Kulcsár Kata – Szonja és a Bolondóra birodalma (11. fejezet)

Tizenegyedik fejezet

Éjszaka Szélfészekben

Úgy tűnt, egyúttal mindhárman egyetértenek. Szonja, Guszti, Lévi egyaránt meg voltak róla győződve, hogy Balián királyfi és kísérete találkozott a Suttogóval a vártól való elindulásuk első éjszakáján és minden jel szerint szarvassá változtak. Mivel már esteledett, Bátor Lévi felajánlotta, hogy a vándorok töltsék az éjszakát náluk. Igaz, hogy komoly helyszűkével kell számolni, de Bátor Merma oly mértékben hálás, hogy biztos remek vendéglátásban lesz részük. Gusztiból előtört a felelősségteljes felnőtt, és előre küldte Szonját és Lévit kutyástul, míg, ahogy mondta, ő körül szimatol a helybeli szarvas közösség körében. Szonja eleinte durcásan hallgatott, majd elfelejtette minden fenntartását Lévivel szemben, ugyanis hazafelé menet a fiú érdekességeket mesélt Szélfészek lakóiról.

Ez Cidri Pál – mutatott nem messze egy hórihorgas alakra, aki egy vödröt cipelt és egyik kezével folyton a mellkasát vakargatta. – Félre ne vezessen a neve. Ő bizonyíthatóan indis. Bármilyen hideget kibír, nem fagynak el a lábujjai sem. Mezítláb jár pecázni télidő idején a jégre.

Cirdi Pál meglátta őket, lecsapta a vödröt maga elé és két karját ide-oda lengetve üdvözölte őket. Szonja eltűnődött, hogy az indigeniummmal bíró egyedek egy idő után szükségszerűen meggárgyulnak-e, valamiféle mellékhatásként.

Ott lakik Mara néni – folytatta Lévi. – Rozogább, mint a háza. Egyszerűen nem tud meghalni, pedig már nagyon szeretne. Minden elképzelhető nyavalya és betegség megtámadta mára. Messze Szélfészek legvénebb lakója. Százötven felett jár.

Szonja abba az irányba nézett. Mara néni nem látszott, biztosan a halált várta a házon belül. Lévi egy hirtelen mozdulattal behúzta a lányt egy bokor mögé.

Ott van Csillag asszony… Még mindig itt ténfereg. Szerinted? Hagyjam vagy nyugtassam meg, hogy fiai köszönik, jól vannak, csak mostantól inkább a legelés és kérődzés fogja őket lekötni?

Inkább ne nyugtasd meg – gondolt bele Szonja.

Pedig kaphat szép agancsokat a nappaliba – ajánlgatta tovább Lévi.

Ne olyan hangosan! – pisszegett ijedten Szonja és megrovó pillantást vetett Lévire.

Nyugalom – nyugtatta meg mosolyogva Lévi és a lány bosszankodva látta, a fiú jól szórakozik rajta. – Nem hallott minket.

Neked van indigeniumod? – kérdezte Szonja. Észrevette, hogy Lévi, csakúgy, mint Guszti, különleges érdeklődést mutat a nyűgképességek iránt.

Tudtommal nincs – biggyesztette le ajkát Lévi. – Viszont az öcsém, Deli egyértelműen fura. Néha 2-3 percig nem vesz levegőt, mert elfelejti. Őrület. Egyszer talán még jól jöhet neki. És neked? Neked van valamilyen rettenetes képességed?

Semmi – tűnődött el Szonja.

De hülye vagyok – csapott a homlokára Lévi. – Vissza tudtál változtatni, ne felejtsd el!

Guszti szerint a véletlenek összjátéka – hárított Szonja. Bár nem mutatta, de titokban bántotta az, hogy Guszti nem hajlandó elismerni az ő szerepét Lévi újra emberré válásában.

Harapdálni kezdte szája belső falát, mint mindig, mikor belül emésztette valami. Lévi a szeme sarkából fürkészte egy ideig, majd folytatta a lakók sorolását.

Ez a nagybátyám háza. Ők Bátorék, de nem bátorok. Ez nagy vicc a családban. Bátor Pali még a tyúk alá sem mer benyúlni. Bár Bátor Panka, az unokatestvérem nekiment egyszer egy bikának. amikor az megette a szalagját. Érdekes ez a családosdi, nem? Úgy értem, mindig rejtély, ki honnan mit örököl, nem?

