogott? Nem érezted, hogy valaki mögéd lopakodik? Milyen hang volt? Férfié vagy nőé? – lőtt rá sortüzet Szonja.

Lévi a homlokát ráncolva gondolkodott.

– Egyáltalán nem érzékeltem, hogy megjelent. Nagyon óvatosan és puhán mozoghat. Persze a patak csobogása meg a békalárma simán elnyomhatta a léptek zaját. Hogy férfi vagy nő? Nem tudnám megmondani.

– De mit suttogott? Legalább azt tudod? – sürgette Szonja.

– Hát… Gondolom, amit te – nézett kihívóan Szonjára Lévi.

– Hogyhogy én? – kérte ki magának Szonja.

– Valamit mondtál, mielőtt visszaváltoztam. Nem értettem, mert épp helyes kis béka voltam. Első alkalommal, mikor a Suttogó susogta, szintén nem értettem. Akkor csak az foglalkoztatott, hogy hírtelen magával ránt valami zsugorító örvény.

– Ez igaz. Én lemaradtam akkor mögöttetek. Mit mondtál? – támadta most már Guszti is a lányt.

Szonja zavarodottan nézett rájuk.

– Elestem Balpracliban – kutatott az emlékei között. – Kiszedtelek a zsebemből, hogy élsz-e és azt mondtam…

– Igen?

–… hogy majd én vigyázok rád! – sütötte ki Szonja és komor pillantást vetett a megmentettre. – Ezt mondtam. Na és?

– Lehet, hogy egyfajta varázsige? – próbálkozott Guszti.

– Ez egy eléggé hétköznapi mondat. Majd én vigyázok rád! Majd én vigyázok rád! Majd én vigyázok rád! – próbálkozott Szonja egyenként a fiúkon és Balpraclin.

Nem történt semmi.

– Lehet, hogy rossz hangsúllyal mondom? – idegeskedett és ezernyi különböző hanglejtést kipróbált. Énekelte magasan, mélyen, ereszkedőn, emelkedőn, míg Bátor Lévi nevetni nem kezdett.

– Vicces, mi? – förmedt rá Szonja ingerlékenyen. – Most, hogy őbékasága visszaváltozott, persze minden nagyon szórakoztató! A többiek nem számítanak, ugye? Szúnyogzabáló!

– Nem ettem szúnyogot! – Lévi, türelmét vesztve, megállt az út kellős közepén. – Csak fontolgattam! Te talán éhen haltál volna? Igen, számítanak a többiek! Azért vagyok itt, nem? Felajánlottam a segítségem, nem?! Hálás vagyok, hogy visszaváltoztattál! Meg is köszönném, ha nem lennél ilyen hisztérika!

Szonja mérgesen fújt egyet.

– Talán menj vissza a kavicsra pislogni és várj, hátha a következő megmentőd bájosabb lesz. Ilyen képesség úgyis terem minden bokorban!

Lévi kérdő tekintettel meredt Gusztira, férfitársától várt magyarázatot Szonja őrületére.

– Ne szívjátok már egymás vérét – szólt rájuk Guszti. – Tudom, pont a korotoknak megfelelően, vagyis agyatlanul viselkedtek, de miért kell ezt nekem még a madárkonferencia tetejében elviselnem?

Szonja és Lévi elhallgattak és morcosan baktattak tovább Guszti két oldalán.

– Jobb – nyugtázta Guszti. – Próbálok rátok figyelni és nem arra, hogy melyik fa a pondrósabb. Szóval… az indigeniumoknál elég ritka, hogy valamilyen mondat legyen a kulcs, ami beindítja a folyamatot, de nem lehetetlen. Pláne, hogy egy ilyen elképesztő képességről van szó. Még sosem hallottam senkiről, akinek ilyen végzetes hatalma lenne. Az eltűnések túlságosan ritkák ahhoz, hogy valaki ne szándékosan vigye ezeket végbe. Úgy értem, az előidézése nem lehet olyan folyamat, ami csak úgy véletlenül is gyakran megtörténik. Ez a mondat olyan közönséges, hogy nem hiszem, hogy egyedül, önmagában is beindító lehetne.

– Mondom, hogy kell még az összelapítás is – bólogatott Szonja.

– Szeretnéd, mi? – grimaszolt Lévi. – A hatalmas testeddel…

Guszti fáradtan tapogatta a homlokát, majd karjával intett a két gyerek felé.

