Kulcsár Kata – Szonja és a Bolondóra birodalma (10. fejezet)

Tizedik fejezet

Mia és Ábrán

Mia felkereste a bátyját a szobájában. Ábrán mindig is a Szürke Toronyban lakott, mely a legtömzsibb, legalacsonyabb volt mind közül. Rébusz Fekete Tornyához hasonlóan ezt is megkímélte a tíz évvel korábbi tűzvész. Három ablaka a belső udvarra nyílt, egy pedig a Sose-tenger ragyogó mosolyú végtelenségébe bámult súlyos kék függönyeivel, mint egy álmosan hunyorgó szem. A szobában mindig hűvösebb volt, mint a vár többi helységében, és régi könyvek szaga érződött, mint egy elfeledett könyvtárban. Mia szerette Ábránt. Bátyja mindig letette a kezében tartott tollat, és mosolyogva tekintett fel. Pedáns fiú volt, Mia sosem látott nála rendetlenséget, felfordulást. Ugyanakkor nem tudta volna megmondani, mivel is tölti Ábrán a napjait, tanítóival való óráin kívül. A mozgás, testedzés nem vonzotta. Mia tudta, hogy számos levelezőpartnere van Panimaloszról, Nágránniából és a Sose-tenger szigeteiről. Mivel az említett helyek lakói országaik mérete és a nagy távolság következtében más-más nyelvet beszéltek, kereskedelmi célokra a legnagyobb és legrégibb birodalom, Nágránnia nyelvét, a Gránt használták. Minden királyi növendék számára kötelező volt a környező népek nyelveinek elsajátítása, de Ábrán igaz nyelvtudorrá képezte ki magát pusztán a levelezései és könyvei alapján, szobája magányából, így teljesen nélkülözhetetlenné téve személyét a Nyitott Határok hetén.

Miát nem érdekelte Ábrán tudományos előmenetele. Többnyire úgy kereste fel, mint bizalmas hallgatóságot. Ábrán bámulatosan tudott hallgatni és figyelni.

Ábrán? Elfoglalt vagy? – hangzott általában a kérdés.

Ábrán pedig mindig mosolygott és többnyire hasonló módon felelt:

Igen, túlságosan lefoglal nyüzsgő életem.

Vagy:

Várj, szorítok helyet neked a tenisz és a lábtengó között.

Vagy:

Talán jöjjön vissza két hét múlva.

Ábrán máshogy tudott hallgatni, mint a többiek, a hasonló korúak és különösen másként, mint Balián. Nem sietett a saját mondanivalóját közbeékelni, nem licitált rá, nem akart fölébe kerekedni. Érdeklődött, de nem kíváncsiskodott. Kisegítette húgát egy-egy szóval, de nem javította. Nem dorgálta, inkább derült rajta. Tökéletes cinkos volt, tapintatos, titoktartó. Ő maga szinte sosem kereste fel Miát, igaz, mást sem. Barátai nem voltak. Mia úgy vélte, más birodalombéli, írásbeli ismeretségei kielégítik. Egyedül Szegőt, Paszián mester tanítványát látta gyakran távozni a herceg szobájából. Ábrán úgy nyilatkozott, hogy hasonló témát kutatnak, innen a gyakori találkozás. Mia nem érdeklődött, mi az. Nem tudta elképzelni, ahogy Szegő élénken és szenvedélyesen vitába bocsátkozik egy számára érdekes tárgyban. A tanítvány többnyire konokul hallgatott, idegesen meredt maga elé vagy sötét pillantással követte a mellette elhaladókat.

Most is éppen kifelé igyekezett Ábrántól. Mia annyira megriadt a hirtelen felbukkanásától, hogy előre köszönt.

Béke Neum – dadogta teljes pipacspiros holdudvarral.

Szegő nem nézett fel, holott arcán érezhette Mia zavarának piros hőjét, helyette cipőjére szegezett tekintettel lépett tovább.

Hercegnő – bólintott kurtán.

Mia belépett.

Ábrán? Van egy kis időd? – kérdezte szokás szerint.

Megnézem a naptáram – kapta a választ.

Libabőrös leszek a barátodtól – vágott bele felvezetés nélkül Mia.

Ábrán az ablaknál ült, épp elhajtotta a teleszkópja csövét, hogy fel tudjon állni.

Pedig a színed inkább magas testhőmérsékletre utal. Sült libára. Jó, jó – nevette el magát, látva Mia felháborodását. – Nem nevezném épp a barátomnak. Megbízható. Talán félreérted. Egyszerűen csak nem a csevegő fajta.

Mintha folyamatosan titkolna valamit. Mindig fura helyeken látom sürgölődni, ahol nem is lehetne dolga, a kincstárnál, a konyhán, a takarítókamráknál… – erősködött Mia.

Nincs vele semmi baj. Biztos az udvar ügyeiben jár el – próbálta biztosítani Ábrán, arcán szokásos félmosolyával. – Egyébként ezek nem annyira titkos helyek a várban. Más is fel-felbukkan az istállóknál, a konyhán… Például te.

Mia kénytelen volt visszamosolyogni.

Mindig mindent kiszagolsz?

Szóval, mi van a zsebedben?

Mondd meg te!

Ábrán apró orrával beleszimatolt a levegőbe.

Fahéj, ciromhéj… és csak nem valami Magasfalváról?

Az jól tudod, hogy tiltott – nézett megrovón Mia és zsebéből előbányászta a kis konyharuhába csomagolt süteményt.

Ábrán megszemlélte.

Furfangos tekercs, két szelet ráadásul. Nahát, milyen figyelmes vagy. Mi történt?

Semmi – felelte Mia ártatlan arccal. – Mindig két szelet furfangos tekercset eszem.

Áhá. Parancsolj, tömd magad nálam nyugodtan.

A morzsákat esetleg felcsipegetheted – intett előkelő fejtartással Mia, aztán nevetett. – Tessék, tied mindkettő. Neked hoztam.

Értem – nyugtázta az adományt Ábrán. – Gondolom, ne kérdezzem meg, te hányat ettél.

Ne.

Akkor nem kérdezem.

Hetet.

Az szép.

Szépnek nem szép, de finom. Egyél.

Köszönöm.

Cserébe nem is kérek semmit.

Milyen önzetlen.

Legfeljebb…

Igen?

Hoztam egy levelet.

Áh. A lebilincselő Allen hercegtől érkezett, ugye, és azt szeretnéd, hogy közösen olvassunk egy kicsit a sorok között.

Igen! Látod, téged is érdekel!

El sem mondhatom, mennyire. Már tudom, miért forgolódtam olyan álmatlanul tegnap éjjel. Az első látásra egyszerű és egyértelmű szavak bizonyára kódolt, titkos üzenetet hordoznak.

Remélem!

Jön ez a lenyűgöző szellemű fiú a Nyitott Határokra?

Természetesen. Ennek kapcsán is ír. Írja, mennyire örül az eseménynek, mivel mindig is tetszettek neki birodalmunk különleges adottságai. Ábrán… itt gondolhat rám?

Ábrán egy kicsit megnyikkant, mintha megcsiklandozták volna.

Nem hiszem. Szerintem a kedves trónvárományos úr itt valóban Neumendea földrajzi adottságaira gondol, a Gyöngyfák erdejére, a hirtelenfalvi pezsgővízre…

Mia szomorkásan nézett.

Azt is írta, hogy kíváncsi az udvari szokásainkra.

Vannak udvari szokásaink?

Mia nevetett.

Baliánnak van. Minden fogás után hármat böfög és kettőt…

Tényleg. Igazad van. A Nyitott Hetekig megtanítunk rá mindenkit. Nehogy Allen herceg csalódjon.

Remélem, minden rendben zajlik majd ezúttal – révedt el Mia. – Most lesz az első alkalom, hogy Bizilagúnából is idelátogat egy küldöttség. Emlékszel, mi történt legutoljára. Azóta nincs is köztünk sem diplomáciai, sem kereskedelmi kapcsolat. Pedig mi vétlenek voltunk.

Ábrán feszült arccal fordult felé.

Vétlenek? Értelmezés kérdése. Eltűnt a csecsemő királyfi, a lagúni király alig féléves fia. Szőrén-szálán. Nálunk veszett nyoma, míg a Hetek tartottak. Nem tudtuk szavatolni a biztonságát. A mi felelősségünk volt.

Hány éve is volt? – kérdezte Mia.

Tizenegy éve. Nem lehet köze a mostani eltűnésekhez, ne kombinálj – figyelmeztette Ábrán. Majdnem hadüzenet lett belőle. Kicsin múlt. De végül is be kellett látnia, hogy apám minden megtett. Tűvé tették a birodalmat, hónapokig kereste mindenki. Apám alig aludt az idegességtől. Végül nem volt mit tenni. A lagúni küldöttség kőszívvel távozott, a királynéjuk összeroppant.

Mia szomorúan ingatta lilás fejét.