Nem tudok ehhez hozzászólni nagyon – vonogatta a vállát Szonja. – Nem igazán ismertem a szüleimet.

Röviden ismertette születésének és addigi életének körülményeit. Lévi csodálkozva hallgatta és Szonja meglepetésére meglehetősen figyelmesen.

Nincs senkid voltaképp a szarvas bátyádon kívül? – kérdezett rá résztvevőn.

Szonja újra ingerültséget érzett. Nem kért Lévi szánalmából. Rádöbbent, hogy legbelül irigyeli a fiút, a barátait, az anyja szeretetét, a testvérét, a kiterjedt rokonságát, az életét. A felismerés bosszantotta. Nem válaszolt.

Itt lakik Hasoga bácsi. Beszéltetek vele, igaz? – folytatta továbbra is barátságos hangon Lévi.

Szonja sóhajtott és végre hajlandónak mutatkozott a párbeszédre.

Igen, ő látta utoljára Somáékat a tisztáson. De azóta nem járt arra – válaszolta.

Lévi felvont szemöldökkel sandított rá.

Ezt mondta? Hát… Hogy is mondjam szépen. Az öreg nem a becsület szobra. Esteledett, persze sietett lelépni, de biztos lehetsz benne, hogy reggel visszatért, hogy körül kutakodjon, hátha jó fogást csinál. Nagy szarka.

Lévi cinkos pillantást vetett Szonjára, majd óvatosan a házhoz lépdelt, a lépcső alatti apró törött korsóból előhalászott egy kulcsot. Szonja kérdő tekintetére elvigyorodott.

Ne kérdezd. Ha már itt vagyunk, nézzünk körül. Maradj csöndben.

Szonja először habozott követni a fiút, de az utcán sem akart gyanúsan álldogálni, így ő is beóvakodott a favágó házába. A tulajdonosnak szerencsére hűlt helyét találták. Az egyhelységes épület, mely eléjük tárult, arról tanúskodott, hogy lakója egyedülálló lehet, méghozzá már régóta. A porral vastagon borított tűzhelyen évek óta nem készülhetett meleg étel. A padlón óriás sárdarabok keveredtek annyi morzsával, hogy abból több kenyérvéget is össze lehetett volna tapasztani, méghozzá annak a kolbászzsírnak a segítségével, amely szintén bőségesen borította a padlót.

Ritka gusztustalan – állapította meg Szonja, pedig ő kosz tekintetében magas tűrésküszöbbel bírt. Lévi nem zavartatta magát. Bekukkantott ládákba, konyhaszekrénybe, párnák alá.

Nem látsz valami ismerőset? – kérdezte.

Így egy kis tétovázás után Szonja is négykézlábra ereszkedett és keresni kezdett.

Ugye, megmondtam! – Lévi diadalordítást hallatott, majd észbe kapva lehalkította a lelkesedését. – Ez Balián királyfi kardja lehet.

Szonja gyorsan odaugrott és megszemlélte a tárgyat, melyet Lévi Hasoga ágya alól húzott elő.

Nem tudom – bizonytalankodott.

Én tudom – felelte magabiztosan Lévi. – Túlságosan el volt dugva, Szonja. Ráadásul semmi por nincs rajta.

Lévi meglengette a súlyos kardot.

.Nem rossz. Nem csoda, hogy Hasoga lecsapott rá. Figyeld meg, hogy találunk még egyebet is a szarvashagyatékból.

Szonja szemrehányón meredt rá a szóhasználat miatt, mindazonáltal visszatért a favágó bűzölgő ládájához, mely tele volt szennyes és még szennyesebb inggel és alsóneművel.

Ez a tőr is kicsit gyanús helyen van – fordult Lévihez hamarosan az értékesnek tűnő fegyverrel, mely szép bőrtokban pihent, egy sáros nadrág szárába rejtve. – Erre a kulacsra pedig egy paripózt faragtak. Még én is tudom, hogy az Balián címerállata.

A paripóz, vagyis a még Neumendeában is ritkaságszámba menő, hosszan lecsüngő, ezüstös szőrt viselő paripa órákig tudott egy bizonyos pozitúrába merevedve állni, mint valami mozdulatművész. Veszély esetén sem rebbent meg, ezért nem is akadt ellensége, hisz a nálánál hatalmasabbak mind halottnak vélték, ha látták. Akkor mozdult, mikor szeszélye úgy hozta. Szonja számára a faragott paripóz felbukkanása döntő bizonyítékként szolgált.

