Sümegi Emília: Szaltó

 

Ó, hogy a molyok rágnák meg Imre atya reverendáját! Megint elhúzta a reggeli misét.

A suli apró kápolnáját pengő-zengő hangokkal töltötte meg ötfős zenekarunk, míg a tanárok és a diákok kivonultak. Ahogy az utolsó srác is térdet hajtott és távozott, intettem a többieknek, hogy nem kell több versszak, a záróakkordok jönnek. Rohamtempóban pakoltunk, a hajamat be is csíptem a gitártok cipzárjával.

Fene vigye el, én vagyok a hetes, nem lesz időm elszaladni még a tanáriba is táblafilcért, aztán át a suli másik felére a töri terembe! A kitűzők és a láncokban függő biztostűk ütemesen zörögtek a táskámon, ahogy rohantam fel az emeletre.

Átfutottam a párhuzamos osztályba, a 10. B-sekhez filcért, de az ajtóban megtorpantam és tágra meresztettem a szemem. Egy borzas, fekete hajú lány állt a tanári asztalon a bejárat felé fordulva, körülötte mindenki néma csendben nézte őt. Én meg lerúgott cipői helyén a lila harisnyája narancssárga cérnával megvarrt orrát.

– Hát ő meg? Új lány? – suttogtam a mellettem álló fiúnak.

– Pszt! Koncentrál!

Elhallgattam és összevont szemöldökkel figyeltem a lányt. Alacsony, nálam karcsúbb alakja hintázott az ablakokból besütő, sápadt, novemberi napfényben, ahogy lábujjhegyre emelkedett, majd ismét lerakta a sarkát. Szív formájú arcát állig érő, kócos haj keretezte és úgy ringott a fején a mozgástól, mint egy kusza madárfészek.  Fűzöld trikója rásimult tenyérnyi melleire, miközben egyensúlyozva mozgatta a kezeit, majd megigazította vállára csúszott, barackszínű melltartópántot. Térd fölé érő, meggypiros szoknyája ritmusra libbent. Az egész lány furcsa kis jelenség volt.

Megállt a mozgásban, nem nézett ránk, csak hátrébb lépett az asztalon. Az ujjaim rászorultak a gitártok fogantyújára, a vállam megfeszült. Az az őrült meg nekifutott, előre lendítette mindkét kezét, az asztal pereméről elrugaszkodott, a tábla fölé függesztett kereszt magasságába érve pedig felkapta és átkarolta a lábát. Bukfencet vetett a levegőben, majd alig fél méterrel előttem csattant a talpa a parkettán. De csak a bal. A másik lábfeje rosszul ért a földre, befelé fordult, ő pedig rázuhant a bokájára.

Élesen felnyikkant, ahogy a lábához kapott. Ösztönösen léptem felé, de ujjaim még szorították a gitártokot, nem voltam elég gyors, így egyik osztálytársa markolta meg a vállát, hogy felültesse. Addigra beharapta az ajkát, csupán arca elé hulló tincsein át láttam, hogy könnyes a szeme, nekem pedig összeszorult az állkapcsom. Felbolydult az osztály.

Volt, aki közölte vele, mekkora hülye, volt, aki gratulált neki és elmondta, hogy a szaltó ettől még remekül sikerült, ketten lábra állították és akadt, aki sopánkodott, hogy de hát mit fog most mondani az orvosiban?

Becsöngettek, odaszóltam egy “Jobbulást!”, és rohantam törire. Épp csak fél szemmel láttam, mikor befordultam a sarkon, hogy a lányt ketten támogatják ki a teremből. A folyosón jutott eszembe, hogy a filcet persze elfelejtettem. Rossz pont, szóval a tanár biztos megint beszól a Sabatonos pólómra. Szerinte ez nem iskolába való, szerintem meg Isten is bírja a metált.

***

Hajnalban kiszáradt torokkal ébredtem valami különös hangulatú álomból. Az éjjeliszekrényre készített pohárért nyúltam az otthonos, győri félhomályban. Ahogy kortyoltam a hideg vizet, kezdtek összeállni az emlékmorzsák.

A biosz teremben ácsorogtam, a kintről besütő, koraőszi napfény helyenként megcsillant a kitömött állatokkal teli üvegvitrineken. Egy langyos, száraz falevél illatú légáramlat miatt fordultam a nyitva hagyott ablak irányába. Akkor láttam meg a fekete, borzas hajú lányt, ahogy a tanári asztal tetején állva billeg a sarkán. Rájöttem, hogy nem is tudom a nevét. Rám nevetett, majd elrugaszkodott és szaltózott a levegőben. Megfeszültem, tudtam, hogy baj lesz. Mikor földet ért, hallottam a bokája reccsenését, pedig a valóságban nem is volt hangja. Odaléptem és leguggoltam a lány mellé, hogy helyrehozzam a ficamát, holott nem is tudom, hogyan kell. De álmomban tudtam. Mikor egymásra néztünk, ő meglepetten pislogott, de nem húzta el a lábát.
– Jaj, kicsim, hogy lehetsz ekkora marha? – szidtam aggodalomtól erélyes hangon, ahogy a kistesóimat szoktam.

Azután már csak egyedül voltam a teremben, a tanári asztalnak döntöttem a hátam, ölemben az egyik kitömött feketerigóval, ami kitartó simogatásom hatására átmelegedett és éledezni kezdett. Hamarosan hangos nevetés és csicsergés közepette ugrándoztunk, játszottunk a közeli parkban.

Ébredés előtti emlékemben pedig már órán ültem és próbáltam a táskám egyik kisebb zsebében elrejteni a madarat, a szívemhez nőtt kis barátot, életem legnagyobb titkát.

Amikor megéreztem csupasz vállamon a nyitott ablak felől érkező hűvös fuvallatot, egy pillanatra hiányozni kezdett a feketerigó. A pohár halkan, magányosan koppant az éjjeliszekrényen, ahogy letettem. Visszavágytam az álomba, de ébren voltam. Felkeltem és becsuktam az ablakot. November elején már butaság résnyire is nyitva hagyni. Visszabújtam a súlyos, téli paplan puha ölelésébe és arra gondoltam, hogy még soha nem volt barátom. Talán csak az álom ködös logikája miatt, mégis a szerelem, amit sosem tapasztaltam, jutott eszembe a hiányérzetről, amit a bolondos madár hagyott maga után.