Ha megjelenik a küldöttség, talán a kedvükben járhatnál azzal, hogy a nyelvükön szólsz hozzájuk – javasolta.

Előtted járok – emelte fel a kezét Ábrán. – Paszián évekkel ezelőtt megtanított a lagúni nyelv alapjaira és természetesen azóta a magam erejéből tanultam.

Én is megtanulok majd pár szót – fogadkozott Mia, kinek visszatért az eredeti színe, sőt kis mosoly gyúlt az arcán.

Emlékszel, mikor Balián el akarta bűvölni a tenmari hercegnőt és kérte, áruld el, hogy is dicsérhetné hatásosan a szeme színét, te meg úgy fordítottad le neki, hogy…

Emlékszem – vágott közbe szokatlanul Ábrán. – Sukumaje inkutu.

Mit is jelent? Hülye tyúk?

Az se rossz. Kövér tehén.

Balián nehezen felejtette el neked.

Aznap este szétpüfölt. Aznap este is.

Mia nevetésébe némi sajnálkozás vegyült, de a szeme derűs maradt és színe kellemes narancssárgás.

Mindig nagy vagány akart lenni – mondta megbocsátón, szeretettel. – Annyira aggódom érte.

Soma vigyáz rá. Mindig is vigyázott. Erős, óvatos és gyanakvó helyette is – biztosította Ábrán.

Ti miért nem vagytok barátok? – érdeklődött hirtelen Mia.

Ábrán a kezeit nézte. Nem pillantott fel.

Mia, én más vagyok, mint ti. Nincs igényem a társaságra. Ez kielégít engem itt – mutatott körbe a szobájában, mely roskadásig volt pakolva könyvekkel, szótárokkal, térképekkel.

Eléggé különbözünk mi, testvérek – vetette fel Mia.

Balián állítólag apánkra ütött. Ő volt ilyen heves, lelkes és forrófejű. Persze inkább fiatalon. Anya mellett megnyugodott.

Most Mián volt a sor, hogy a padlót pásztázza.

Te anya nővérére, Aedicára hasonlítasz – folytatta Ábrán.

Mia a fejét rázta.

Én anyára szeretnék hasonlítani – suttogta.

Hasonlítasz is. Jó volt és szelíd. Erős.

Én arra emlékszem, érdekes mód, hogy milyen sokat betegeskedett a végén! – gondolkozott el Mia. – Az utolsó két évben olyan sokat volt távol vagy a szobájában. Ritkán láttuk.

Igen – ráncolta a homlokát Ábrán. – Ezen akkor is csodálkoztam. Ahogy bennem él, az egy erős, hajlékony nő. Emlékszel, lovon még különböző mutatványokat is tudott. Megfordult a nyeregben, fejen állt, szaltózott – Ábrán sóhajtott egyet. – De igen, igaz, az utolsó két évben nagyon leromlott az állapota. Csendes lett.

Anya hogy szeretett téged, Ábrán! – emlékezett Mia. – Emlékszem, féltékenyek is voltunk. Állandóan fogta a kezed.

Ábrán továbbra is maga elé bámult. Most hirtelen egy ideges mozdulatot tett, mint akire légy szállt.

Nekem is hiányzik – mormolta.

Mia résztvevőn nézte. Témát váltott.

És te, Ábrán? Te vajon kire hasonlítasz?

Nem tudom. Volt valami torzszülött ősünk?

Ábrán!

Próbáltam felkutatni a családunk vonalát, feljegyzéseket személyiségjegyekről…

Az érdekes lehetett – ismerte el Mia. – Nekem csak arcok a falon. Jutottál valamire?

Apám egyszerű lovász családból származott, minden ősünk azon az oldalon kellemesen hétköznapinak tűnik. Anyám oldala már tekervényesebb. Az ükapámnál, aki Mináciából vándorolt be, el is vesztettem a vonalat, de még várok leveleket.

Az én színes kis bajomban is megmozgathatnád a varázsmadzagjaidat – javasolta biggyesztve Mia.

Kapcsolatba léptél a javasasszonnyal?

Ide tart. Már a harmadik adagot hozza. Párlom, kotyvaszgatom, leforrázom, öntögetem. Én nem érzek változást, Ábrán! Kezdek kicsit belefásulni. Mindenki bámul, de engem nem látnak… – fakadt ki Mia.

Most nem váltasz olyan radikálisan színt, ha ez megnyugtat. Mikor Szegő távozott, még jeges kék árnyalatban játszottál, de azóta visszatért a megszokott sárga alapszín.

Ábrán!

Áh, vörös!

Ne bőszíts, Ábrán!

Ábrán nevetett és olvasni kezdett. Mia kiült az ablakpárkányra.

Innen az egész udvart látni lehet. Nahát. Itt nálad mindig nyugodt vagyok valahogy… Anyáról és apáról is itt tudtam beszélni először. Emlékszel? Az első évben úgy tettem, mintha meg sem történt volna. A rákövetkező két évben pedig nem is beszéltem róluk egyáltalán – folytatta beharapott ajakkal Mia. – Tudod, kezdem elfelejteni, milyenek is voltak. Nem emlékszem a hangjukra… – sírva fakadt és remegő könnyszínűvé vált. – Apa, anya, a kedvenc dajkánk, Írin… Soma szülei… pedig mennyit tanított lovagolni a papája, a kedves Balázs, az anyja, Mersine pedig Anya legbizalmasabb barátnője volt. Az akkori szakácsné, Leike kiskukta-kötényt varrt nekem, mindig félretette nekem a legelsőnek kisült cifra mézes csókocskákat; a lovász lányai, Aporka és Vív, akivel együtt nőttem…

Mia félremaszatolta a könnyeit és hátratekintett bátyjára. Ábrán továbbra is a könyvére meredt. Mia leugrott a párkányról.

Most látom csak, neked nincs anyáékról egyetlen festményed sem. Nekem sok van. Áthozzak neked egyet?

Ábrán komoran nézett húgára. Mia kedves, könnyes, szétmázolt arca és egész alakja még mindig könny-kékben úszott, szipogva próbált mosolyogni.

Maradjon csak nálad – mondta Ábrán kurtán és elfordult.

Megyek is – állt fel Mia. – Majd megbeszéljük a levelet részletesebben máskor. Segítenem kell a programbizottságban.

Mia összesöpörte az elfogyasztott sütemény morzsáit. Hirtelen abbamaradt a mozdulata:

A szaglásodon gondolkodom… – ráncolta a homlokát.– Mindig is remek volt. Ez nem egy indigenium véletlenül? Nem vagy hiper… hiperzodiákus?

Ábrán hangtalanul, hátravetett fejjel nevetett.

Úgy érted, kenem-vágom-e a csillagjegyeket? Hiperozmikust akartál mondani?

Ábrán elkomolyodva rázta meg a fejét.

Ez egyszerűen egy jól működő orr és csupán emberi mérték szerint jó. Bármely állat lekörözne, még a bálnák is körbe röhögnének.

Mia fancsalian mosolygott.

Nem furcsa, hogy az egész famíliánkból egyedül engem sújtott a sors átokképességgel?

Ábrán kibámult az ablakon.

Ezt nem tudhatjuk biztosan – mondta elgondolkozva. – Lehet, hogy egyszerűen eltitkolták. Még most is sokan hiszik úgy, hogy az indigeniumok szégyellnivalók és rejtegetni kell őket.

Mia megtorpant az ajtóban és szórakozottan visszafordult:

A rejtegetésről jut eszembe… Van egy kislány az udvarban. Fiús alkat, még fiúsabb öltözék.

Ábrán csodálkozva pillantott rá:

Az Soma húga lehet. Nem sokat tudok róla. Érdekes. Mi van vele?

Mia megvonta a vállát és a mozdulata nyomán a mögötte lévő szürkés falba olvadt.

Igazából semmi – közölte a fal egykedvűen. – Csak úgy látszik, a férfiaknak különleges érzékük van ahhoz, hogy egy lányt a lehető legelőnytelenebb módon öltöztessenek fel. Ez kész bűn.

Inkább mesélj valamit a bűbáj Allen hercegről – indítványozta Ábrán, a homlokát ráncolva. – Csak hogy tudjam, hogy még a szobámban vagy.

Talán a szárnyaim alá kellene vennem – szólalt meg Mia újra, és egy törött tükörben kezdte pásztázni magát.

Ábrán megnyugodva fedezte fel a rózsaszín fényderengést a falnál, mely szerényen-melegen, olvadtcukor-illatúan lebegett a külsejével elégedett húga körül.

Nincs azzal semmi baj, ha valaki egyszerű, Mia – mondta halkan. – Emlékszel? Ő sem öltözött éppen hölgyhöz méltóan.

Ábrán komoly tekintete egy hosszú pillanatra összekapcsolódott a húgáéval, majd írni kezdett az előtte fekvő papírlapra, udvariasan jelezve, hogy részéről a szociális tízpercnek és Mia látogatásának itt a vége.

Ezek is kedvedre valók lehetnek

Your email will not be published. Name and Email fields are required

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..