Nincs kétség – ült le a padlóra. – Átváltoztak. Illetve a herceg biztos. Soma holmijából viszont nem látok semmit. Hátha…

Szerintem ne reménykedj – Lévi megfogta a lány vállát. – Valószínűleg még mindene ott hever az erdőben. Nem hiszem, hogy olyan szép aranymarkolatos tőre volt, mint a hercegnek.

Szonja kirántotta magát Lévi kezéből.

Ne aggódj már – nevetett Lévi. – A szarvas jóval magasabban helyezkedik el a táplálkozási láncban, mint például a békák.

És a lófarkasok? És Hóka? – tette csípőre a kezét Szonja.

Na, igen – ismerte el Lévi. – Menjünk.

Várj! Ne kérdezzünk rá a kedves, segítőkész favágónknál, vajon miért emelte el ezeket? – mutatta fel a királyi talált tárgyakat Szonja.

Hát… – latolgatta lassan Lévi. – Jó esetben megkerget minket a fejszéjével, mert lopással vádoltuk. Rossz esetben el is talál.

Szonja lemondó sóhajjal visszadobta a favágó leleteit a szennyes inghalomra.

Gyere – nyújtotta a kezét Lévi. – A mamám finom pörköltet készít. Balpracli is belakhat vele.

Szonja nem fogadta el a kinyújtott kezet, inkább kikerülte és kivonult az ajtón. Lévi megvonta a vállát és követte.

A fiúnak igaza volt. Anyja felforgatott pincét-padlást és ünnepi terülj asztalkámat kanyarított eléjük. Balpracli egy óráig feküdt puffadt hassal az asztal lábainál, úgy eltelt, hogy lábbal kellett arrébb tolni. Bátor anyuka öt percenként ölelgette megtért fiát és sokat mosolygott maga elé, hisz újra és újra elöntötte a megkönnyebbülés hulláma. Deli, az öcs szintén virgonc volt, főleg, mert az anyja végre nem kóválygott önveszélyesen a kút körül.

Szonja úgy találta, hogy Lévi öccse még az említett levegő-visszafojtásos képességén túl is eléggé rendkívüli. Folyamatosan bámulatba ejtette a közönségét. Tudta egymástól függetlenül forgatni a szemgolyóit, gond nélkül elrágott egy marék, méregerős paprikát és meg tudta indítani a saját csuklását.

Lévi vacsora után körbe mutogatta a picinyke házat. Az öccsével együtt az apró hátsó szobát lakta, míg anyjuk a konyhában aludt. Szonjának eszébe jutott a várbéli kis szobájuk, melyet Soma teljesen alárendelt az ő mozgékony igényeinek és összefacsarodott a szíve. Egyáltalán, visszamehet még ő oda egyedül?

Az öcsém teljesen eluralkodott a szobán a távollétemben – mondta kissé zavartan Lévi és a karjával lesöpört egy sereg döglött bogarat a polcról. – Idomítás a rögeszméje. Ezek a szerencsétlenek elhaláloztak szaltógyakorlás közben.

Szonja nem bánta a bogarakat. A várkertben töltött ideje alatt összeszokott velük, sőt, gyakran helyezte élő kukacbarátait a Nadragulyának szánt tányérokra. Nem csoda, hogy a kertész és a főszakácsné közt meglehetősen elmérgesedett a viszony.

Elalhatsz az ágyamon – mutatott keskeny fekhelyére Lévi. – Csak előbb csigátlanítom. Gusztival megleszünk a földön. Felajánlanám az öcsém ágyát, de abba csak ő fér bele.

Kösz – mondta kurtán Szonja.

Esteledett. A ház előtt üldögéltek, várva Guszti érkezését. Szonjának végre eszébe jutott Junával, a vajákos asszonnyal való találkozás és annak nyomán a kis üvegcse, amely olyan kényelmesen elfért és ennélfogva feledésbe is merült a zsebében. Hozzálátott, hogy kitisztítsa Balpracli eltömődött fülét. A kutya nem tűrte könnyedén a beavatkozást. Korántsem. Végül Deli és Lévi nehezedtek teljes testükkel az eb acsarkodó fejére és kapálózó lábaira, miközben Szonja kikapargatta az eldugult, elgennyesedett füljáratot és bő folyadékkal kitisztította. Balpracli ugyan elnehezedett a vacsora következtében, de a közelharcban felélénkült. Eleinte csak szelíden tiltakozott, végül határozott vicsorgásba lendült.