***

Ökölbe szorított kezünket kereszteztük, majd határozottan szétnyitottuk.

– Osu! – ötven diák hangja töltötte be a tornatermet.

Véget ért a délutáni edzés.

Kimelegedtem, jól esett csupasz talpamnak a járólap hidege, ahogy az öltöző felé ballagtunk. Két B-s sráccal épp a töri témazáróról dumáltunk, mikor megláttam a szemközti lépcsőn lefelé sántikálni a kócos akrobatát. Ő is észrevett minket, mert integetett és megszaporázta a lépteit. Jobb lábán a piros cipője fölött kilátszott a tépőzáras bokarögzítő. Bevártuk a fiúöltöző ajtaja előtt, ő pedig széles mosollyal, bice-bócán ügetett felénk. Mintha egyáltalán nem is fájna a lába. Megcsóváltam a fejem.

Pacsival köszönt az osztálytársainak, nekem meg megfogta a vállam és közvetlenül elém toppant. Pár centivel volt csak alacsonyabb nálam. Olyan hamar lettem két puszi gazdája, hogy meglepődni is csak akkor jutott időm, mikor eleresztett és hátrébb lépett. De friss kamillaillata az orromban maradt.

– Rád emlékszem, jegy nélkül surrantál be az előadásomra. Mondd, gyakran jársz tilosban? – az orcája kipirult és huncutul hunyorított, miközben csicsergett, mintha már ezer éve barátok lennénk. Felvontam a szemöldököm.

– Festékes az arcod, kicsim – közöltem vele tárgyilagosan. Remek megfigyelő vagyok, különösen, ha két haverom csukladozik mellettem a visszafojtott vihogástól.

A lány egy pillanatra meglepetten bámult rám, mintha én lennék az első ember, akit nem sikerült zavarba hoznia. Kis elégedettséget éreztem.

– Kösz, akkor jövök veled az öltözőbe és lemosom – tért vissza a mosoly az arcára.

Elköszöntünk a fiúktól, és hamarosan a karatés lányoktól is, mert mire beléptünk az izzadság-, dezodor és gumitalpúcipő-szagú helyiségbe, már szinte mind átöltöztek. Nem is bántam, nem szeretek zuhanyozni, ha más is ott van. Mire előszedtem a ruháimat, a törölközőt és a tusfürdőt, kettesben maradtunk. A leányzó lehuppant a tornazsákom mellé és előrenyújtotta a sérült lábát, hogy csak a sarka érte a földet. Megkönnyebbülten szusszant egyet, aztán már tartotta is nyitott tenyerét a tusfürdőm felé.

– Muti, milyen? – A kezébe nyomtam a flakont és ő egyből felpattintotta a kupakot. Szappanba oltott szilva illata szállt fel.

– Megmoshatod vele az arcod, ha akarod – mondtam komoly hangon. Nem is ismertük egymást, nem tudtam hova tenni a közvetlenségét.

Felsandított a szaglászásból és szelíden elmosolyodott. A kék szemek láttán kellemes melegséget éreztem a gyomromban. Gyorsan felkaptam a cuccomat.

Levette a táskáját, nyomott egy lilás-áttetsző pöttyöt a tenyerébe, aztán ő a csapokhoz, én a zuhanyzókhoz ballagtam. Még hallottam, mikor megnyitotta a vizet, ám hamarosan lekötött a lúdbőrzés az iskolai hűvös tus alatt. Arra számítottam, hogy pár perc múlva bekiabál egy sziát és hazamegy. Erre…

– Megnézhetem a tolltartódat? – A vízcsobogás ellenére is egészen közelről hallottam a hangját. Bedughatta a fejét az ajtóból.

Egy pillanatra megmerevedtem, ez váratlanul ért.

– Ha hozzányúlsz a táskámhoz, véged! – szóltam rá élesebben, mint akartam. Ujjaim a nyakamban függő, fa galambot kezdték piszkálni, mint mindig, ha zavarban voltam.

Elzártam a csapot, hallottam, hogy a lány visszakullog a padokhoz.

Szűk farmerben és bő, fekete pólóban, mezítláb slattyogtam vissza a holmimhoz. Kihúztam a gumit a hajamból, és ahogy az egyenes, sötétbarna tincsek a könyökömig omlottak, magamon éreztem a kék, fürkész szempárt. Nem álltam meg, farkasszemet néztem vele. Már annyi embertől megkaptam, milyen különös az átváltozásom a szokott metálos pólómból a fehér karateruhába és vissza, igazából nem csoda, hogy ez az ugribugri is megbámult miatta. Mégis, attól tartottam, ha nem veszem fel a szemkontaktust, zavarba jövök az engem pásztázó tekintettől.

A lány nem fordította el a szemét, ahogy vártam, hanem rám mosolygott, és úgy szólalt meg, mintha amúgy is kérdezni akart volna. Talán így is volt.

– Mit szeretsz a karatéban?

Sóhajtottam és elkezdtem pakolni.

– Hogy átmozgat és közben valami hasznosat tanulok. Rengeteget ülök a könyvek fölött és néha nem csak az agyat, a testet is meg kell dolgoztatni.

– Aha. Szóval azért szereted, mert hasznos. Nekem is kéne valami, csak még nem vettem rá magam – húzta el a száját, én meg lehajoltam befűzni a bakancsom.

– Azt hittem, tornász vagy. Vagy akrobata – görbült beszédes félmosolyra a szám, először, mióta mellettem van.

– Á, dehogy! – legyintett nevetve. – Szobrász akarok lenni. A szaltót csak azért tanultam meg, mert izgalmas volt.

– Szobrász? Ilyet se hallottam még. – Vállamra vettem a tornazsákom, hátamra az iskolatáskát és az ajtó felé intettem a fejemmel. Ő felpattant és csacsogva követett.

– Aham. Azért jöttem ebbe a suliba, mert megtudtam, hogy itt van alapfokú művészetoktatás. Most is onnan jöttem. Egy csomó érdekes dolgot fogok megtanulni, és 12.-ben a felvételihez is plusz pont lesz a papír, amit majd kapunk róla – lelkendezett. – És te mi akarsz lenni?

Hogy utálom ezt a kérdést!

– Nem tudom. Még sok időm van – vontam meg a vállam.

– Na de mégis, milyen faktra akarsz menni jövőre?