– Kórosan vézna fiú, kórosan vézna lány. Szerintem ne testi vonatkozású sértésekben gondolkodjatok.

Azzal fütyült egy kacskaringósat a láthatatlan madársokadalomnak. Az üzenet elég otromba lehetett, mert a lombok közt egy pillanatra megállt az élet és a megrökönyödött madarak bizonyára döbbent csendben meredtek egymásra. Balpracli előre rohant és egy kanyarban eltűnt szem elől. Szonja egy, az úton talált vesszővel a bokrokat kaszabolta. Lévi lefogta a lány karját.

– Megérkeztünk, levélgyilkos. Itt a Homály Tisztás.

Szonja nem értette, mit kell nézni. A jobb oldalukon falként álló bozótos változatlan formát nyújtott, amíg csak a szem ellátott.

– Ez a hetedik rózsabokor – magyarázta Lévi.

Szonja száján az volt, hogy ha már ez a hetedik, akkor miért nem ír Lévi egy derék, legényes nótát róla, de a látvány meggyőzte arról, hogy a helyes úton járnak. Az ágak, gallyak sűrű szövevényébe nemrégiben valaki keskeny csapást vágott, csupán annyira széleset, hogy egy vékonydongájú ember szűkösen átnyomakodhasson a növényzeten, anélkül hogy fennakadna. Lévi elindult, lábfejével, térdével, könyökkel, vállal tolta félre a ragaszkodó indákat. Guszti, némi gondterhelt latolgatás után, levette gyönyörűséges köpenyét, aprólékosan összehajtogatta és finom hímzésű zsákjába tette. Míg lemondóan követte a rengetegbe vesző fiút, határozottan fenyegetően csipogott. Szonja próbált Guszti lábnyomában haladni, a legkisebb ellenállás érdekében. Pár perc bozóttörés után valóban ritkult a növényvilág és megpillanthatták úticéljukat és az annak szélén vadul szaglászó Balpraclit.

Látniuk kellett, hogy a tisztás nem véletlenül kapta a nevét. Az Eszka Ábel építette játszómezővel ellentétben itt valódi félhomály uralkodott. Sűrű erdő szegélyezte minden oldalról, kivéve azt az oldalt, melyet az Égbeszúró egyik fala alkotott, hatalmas szikla, kő és törmelék halommal eltakarva a hármas barlang bejáratát.

Lévi rámutatott a kőtorlaszra, ahol a korábbi bejáratot sejtette.

– Valaki visszagörgette a sziklát – állapította meg. – Iszonyú erős lehet. Én megmozdítani sem tudnám.

– Az nem jelent sokat – mormogta Szonja.

Guszti a karjánál fogva félrevonta a lányt.

– Mi a bajod neked? – kérdezte suttogva.

– Semmi. Csak jobban örülnék, ha béka maradt volna – felelte a szája sarkából Szonja.

– Bolondok vagytok – összegezte keresetlenül Guszti.

A Homály Tisztáson bugyogó források és furcsa fényben játszó gejzírek ontották a pára és gőz olyan mennyiségét, hogy nedves lett a ruhájuk és arcuk, míg átevickéltek rajta.

– Fel nem foghatom, te hogy siklottál át ezen az akadálypályán éjszaka – mondta összeszorított foggal Szonja, miközben szökellve próbálta kikerülni a leforrázó élményeket.

– Ja… nem születtem a Bolondórán. Én megkerültem és egyenesen mentem a barlangokhoz.

– Most mondja.

– Itt viszont mindig dús a fű. A nedvesség miatt – folytatta Lévi és zavartalanul siklott a hőcsapdák között. – Szeretik a szarvasok és őzek. Ő betéve ismerik a tisztást.

Valóban sok szarvas nyomot találtak. Frissnek tűntek, csakúgy, mint a velük összekeveredett, de már összetaposott, emberi lábnyomok. Lévi gyanúsnak is találta.

– Fura. Egy szarvas sosem gyalogolna bele önszántából egy hőforrásba. Ez pedig megtette – mutatott rá egy nyomra. – Hajnalban jönnek, akkor már fény is van, de az ösztöneik is ellene súgnának.

– Egy szarvas nem tenne ilyet… Egy igazi szarvas… – töprengett Guszti. – De teljesen megzavarodott, megszédült újdonsült szarvasok?

– Somáék! – kiáltotta Szonja.