Fáj neki – állapította meg Deli.

Szonja már épp készült epésen megköszönni Delinek, hogy megfogalmazta a nyilvánvalót, mikor Balpracli lassan ingatni kezdte a fejét, mint aki tálcát egyensúlyoz a homlokán. Valami nyilvánvalóan történt vele. Szonjának bizonyosságot kellett szereznie.

Kakukk – mondta, mert ennyi jutott eszébe hirtelen.

Balpracli várakozóan nézett rá.

Hall minket – örömködött Szonja.

Még jó – nézett nagyot Lévi.

Balpracli ezúttal ráfüggesztette nagy, mélybarna kutyaszemét.

Eddig nem hallott – suttogta Szonja.

Balpracli úgy tűnt, egyetért.

Most bólintott? – kérdezte gyanakodva Lévi.

Bólintottál, Balpracli? – támadta lelkesen Deli.

A kutya újra megbillentette a fejét.

Jó ez a kence – Lévi elismerően pislogott Juna üvegcséjére.

Micsoda pocsék barát vagyok, hogy ennyi vártam vele – átkozta magát Szonja.

Balpracli a fejét ingatta.

Szerinte nem vagy olyan pocsék – fordított Lévi.

Szonjának nehezére esett felfogni a látványt.

Azt mondjátok, hogy ért minket? Hogy lehetséges ez?

Úgy, hogy emberi intelligenciája van – mondta lenyűgözve Deli.

Szonja akkor már két dologtól képedt el egyszerre: Balpracli nyelvtudásától és a hatéves Deli szókincsétől.

Eldöntendő kérdések végtelen sorával végül is sikerült megtudniuk Balpracliről egyet és mást. Igaz, Deli belekontárkodott a kiváló kérdéssorozatba pár nagyobb kihívást jelentő darabbal. Balpracli tizenegy éves, mint megtudták. Igen, egyfajta csodakutya. Nem, nem elváltoztatott ember. Igen, mindig is kutya volt. Igen, érti az emberi beszédet. Igen, Neumendeában a kutyák között is akadnak különleges képességek. Nem, nincs más képessége. Nem, nem tud más nyelven beszélni, például mókusul sem. Nem, nem Rébusz kutyája. Nem, nem szereti a málnát. Nem, még nem evett macskát. ( Utóbbi kettő Deli kérdése volt. )

Van gazdád? – kérdezte Szonja. A kutya nem mozdult egy ideig, mintha latolgatná a választ, aztán tétován bólintott.

Hol a gazdád? – kérdezte Deli.

Nem jó kérdés – torkolta le Szonja. Balpracli felemelte a fejét és messze elnézett a fejük felett.

Messze van a gazdád? Őt keresed? – kérdezte izgatottan Deli.

Balpracli igent jelzett.

Anyu! Anyu! – Deli lelkendezve rohant be az anyjáért, aki hamarosan megjelent, kissé türelmetlenül, kezében egy tányér frissen készült kétlyukú fánkkal.

Nem hagyjátok sütni sem az embert – mormogta. – Tessék, faljatok.

Anyu, Balpracli ért minket! – újságolta Deli.

A kutya? – kérdezte minden érdeklődés nélkül Bátor anyuka.

A zsiráf! Persze, hogy a kutya. Bólint, ha igenre gondol. Figyelj! Balpracli, szereted a fánkot?

A kutya megrázta a fejét.

Egy légy szállt rá – rendezte le Bátor anyuka.

Nem! Azt mondja, nem! – javította Deli.

Vagy fáj a füle.

Dehogyis! Balpracli, egy bolond kobold boldogan bolyongva belebotlik egy boldogan bolyongó, bolond koboldba! Hány kobold botlott?

A kutya egy rövidet vakkantott.

Látod, anya? Nézd meg, milyen okos szeme van!

A fánkjaimat nézi.

Dehogy is! Nem is szereti!

A száját is nyalja.

Anyu! Balparcli röhög rajtad!

Szonja tüzetes pillantást vetett az ebre és úgy találta, tényleg röhög, mégpedig örömteli farkcsóválás közepette.