– Majd év végéig kitalálom. Földrajzra biztosan nem, de majdnem minden másból ötös vagyok.

Ahogy baktattunk az üres folyosón a kijárat felé, megint magamon éreztem a lány fürkésző tekintetét. Halkan kopogtak a lépteink, az övé kissé felemás ritmusban. Lassan sétáltam, hogy gond nélkül tarthassa velem a tempót.

– Pedig azt hittem, aki képes csak azért sportolni járni, mert hasznos, az tudja, mi érdekli igazán.

Kihúztam magam, a tartásom feszesebb lett, ahogy visszavágtam.

– Na és te? Mit szeretsz a szobrászatban?

– A formákat! – derült fel az arca. – Gondold el, ha rajzolva látsz valamit, papíron, azon kicsit kívül maradsz. De egy szobor, teljesen mindegy, milyen, óriási a téren – emelte magasba a kezét – vagy apró gyurmafigura – az orrom elé tartotta mutató és hüvelykujját egy kicsi réssel –, az megfogható, körbesétálható, olyan, mintha valósággá válna, ami a fejedben van! Akármit megjeleníthetsz, létező embert, vagy gombaházat, érzelmeket vagy kedves figurát medálnak. – A nyakamban függő galambhoz nyúlt, kipirult arccal, tágra nyílt szemmel nézett rám, mosolyában ott láttam a kérdést: „Érted már? Te mire tudsz ilyen szenvedéllyel gondolni?”

Meglehet, ezt csak én képzeltem oda, a gondolat mégis fészket rakott a fejemben. Csak bámultam a lányt, magával ragadott a lelkesedése és észre sem vettem, hogy lassan elértünk a kijáratig.

– Amúgy Linda vagyok – torpant meg és nyújtotta felém a kezét egy széles mosollyal.

– Hédi – viszonoztam a gesztust, mire magához húzott, megölelt, adott két puszit és elbicegett a koli felé.

Feszélyezett ez a közvetlenség, mégis volt benne valami megkapó. Nagyot szusszanva indultam el a buszhoz.

***

Az elkövetkező napokat tanulással, filmezéssel, szakkörökkel, barátokkal, a faktokon agyalással és zenekari próbákkal töltöttem. Olykor váltottunk pár szót Lindával, de többnyire mindketten az osztályunkkal voltunk.

November egy ködös, nyálkás vasárnap estéjéig.

A B-sek osztálymiséje volt aznap a sulihoz közeli, kéttornyú templomban. A főoltár lépcsője és a padsorok között kapott helyet a zenekar. A szentlecke után mi, a gitárosok ülve maradtunk, míg a hívek padrecsegés és kabátsúrlódás kíséretében felálltak. Pirosra fagyott ujjbegyeimbe keményen nyomódtak a gitár fém és damil húrjai, ahogy váltakozva lefogtam az “Alleluja” akkordjait. Fülembe a hátam mögött álló két fuvolista és a furulyás keltette dallam kúszott, mellettem egy srác a gitárok szólamát erősítette. Itt kint ülve jól láttam a hívek sálba, sapkába burkolózott tömegét a padokban, az első sorokban a B-sekkel.

Tudtam, hol ül Linda. A székem előtti padsor második padjában, szinte egy vonalban velem. Találkozott a tekintetünk, mikor bejött az osztály, és azóta elmém egy része folyamatosan figyelt rá. Az énekre koncentráltam, a torkom már fázott a hideg levegőtől, hiába volt a nyakam körül sál. De nem bántam, szerettem énekelni és játszani. Felemelő volt Istent dicsőítő dalokkal tölteni meg a templomot és látni, mint veszik át a zene hangulatát az emberek.

Elhangzott az utolsó akkord is, elcsitultak a húrok keltette felhangok. A gitárom halkan koppant a kőlapon, ahogy nyakánál megfogva, óvatosan a bakancsom elé támasztottam. Imre atya addigra már a szószéknél állt, mély hangja betöltötte a csöndet.

– Az Úr legyen veletek!

– És a te lelkeddel! – mormogtuk a választ.

– Evangélium Szent Máté könyvéből. “Abban az időben Jézus a következő példabeszédet mondta tanítványainak: Egy ember egyszer idegenbe készült, ezért összehívta szolgáit, és rájuk bízta vagyonát. Az egyiknek öt talentumot adott, a másiknak kettőt, a harmadiknak pedig egyet, kinek-kinek rátermettsége szerint, aztán útra kelt…”

Megtöltöttem levegővel a tüdőmet, lopva Lindára sandítottam. Persze, ő biztosan nem tudta, miről szól a példabeszéd. Egyszer említette, hogy nem egyházi suliból jött, igazából még hittanon sem járt soha. Mégis találkozott a tekintetünk. Linda felé fordítottam az arcom, mire elmosolyodott és kacsintott. Majd, mintha mi sem történt volna, ismét az atyát figyelte.

A templom neobarokk díszítései, a szobrokkal ékesített mellékoltárok és a festett, kazettás mennyezet, úgy éreztem, összenyomnak. Utáltam, hogy nem látom, mi értelme ennek az egésznek, miért tanulok és szerzek jó jegyeket, ha nem érdekel semmi, utáltam, hogy nem tudok egy olyan kérdésre felelni, amire ez a szeleburdi lány oly magabiztosan rávágja a válaszát, és utáltam, hogy erre még emlékeztet is. De főként az dühített, hogy ezt nem fölényesen tette, és így képtelen voltam semmibe venni. Idegesített, hogy ennyire érdekel, mit gondol.

A prédikáció alatt leültünk. Nem bírtam rendesen figyelni, elkalandoztak a gondolataim, csupán szavakat hallottam. Talentumok, képességek, különfélék, mindenkinek van. Isten ajándéka, használni kell, kamatoztatni, mások javára, és a magunk örömére. De mit szeretek igazán? Ha ezt kérdeztem magamtól, egyetlen tantárgy sem jutott eszembe. Csak fojtogató ürességet éreztem.

Mise végén, amikor már mindenki igyekszik haza vagy a koliba, csak a zenekar szokott tovább maradni. Az „Énekelj az Úrnak” soraival kísértük a hívek kivonulását, és csak miután végigjátszottuk a dalt, kezdtünk el pakolni. A lányok halk, fémes csattanással csukták össze a kottatartójukat, én épp lehajoltam, hogy felhúzzam a gitártok cipzárját, mikor elém toppant egy pár élénksárga gumicsizma. Meg sem lepődtem, mikor felnézve vastag, piros harisnyát, sortot és őszi kabátot láttam, meg egy kendő redői fölül kipislogó, kék szempárt és borzas frizurát.

– Megtanítasz gitározni? – jött a derűs kérdés.

Linda és az ötletei! De most komolyan, honnan jutnak ilyenek az eszébe? Nyugodtan felhúztam a cipzárt, felálltam, hátamra vettem a tokot. Ő várakozón toporgott.

– Meg.  De csak egy feltétellel! – emeltem fel a mutatóujjam. Ő félrebillentette a fejét. – Mondd el, honnan ismerted a mai evangéliumot?

Felderült az arca, belémkapaszkodott és csacsogva elkezdett kivezetni a templomból.

– Persze, nem titok.

Szabad kezemmel a medálom felé nyúltam, de a sál redői eltakarták, így végül leengedtem a karom. Jobbom kellemesen átmelegedett Linda karolásában, míg megtudtam, hogy aggódott, hátha kérdeznek majd a Bibliából is, amikor átjelentkezett a sulinkba, így hát elolvasta az egészet. Meg korábban, pusztán kíváncsiságból a Koránt, a Védákat és a Változások könyvét.

– Tudod, szerintem van valami. Vagy valaki. A szépség, a művészetek, mintha valahogy közük lenne valamiféle természetfelettihez. De figyi, ezt ne mondd el senkinek, jó? – szorította meg kicsit erősebben a karom Linda. – Nem akarom, hogy ezért kirúgjanak, vagy ilyesmi.

Rámosolyogtam, meglapogattam az enyémbe karoló kezét.

– Jól van, kicsim, nem mondom el.

***

Öröm volt Lindát tanítani. Nem volt ugyan zenész füle, meg azt hittem, idegesítő és elkalandozó lesz, de ha magyaráztam neki, a teljes figyelmét megkaptam. Hamar megértette az alaphangok és az akkordok kapcsolatát, következő találkozásunkra pedig már memorizálta is a lefogásokat, amiket leggyakoribbként megjelöltem. Én pedig mindenféle ismert dal akkordos változatát kinyomtattam, hogy olyanokon is gyakorolhassunk, amiket ő is ismer.

December eleje volt már, csütörtök, ő művészeti óra, én karate után. Már egy órája a lányöltöző egyik padján gubbasztottunk. A mennyezet alatt futó, apró ablakokból csupán a csillagtalan, fekete égbolt látszott, és haloványan egy utcai lámpa fénye. A padok mögé szorult radiátorok kellemes meleget sugároztak, ezért vastag nadrágunk, harisnyánk ellenére pólóra vetkőztünk.

Előttünk a táskámon kiterített lapokon dalszövegek, a gitár Linda keresztbetett lábán feküdt, én pedig a nyak felől ültem és a lefogásait figyeltem. Megcsóváltam a fejem, közelebb csusszantam és az enyémnél vékonyabb ujjakat rászorítottam a húrokra, hogy egészen elfehéredtek. A lány állkapcsa megfeszült, de meg se nyikkant.

– Még mindig nem fogod le elég erősen. Most pengess!

Linda ezúttal zengő, tiszta hangokat csalt elő a gitárból, ahogy a hanglyuk feletti húrokon végigtáncoltatta a pengetőt. Ő is hallotta a különbséget, mert rám mosolygott. Aztán közelebb húzódott, olyannyira, hogy a vállunk egymáshoz simult. Mástól talán furcsának tűnt volna, de tőle annyira természetes volt ez a közelség. Mégis, onnantól végig ott motoszkált a tudatom egy hátsó zugában bőrének puha, meleg érintése. És az orromban Linda finom kamillaillata.

Ujjaink egyszerre mozdultak a következő akkord helyére. Majd a következőre. Halkan dúdoltam a dallamot. Lassan, de pontosan lépkedtünk együtt a fogólapon, eleinte azért, hogy kellően leszorítsam Linda ujjait, később, mikor már maga is figyelt erre, csupán játékból. Megértette, ment volna már egyedül is, de nem szólt, inkább törékeny kézfejét az enyémhez simítva követett a bundok felett. Dúdolásom énekké erősödött, Linda magasabb hangja bekapcsolódott.

„Most élsz, most vigyázz, hogy jól csináld!…”

Mire a dal végére értünk, már nevettünk. Hiába kezdett kint fütyülni a szél, néhány percre itt, a lányöltözőben tényleg nyár volt. Radiátormeleg és kamillaillatú nyár.

Ölünkbe fektettük a gitárt, én pedig a táskához hajoltam, hogy új lapot tegyek felülre. A hajam előre hullott, és ahogy így enyhén Linda felé fordultam, térdem hozzáért az övéhez. Nem húzódott el.

– Ehhez mit szólsz? – futottam át a kezembe akadt dal sorait.

– Nem látok a hajadtól! – kacagott Linda és hozzám hajolva a fülem mögé tűrte a takaró tincseket. Megremegett a gyomrom.

– Jó lesz – mondta, de nem mertem ránézni, csupán felülre tettem a kiválasztott papírt. Forrónak éreztem a fülem, az arcom.

Hangos kattanással nyílt ki az öltöző ajtaja és a középkorú, bajuszos portás pocakos alakja jelent meg az ajtókeretben.

– Szépjóestét, hölgyeim!

Linda összerezzent, én meg azonnal kiegyenesedtem és megfeszültek a vállaim. A gyomrom összeugrott, úgy éreztem magam, mintha lopáson kaptak volna.

– Este hat után tilos diákoknak az iskola területén tartózkodni. Pakoljanak és induljanak haza!

Tudtam, hogy csak ennyi a gond, mégis megkönnyebbültem, mikor a férfi beérte egy bólintással és távozott. Linda széttárta a kezét és megvonta a vállát. Nem úgy festett, mint akit kényelmetlenül érintettek a történtek.

Összepakoltunk és percek múlva már kívül voltunk az iskolakapun. A korábbi szél hófelhőket hozott, itt hagyta őket nekünk, maga pedig távozott. Szelíden hullottak a pelyhek, vékony, még fátyolszerűen áttetsző fehérséggel vonva be a járdát, a bokrokat és a háztömbök előtti sövény tetejét.

– Hát, a csütörtöki gyakorlásoknak vége – húzta el a száját Linda, miközben zsebre dugott kézzel toporgott. A lába nyomán fekete foltok nyíltak a fehér szőnyegen.

Egy kitűzőt piszkáltam a gitártokon, de csak pillanatok kellettek a döntéshez.

– Ha nem sietsz haza, átjöhetnél péntekenként.

– Te meg kezdhetnél valamit a zenével! – A leányzó a nyakamba ugrott és megölelt, ahogy az utóbbi időben minden búcsúzáskor.

– Na persze… – csóváltam meg a fejem, hitetlenkedve a képtelen ötleten. Meglapogattam a hátát.

– Miért, szerinted Jézus csak az infó meg a fizika talentumokról magyarázott? – Huncutul rám mosolygott, aztán már szedte is a lábát a koli felé.

Kellemes várakozás töltött el, ha a jövő péntekre gondoltam. Az arcomra hulló hópelyhek nedves cseppekké olvadtak kipirult bőrömön, míg a buszhoz baktattam.

***

Aznap éjjel ismét a feketerigóról álmodtam. A játszótér mászókáján csücsült, én pedig trükkökre tanítottam. Jutalmul az ügyességéért apró puszit adtam felém nyújtott csőrére. Lehunytam a szemem és mire kinyitottam, nem a rigó, hanem Linda üldögélt előttem, a játszótér korlátján. Puha ajka az enyémhez ért, ismeretlen melegség futott végig a gerincem mentén, és mikor látta, hogy észrevettem a csalást, felkacagott és átkarolta a nyakamat. Én pedig az ő keskeny hátát, közelebb húztam és könnyedén leemeltem a korlátról. Nem eresztettem el, átmelegedett a bőröm, ahogy puhán hozzám simult, könnyű anyagú póló alatt kitapintottam a lapockáját, majd hátul a nyakán végigcirógattam finom bőrét egészen a hajáig. Ő játékosan nevetett, miközben kisimított egy tincset az arcomból. Kellemesen megborzontam. Lehunytam a szemem és ismét megcsókoltam.

Szívem heves kalimpálására ébredtem. Istenem, mi a fene volt ez? Még az álom ködén át láttam a világot, Linda meleg, finom bőre után ridegnek és keménynek tetszett a pohár, ami után nyúltam, hogy igyak néhány kortyot. Üde illata után állottnak éreztem a szoba levegőjét, és ahogy talpra kecmeregtem, hogy ablakot nyithassak, a szőnyegről lelépve józanítóan hatott rám a hűvös parketta. Csípős levegő csapott az arcomba, ahogy szélesre tártam az ablakot. Innen, a hatodikról több utcányira elláttam a város felett. A sűrű hóesésen csak tompán szűrődött át az éjszakai járatok zaja, és a lámpák fénye is ugyanolyan távolinak tetszett, mint az álom melegéből szemlélve a valóság. Megborzongtam.

Egyszerre csiklandozta a gyomromat kellemes izgalom és bűntudat. Csak álmodtam, arról nem tehetek, de… olyan jó érzés. Hogy enyhítsem a lelkiismeret-furdalásom, átsurrantam a szomszéd szobába, megnézni az ikreket. Mindenki békésen aludt, csak nekem jött nehezen álom a szememre.

***

Az első pár alkalommal Linda elindult az állomásra, mielőtt apa az irodából, anya az óvodából hazaért volna, de ahogy rövidültek a nappalok, úgy nőtt a nálunk töltött órák száma. A péntek délutáni gitártanulásból hamarosan összesimult vállal nyomkodott számítógépes játékok lettek, a pár órás felugrásokból a szüleim megismerése. Miután Linda kiment az utolsó vonatra, apám vacsoránál megjegyezte, milyen helyes lány. Anyám meg, hogy milyen furán öltözködik. Késő este elmeséltem ezt Lindának, mire nevetős smileyk kíséretében megnyugtatott, hogy náluk anyukája tenne megjegyzést a ruhámra, apukája meg azt kérdezné, „És megtanítottad már pókerezni a kis barátnődet?”.

Linda hamar megnyerte magának a szüleimet azzal, hogy megkedveltette magát az ikrekkel, Petrával és Ádámmal. Péntekenként egyre többször telefonált haza, hogy majd csak másnap utazik, téli szünet után pedig már egy fogkefe is lapult a táskájában. Néha sétálni mentünk, vagy levittük a kicsiket a játszótérre, olykor véletlenszerűen felültünk ismeretlen buszokra, egyszer pedig elvonszolt a Mártírok útjára, hogy megnézzük a Szakmunkás Iskola elszánt szoborpárját. Én meg rászoktattam a metálra. Linda megismerte az otthonomat, a szobám személyes tárgyait, a posztereket, fotókat, könyveimet, a pengető-gyűjteményemet és a plüssállataimat. Része lett az életemnek.

A különös álom, a feketerigó és a csók többször visszatért, de nem mertem beszélni róla senkinek, különösen Lindának nem. Nem akartam elveszíteni a barátságát. Próbáltam nem törődni az egésszel, próbáltam örök lelkesedésének betudni, miért hallgatom ámulva, ha mesél, próbáltam pusztán az álombéli érzéssel magyarázni, miért esik olyan jól a közelsége, próbáltam a közvetlenségére fogni, miért annyira természetes, amikor egymáshoz érünk. Bármilyen magyarázatért kapva kaptam volna, mert az egyetlen ok, ami mindenre választ adott volna, elfogadhatatlan volt.

Február közepe volt, a farsang és a hóvirágok ideje. Minden porcikánk várta már a tavaszt. De odakint szakadatlanul hullott a hó, lámpafényes, békés péntek estét varázsolva a házba. Anyáék még az ikrek iskolai jelmezbálján voltak, ahol a kicsik a család közös megegyezésével minyonoknak öltöztek. Ennek örömére, no meg mert miénk volt az egész lakás, Lindával üdítős, pattogatott kukoricás és pillecukros mozizást tartottunk a szobámban.

Már a Gru zárózenéje szólt apa régi laptopján, mikor a kislámpa halovány fényében felfedeztem a csuklómon a húgom pónis hajgumiját. Biztos, amikor Petrát öltöztettem, rajtam maradt. Lepillantottam a vállamnak döntött, kócos kobakra és ujjaimmal fésülgetni kezdtem a fekete frizurát. Linda doromboló hangot hallatott és kérdő tekintettel felemelte a fejét. Hamiskásan elmosolyodtam, törökülésbe ültem és egészen közel húzódtam hozzá. Ő is hasonlóan tett, megéreztem a térde súlyát az enyémen és már ő is mosolygott. Még láttam, ahogy pillantása a melleimre siklott, mikor előrehajoltam, hogy a vékony hajszálakat a feje tetejére tornyozzam. Egyszeriben szűknek éreztem a póló alatt a trikómat, melegebbnek a levegőt. Pillecukor illatú lehelete az orromba kúszott, ahogy a pónit előre igazítottam az égnek meredő kis copfon.

Visszaereszkedtem, próbáltam mosolyogni, de a szívem túl hevesen dobolt. Kényelmetlen volt már a törökülés, kibogoztam a lábaimat és a dereka mellett az ágyra támasztottam a talpaimat. Linda ugyanígy tett, combja hozzáért az enyémhez, ahogy lábát átemelte az enyém felett. Aztán rám nézett, tekintete lágy volt, szembogara kitágult, bizonyára a félhomálytól. Ajkán szelíd mosoly ült, és hiába vártam, nem nyitotta szóra. Úgy szerettem volna, ha bohóckodni kezd! Ha elkerekíti a száját és ujjaival dobolni kezd az arcán, vagy viccelődni, hogy nem nézte ki belőlem a pónis hajgumit. De egyiket sem tette és titokban hálás voltam érte. Felém nyújtotta a délelőtti korongozástól agyagillatú kezét és végigsimított az arcomon, az ajkamon. Bizsergett a bőröm az érintése nyomán, jobbom a galamb után kutatott. Örültem, hogy anyáék nincsenek itthon. És féltem, mert így csak a saját akaraterőmre számíthattam. Linda közelebb húzódott, szabad kezét a derekamra tette. Hozzám hajolt, apró puszit adott az arcomra. Forrónak éreztem az ajkát és zsibbadtnak a tagjaimat.

Jó lett volna engedni ennek a zsibbadtságnak, jó lett volna mozdulatlannak maradni, jó lett volna viszonozni a finom érintéseket. Ám a lelkiismeretem hangosabb volt a vágyaimnál, ezért két tenyerem Linda vállára tettem, mikor a számhoz közelített. De eltolni már nem volt erőm.

– Nem szabad! – leheltem és enyhén elnyílva maradtak az ajkaim. A gyomrom összeszorult.

– Miért? – nézett rám Linda értetlenül. Kiegyenesedett, de nem húzódott el. Az arcom helyett a vállamat simogatta.

– Mert… Mert lányok vagyunk. Mindketten. – A hangom magasabbra csúszott a megszokottnál.

– Tudom. Az első perctől tudom.

– Azt is, hogy… ?

– Igen. És tudom, hogy te is sejted már egy ideje. Figyelj, Hédi, nekem már volt egyszer barátnőm. Én is ugyanígy féltem az elején. Hogy mi lesz, ha kiderül, hogy mit fognak szólni, hogy mondom el?

– Nem, nem csak erről van szó – ráztam meg a fejem és önkéntelenül megmarkoltam Linda kezét. – Hanem, ezt nem szabad, érted?

– A suli miatt?

– Nem. Isten miatt. Ez bűn.

– Nem értem. Nem azt tanultuk hittanon, hogy a másik emberben Istent szeretjük? Nem az van a Bibliátokban, hogy „nem jó az embernek egyedül”? – Faggatózása mögül kihallottam az őszinte értetlenséget.

– Mit tudsz te Istenről és a Bibliáról? – vágtam oda, mert egyetlen nyomós érv sem jutott eszembe a szavaival szemben.

– Nem sokat, de az tuti, hogy Isten nem fog csak úgy pokolra küldeni valakit, aki minden misén úgy énekel róla, hogy még engem is magával ragad, csak mert egy lányt szeret.

Volt logika a szavaiban. Van-e olyan szeretet, amivel nem zúzunk szét más kapcsolatot, mégis bűn Isten szemében? De nem tudtam mit mondani, korábban sosem foglalkoztam ezzel a kérdéssel, nem érintett, nem érdekelt. Elhúzódtunk egymástól.

– Most menj haza, kérlek. Hétfőn beszélünk.

– Nem akarsz már a közelemben lenni? – simította meg saját kezét Linda, mintha maga sem hinné, amit kérdez.

Nem tudtam a szemébe nézni.

Elmosolyodott, gyorsan, még mielőtt tiltakozhattam volna, homlokon puszilt, összepakolt és elindult.

Csak késő éjjel, mikor már az egész család aludt, mertem engedni az addig a szememet szúró könnyeknek.

***

Este még haragudtam Linda puszija miatt, úgy éreztem, csak tovább nehezíti egyébként is lehetetlen helyzetemet. Másnap viszont a tanácstalanság és szégyen mellé a megkönnyebbülés is felébredt bennem. Nem kell tovább titkolóznom Linda előtt! Nem lett dühös rám, nem viszolygott tőlem, sőt, velem akart lenni.

Napközben gitárjátékkal próbáltam lekötni magam, az sokszor segített, ha nem tudtam odafigyelni a világra.

A szombat és a vasárnap éjszakát a számítógép előtt, inkognitó ablakban bolyongva töltöttem. Amit csak találtam, elolvastam az egyház hozzáállásáról a homoszexualitáshoz. A lényeget tudtam: tiltják; de a szívem mélyén valami kiskaput kerestem, és valós, kielégítő magyarázatot, valamit, amit Lindának mondhatok és ami talán elcsitítja a lelkemet. Mert az tiltakozott, igaznak érezte Linda szavait és képtelen volt elhinni, hogy létezik rossz szeretet. De azt is, hogy amit érzek, az teljesen rendben van.

Megtudtam, hogy a történet árnyaltabb, mint ahogy addig hittem. A homoszexuális hajlamot önmagában nem tartják bűnnek, nem állítják, hogy az egyén tehet róla, és elutasítanak mindenféle hátrányos megkülönböztetést. Ez némileg megnyugtatott, valamelyest enyhült gyomrom szorítása. Nem tudtam volna mit kezdeni a tudattal, hogy eleve rossz vagyok olyasmi miatt, ami nem az én hibám.

Megtudtam, hogy a hajlam és a tett nem ugyanaz, ha valaki meleg, az csak egy állapot, de ha ezt szexuálisan megéli, az „rendetlen tett”. Legyen is az akármi. Én valahogy úgy képzeltem, hogy nem jó, nem megengedhető, de nem olyan, mint az igazán súlyos bűnök.

A melegek a tisztaságra kaptak meghívást, ezt olvastam. Eszembe jutott, mikor Linda megcsiklandozott, a finom érintései, haja cirógató simítása a nyakamon és a vágyott, de visszautasított csók. Hogy élhetnénk ezek nélkül?

Információktól kavargó fejjel és kétségekkel teli szívvel feküdtem le arra a néhány órára, ami még maradt hétfő reggelig.

***

Másnap kerültem Lindát. Nem mentem el a „gitárórára” se, és mikor felhívott, csak annyit mondtam, keresni fogom.  De még így is jelen volt a napjaimban. Nem csupán kellemes emlékek és megoldandó dilemma formájában, hanem, talán akaratlan tanácsadóként is.

Nem sok mindent fogtam fel azon és az elkövetkező héten a suliból. Órákon is törtem a fejem, mit kéne tennem, mit várhat tőlem Isten és mi az, amit tenni szeretnék. Nem érdekelt, ha túl melegem volt a radiátor mellett, nem vettem észre, ha szünetben az ablak huzatában ülve dideregtem, ízetlen volt a tízóraira csomagolt szendvics. Gyötrődtem, mert olyan dolgokat próbáltam összeegyeztetni, amiket nem lehetett.

Mindenki azt hitte, a szüleim is, hogy összevesztünk Lindával és ezért nem találom a helyem. Hagytam, hadd higgyék.

Énekórán figyeltem fel ismét a tanár szavaira. Ő tartotta a magyart is és kitalálta, hogy rendez egy zenés színdarabot a tavaszi félévben, amit majd év végén előadhatunk. Sőt, ha ügyesek leszünk, benevez minket a diáktársulatok versenyére is. Eleinte csak füleltem, majd mikor azt ecsetelte, hogy élő zenében gondolkodik és ki jelentkezne, már lendült is a kezem. Hát persze, hogy részt akarok venni benne!

Ahogy olyan magától értetődően nyújtózkodtam, eszembe jutottak Linda ragyogó arccal előadott szavai a formákról és egy megjegyzése: kezdhetnél valamit a zenével. Akkor elhessegettem a gondolatot, mondván, mi a fenét, abból nem lehet megélni, de most egyszeriben rájöttem, hogy nem csupán Linda hiányzik, hanem a gitáróráink is. Képtelen ötlet volt, de akadtak már ennél őrültebb elképzeléseim is.

– Tanárnő, létezik olyan, hogy gitártanár?

Csak mikor Szilvi néni csodálkozva rám bámult, jöttem rá, hogy egyébként belebeszéltem a mondandójába. De vagy látta az izgatottságot az arcomon, vagy olyannyira meglepődött, hogy reflexből válaszolt, mindenesetre elfelejtett letolni.

– Persze. A Zeneakadémián van külön gitártanár szak…

– Köszönöm szépen! – Ezt se hagytam neki végigmondani, mindent tudtam, amit most azonnal akartam.

Még biztosítottam, hogy amúgy a darabba is jelentkezek és megkértem, hogy beszélhessünk óra után.

Persze, még tájékozódnom kellett és egyelőre nem is a felvételi volt a lényeg, az még messze volt, hanem hogy mi kellhet hozzá? Egész eddig, pontosabban Linda elejtett mondatáig csak hobbiként tekintettem a gitározásra. Egy eszköz volt, aminek a segítségével barátokat szereztem, vidám hangulatot teremtettem a tábori szalonnasütéseken, amit elővehettem csak úgy, magamnak, ha szomorú, dühös vagy épp boldog voltam, és amivel Isten örömére is énekeltem. De most az egészet más fényben láttam. A hosszú ideje tartó döntésképtelenség után felszabadító és izgalmas volt valami célt találni, és elengedni a “hasznos tantárgyak” körében gondolkodást. Vajon elfogadnák, ha jövőre bejárnék a szolfézsosokhoz? Úgyis csak akkordozni tudok igazán. Vagy volt valaha olyan, hogy ének fakt? Nem számít. Most lesz!

Felhőtlen örömöm egészen kicsengetésig tartott. Akkor rájöttem, hogy nem mesélhetem el Lindának. Nem mesélhetem el úgy, hogy valami más is szóba ne kerüljön, amivel kapcsolatban még nem tudtam, nem mertem dönteni.

***

Sokat böngésztem a netet, beszámolókat olvastam melegektől, de arról senki nem beszélt, hogyan egyeztette össze vonzódását a hitével. Pedig biztosan nem én vagyok az egyetlen ilyen ember. Kihegyezett figyelemmel hallgattam a miséket, hátha lesz egy mondat, ami “nekem szól” és imában faggattam Istent. De nem felelt. Nem találtam se egy gondolatot, nem jött egy érzés, nem történt semmi, amiből bizonyosságot szerezhettem volna. Egyértelmű választ vártam, azon ritka pillanatok egyikét, amikor teljes bizonyossággal tudod, hogy amire rájöttél, igaz. De semmi ilyen nem érkezett.

Nem mertem se az atyát, se a hittanárt megkérdezni a témáról. Úgyis csak azt mondták volna, amit már magam is olvastam.

Istenem, mennyivel egyszerűbb volna, ha Linda rossz társaság volna, ha rosszba vinne, ha nem arra biztatna, hogy kezdjek magammal valamit, ha nem látná olyan szépnek a világot. Ha nem keresne Téged.

Fagyos, kopár csütörtök este volt, Linda tiszteletben tartotta, amit két hete a telefonban mondtam neki és nem keresett. Talán már azt hitte, én sem fogom, talán dühös volt, talán reménykedett. Nem tudhattam.

Már minden leckém kész volt, zenét hallgattam, mikor a youtube oldalsó ajánló sávjában megjelent egy klip, apácákat ábrázoló képpel. Jó, hát a metál nem a visszafogottságáról híres. Viszont eszembe idézte a Katekizmus szavait, miszerint a homoszexuálisok a tisztaságra kaptak meghívást. Most akkor úgy kéne élnem, mint egy apácának vagy egy papnak? Nem lehetek szerelmes, éljek magányosan egész életemben és közöljem Lindával, hogy nem szabad őt szeretnem? Erre képtelennek éreztem magam. Tisztelem őket, meg biztosan megvan a maga szépsége, amit én nem értek, de ők maguk választották ezt az életet.

A bőröm bizsergett, tenyerem alatt forrónak éreztem az egér sima felületét, ahogy újra megformáltam magamban az utolsó szavakat: maguk választották ezt az életet. Isten hallgat. Rám bízza a döntést.

Hangosnak hallottam a kattintást, amivel megnyitottam szokott beszélgetőablakunkat Lindával.

Talán létezik ennél szebb, tisztább út. Tudtam, hogy nem ez az ideális állapot, elég csak a biológiára gondolni. Talán egy olyan világban, ahol a természet mindenben tökéletes, ahol nincsenek genetikai mutációk és nincsenek terméketlen emberek, ott talán a nő csak a férfihoz vonzódna. Éreztem, hogy egy ideális világban mindez másként volna. Éreztem? Talán ez volna a lelkem mélyére ültetett isteni törvény? Vagy az egész csupán belém nevelt felfogás, a társadalom által diktált szemlélet? Vagy épp a normálistól való eltérés elfogadása volt a társadalom vagy a tanárok által annyit szidott zenéim hatása? Fogalmam sem volt. Csak azt tudtam biztosan, hogy itt vagyok. Hogy ilyen vagyok. És hogy Isten nem teremt selejtet.

Nekem is van választásom.

Ujjaim maguktól ütötték le a megfelelő billentyűket, még mielőtt alaposan belegondolhattam volna, mit írok.

“Szia! Feljössz holnap, suli után? 🙂 “

Csak így, egyszerűen. Nem szabadkoztam, nem magyarázkodtam. Ha kíváncsi az okokra, úgyis kérdezni fog, nekem meg így is csomóba gyűrődött a gyomrom, amíg a válaszra vártam. Látta. Három hullámzó pont.

“igen”

Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt.

***

A várakozás légköre ködként lebegett köztünk, mintha csak a napsütésre várna, hogy eloszolhasson. A megállóban, hazafelé a buszon, otthon semmiségekről beszélgettünk és persze elmondtuk, hogy minden rendben, félreértés történt, már kibékültünk. Ami azt illeti, Linda elég hitelesen játszott, talán tényleg haragudott rám hosszas hallgatásomért. De már nem haragszik, erről minden szava, minden gesztusa árulkodott.

Vacsoránál elmeséltem, mi történt énekórán. Anya biztatott, apa a fejét csóválta, mert hát “olyan jó tanuló vagy!”. De ha eljutunk a diáktársulatok versenyére, vagy bármi eredményt felmutatok, ő is megnyugszik majd, nem aggódok. Linda cinkosan vigyorgott.

Hamar elköszöntünk, arra hivatkozva, hogy időben el akarjuk kezdeni a filmet. Míg anyáék le nem feküdtek, valóban néztünk egy vígjátékot. Linda táskájából előkerült egy zacskó pillecukor és beállítottuk a gépet. Hátamat egy párnának döntöttem, Linda meg a film felénél egy másikat húzott az ölembe és ráhajtotta a fejét. Nagyokat nevettünk a vicces jeleneteken, ő pedig egészen otthonosan fészkelődött. Jó érzés volt a combomon érezni a kócos kobak súlyát. Ujjaim maguktól találták meg a fekete tincseket, cirógatni kezdtem Linda haját, arcát, karját.

Alig figyeltem a filmre, az ölemben egyre mélyebben, ütemesen szuszogó lány kitöltötte a gondolataimat.

Sokszor hallottam már, hogy a szerelem egy rózsaszín köd, valami megfoghatatlan és elmondhatatlan érzés. Szerintem nagyon is megfogható, számtalan, apró dologban rá lehet bukkanni: közös viccekben, átbeszélgetett éjszakákban, összemosolygó tekintetekben, finom, meleg érintésekben, a másik illatában, közös eltévedésben, miközben tudod, hogy a létező legjobb helyen vagy.

– Nem tudok választani közted és Isten között, Kicsim – most először nem megszokásból szólítottam ilyen gyengéden.

Linda visszafojtotta a lélegzetét.

– És nem is akarok. – A vállára tettem a kezem, magam felé fordítottam, látni akartam az arcát. Komoly volt és figyelmes.

Felült, egészen közel húzódott hozzám. Finoman cirógatott, ujjait a bőrömön pillangószárnyaknak éreztem, és beleborzongtam, ahogy elérték a tarkómat. Lehunytam a szemem, elengedtem minden aggodalmam. A pólóm alatt átmelegedett a testem, ahol kis melle, hasa hozzámért. Apró csókot hintett az arcomra, szája lassan megtalálta az enyémet.

Engedtem, hogy vezessen, úgy nyitottam az ajkaimat, ahogy az övé mozdult, izgatott remegés kelt táncra a gyomromban, ahogy nyelve a fogaim közé csusszant és puha játékra hívott. Bizsergető melegség szaladt végig a gerincemen, elmerültem Linda pillecukor ízű csókjában, míg bőröm alatt lágy hullámok rezdültek.

Önfeledt bátorsága, ahogy meg merte élni a pillanatot, rám is átragadt, tenyeremet pólója alá, vékony dereka selymes bőrére csúsztattam, s ott pihent akkor is, mikor elváltunk egymástól.

Boldog mosollyal fürkésztem Linda arcát, amin a saját érzéseimet láttam visszaköszönni. Sötét, félhomályos szobám legszebb, legfontosabb része az ő tarka színfoltja volt. Szerettem volna ezt a tudtára adni, nem csupán azzal, hogy engedek, hanem tettekkel. Ezúttal én simítottam végig kipirult arcán, puha ajkán. Közel hajoltam, hogy életemben először csókot adjak…

Úgy éreztem magam, mintha szaltózni készülnék. Egy vakmerő mutatványra, ami nem biztos, hogy sikerrel végződik. Meglehet, kificamítom a bokám, de a bátorságom akkor is elismerésre méltó lesz… és az biztos, ha egy helyben maradok, elsorvadnak az izmaim. Ugrok hát! És bízom a kegyelemben.

Ezek is kedvedre valók lehetnek

Your email will not be published. Name and Email fields are required

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..