Nos, jó – szólt Bátor anyuka a beállt csendben. – Döntöttem. A fánkjaimat és Balpraclit külön-külön kell tárolni. A kutya a kinti lábtörlőn alszik majd.

Mindhárman tiltakoztak, de hiába. Lévi mamája folytatta, hogy lassan leszáll az éjszaka, ugyan fáradjanak már be az épületbe. Szonja legszívesebben kinn várakozott volna egész éjjel az utcán, kísérletezgetve Balpracli frissen felfedezett képességével. Egyelőre még idegennek érezte magát a Bátor családban.

Később, mikor már Lévi ágyában feküdt, igazi, falusi sötétségben, nem is tudott elaludni. Átgondolta a nap eseményeit. Indigeniumok, Juna, Szélfészek… A Bolondóra miatti megszégyenülése miatt most is idegesen rázta a fejét Lévi barna takarója alatt, mikor hirtelen vonyítást hallott a távolból. Iszonyatosan hangosan szólt és iszonyatosan ismerősen. A fiúk nem hagyták szó nélkül:

Mi van, Lévi? Gólyával álmodtál? – pimaszkodott Deli.

Elmész te a… – intette le Lévi.

Vagy azt, hogy egy tányéron ülsz, körülötted rizs meg krumpli…

Biztos Balpracli vonyított.

Balpraclinak magasabb a hangja.

Akkor Szonja vonyított.

Bunkók.

Mindjárt én vonyítok, Deli! Végig sétált egy csótányod, vagy mi a lábamon. Milyen rovarlábadozót nyitottál te itt?! Esküszöm, kinyírlak. Belepetéznek a fülembe.

Ennyi idő alatt? Kizárt! A múltkor egy egész éjszaka kellett hozzá!

Honnan szerezted ezt az állományt?

Ez a te cimborád, Sanya gyűjteménye! Gyönyörűek! Van egy igazi Üvegcirkálóm!

Csak volt. Azt tapostam el először, mikor beléptem.

Gyilkos!

Véletlen volt. Teljesen átlátszó, mint tudjuk.

Eltapostad Kristálykát!

Kristálykát? Beeszi magát a bőröd alá az aranyos, ott megtelepszik, és a gennyedből táplálkozik! Gennyevőnek kellene nevezni!

Nagyon sokat tudsz!

Többet is, mint te! Béka voltam két napig!

Tényleg… El kellett volna pakolnom a párkányról a kibelezett békahullát, amin dolgozom.

Te hentes!

Igen, igen. Tudod, szerencséd, Lévi, hogy a kicsiket visszadobtam.

De nemes. Ha téged változtattak volna békává, az első órában megfulladtál volna!

Én? Pont én? Haha! Tudod, Lévi, úgy érzem, el kell mondanom Szonjának, mit terveztetek a Medvés Marci fekete tehenével.

Ne merd!

Ettől biztos nősz a szemében! Szóval, Szonja, képzeld el, hogy van a fekete tehén, akit mindenki Réti Fingónak hív. Egy nap betévedt az udvarunkra, behabzsolt mindent, a frissen kiteregetett ruhákat is. Innen jött az ötlet. Itt tartották Léviék éjszakára, aztán odalopóztak vele a Potrohos Döme ablakához, telerakták az alvó szerencsétlen ölét illatos szénával. Döme már csak akkor ugrott fel ordítva, mikor már a gatyát is lelegel…

Deli nem fejezhette be az érdekfeszítő történetet, mert Lévi minden valószínűséggel nekiugrott, hogy belefojtsa a szót.

Szonja egy ideig bámult a tetőgerendákra a sötétben. Aztán, talán mert a sötétben, az arctalanságban felbátorodott, levetette magát a két fiú közé. Deli és Lévi csak egy pillanatra hökkent meg, de egy szó nélkül bevették a játékba. Szonja tizenkét évesen még egyenrangúnak érezhette magát. Hamarosan hárman püfölték egymást, fel-felbuggyanó röhögések közepette, míg Lévi mamája fel nem tépte az ajtót és csípőre tett kézzel, sziszegve helyezett kilátásba pár pofont.

Lassan elhalkultak a fiúk. Szonja boldogan vigyorgott a párnájába. Guszti nem jelentett neki változást, felnőttekkel elboldogult, de most először fordult elő vele, hogy felhőtlenül viháncolhatott igazi gyerektársaságban.

 

Ezek is kedvedre valók lehetnek

Your email will not be published. Name and Email fields are required

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .