Kulcsár Kata – Szonja és a Bolondóra birodalma (12. fejezet)

Tizenkettedik fejezet

Guszti beszámol

Szonját kora reggeli fényözön ébresztette. Úgy érezte magát közvetlenül az ablak előtt, mintha szunnyadó parázsban feküdne. Guszti megérkezhetett valamikor az éjjel közepén, mert reggelre ott aludt ő is közöttük a padlón, árnyékban, hanyatt, tökéletes csendben és mozdulatlanságban, mint egy szép, délceg, fekvő szobor. Lévinek hányattatott éjszakája lehetett, ki tudja, melyik létébe álmodta magát vissza, gyűrötten, kimerülten és hortyogva aludt, pici nyögésekkel. Deli összegömbölyödve feküdt, mint egy macska, arcán a csecsemők mosolya. Bátor anyuka már reggeli készítés közben sürgölődött konyhában és hamisan dudorászott közben.

Szonja kinézett az ablakon. Szélfészek az Égbeszúró oldalában feküdt, még magaslaton. Előttük terült el az egész Hasadtvölgy. Most, a Szauza idején áradt a zöld, burjánzottak a növények, Nágránnia irányából pedig emelkedett a nap. Szonja úgy találta, igazán szép vidék ez, különösen, hogy a látvány kiegészült számára a sült szalonna illatával, a takaró puhaságával és a madarak reggeli hangversenyével a kertben.

– Nem rossz kilátás, igaz? – kérdezte halkan Lévi álmos, hunyorgó szemmel. – Be akarom járni minden szegletét, megtudni a titkait.

Szonja kíváncsian fordult felé.

– Én is!

– Van egy tervünk – súgta büszkén Lévi. – Delivel vándortársulatot akarunk alapítani. Összeszednénk a különleges képességű embereket és járnánk a környező országokat.

– Nekem úgy tűnik, ezek a furaságok inkább zavarják az embereket – vetette ellen Szonja. – Biztos, hogy jól fogadnának titeket?

Lévi legyintett.

– Persze, itt a hétköznapit istenítik. Én is tudom! Nem Neumendeáról beszélek! Panimalosz például megőrülne értünk! A Sose-szigeten meg lehet, hogy megválasztanák Delit királyuknak, ki tudja! El tudod képzelni, mennyi agyalágyult, kíváncsi külföldi érkezik naponta a Bolondóra jelenségeit kutatni? Némelyik bele is hal, mert körülbelül annyira felkészült, mint te.

Szonja a párnába temette a fejét. Úgy tűnt, a bolondórai szereplése már örök időkre összefonódik a nevével, bevonulva Neumendea ’dicsőség’történetébe. Lévi, látva Szonja elkámpicsorodott arcát, belekezdett, hogy tágítsa a kislány, Bolondórával kapcsolatos ismereteit. Mesélt a határon elhelyezett, huszonnégy ezer darab tábláról, mely a Bolondóra jelenlétére hívta fel a figyelmet, a részletes ismertetőkről, melyek közölték a legközelebbi bolondbunker lelőhelyét és utasításokat adtak arra az esetre, ha a fura óra fedél nélkül érné az embert. Lassan kiderült, már évtizedekkel ezelőtt törvénybe iktatták, hogy a föld alatti védőhelységekből soha senkit nem szabad kirekeszteni. Az ajtókat tilos volt zárni. Előfordult, hogy valaki hivatalos bolondbunkert üzemeltetett, kocsmával egybekötve, mint Öblös Pipacs. Volt, aki ott rendezte be a sütödéjét vagy akár egy szabászműhelyt, hátha valaki várakozás közben össze akarja kötni a muszájt a hasznossal.

– Hát persze, hogy nem hagytok aludni… – zengett bele Guszti Lévi suttogó elbeszélésébe.

A fiatal férfi kinyitotta a szemét és egyetlen mozdulattal felült. Úgy festett, tökéletes formában van, az alvás semmiféle nyomot nem hagyott rajta.

– Van hírem – szólt lassan, minden szót hangsúlyozva és a tarkójához emelte a kezeit. – Igazat megvallva, rengeteget intéztem.

Szonja, Deli és Lévi felkönyököltek fekvőhelyükön és zsibbadtan bámultak rá.

– Visszafelé kezdem – kezdte Guszti. – Az utolsó felfedezésem az, hogy Balpracli eltűnt az éjszaka.

– Micsoda? – Szonja rögtön magához tért és kivágtatott a házból. Hamarosan visszatért, összeráncolt homlokkal és jelentette, hogy a hír igaz, Balpraclit hiába szólongatta, csak szőrszálak maradtak belőle a fakó lábtörlőn.

– A vonyítás – mondta maga elé meredve Lévi. – Emlékeztek éjszaka a vonyításra?

– Az nem Balpracli volt! – csattant fel Deli.

– Nem is. A vonyítás után indult el.

– Hóka vonyított – közölte komolyan Guszti. Erre mindnyájan rábámultak.

– Én is hallottam a vonyítást az éjjel. Ugyanazt a vonyítást, amit múlt éjjel az Égbeszúrón. Hóka akkor bizonyíthatóan rabolt a nyájból – folytatta Guszti.

– De hát te azt érthetted! – kiáltotta Szonja. – Mégis mit mondott?

– Értettem! – rázta a fejét védekezésül Guszti, jelezve, hogy őt aztán ne hibáztassák. – Értettem, de ezek szerint félreértelmeztem. Azt hittem, a kecskékre vonatkozik. Emlékszem, még csodálkoztam is, hogy Hóka hívja a kecskét, csatlakozzon hozzá.’ Gyere, gyere…’ Ilyesféleképpen hangzott, de nem hasonlított semmire, amit eddig ismertem.

– Balpraclit hívta volna? – kérdezte megrökönyödve Szonja. – De hát Balpracli nem is csatlakozott hozzá azon az éjjelen az Égbeszúrón!

– Ne felejtsd el, milyen gyenge volt még! – figyelmeztette Guszti. – Valamint, mint tudjuk, nem is hallott semmit egészen a ma estéig. Merma mesélte, hogy kitisztítottátok a fülét.

– Ki az a Merma? – kotyogta közbe Deli.

– Az anyád.

– Oh.

– Hóka nem lehet Balpracli gazdája – jelentette ki Szonja. – Kizárt dolog.

– Szerintem sem – vélekedett Lévi. – Találtál valamit a Homály tisztáson? – kérdezte Gusztit és sebtében beszámolt Hasoga bácsi ágy alá rejtett zsákmányáról.

Guszti egy pár pillanatig csak fürkészte Szonját, szemlátomást tépelődve, majd a köpenyéhez nyúlt és ruhafoszlányokat, tépett anyagdarabokat szedett elő annak zsebeiből.

– Ezekre akadtam. Az öreg rejthette őket egy bokor ágai közé.

– Soma nadrágja – emelte fel lassan Szonja a zöld bársonycafatokat.

– Ez pedig nem messze volt tőle – nézett rá részvevőn Guszti, és egy aprócska festményt nyújtott át, keretben. A képet, mely a szüleiket ábrázolta, Szonja betéve ismerte. Már több száz álmában szerepeltek ők ketten. Sokszor elképzelte, mi lehetett az előzménye annak az örökkévalóságnak megtartott, kimerevített pillanatnak. Hogy folytatódott? Vajon miről beszéltek, míg készült a miniatűr? Sokat nevettek? Vagy épp ellenkezőleg? Visszafogott hangon szitkozódtak egymásra valami hétköznapi csatározás kellős közepén? Talán Szilárd Ákos épp arról panaszkodott feleségének, hogy az túl szoros nadrágot készített ki neki, mire Mersina rásziszeghetett, hogy férje lassan olyan elhízott lesz, hogy nem fér rá a képre. Szonja gyakran mulattatta magát a szüleiről elképzelt kalandokkal, melyben apja és anyja mindig ugyanabban a régmódi ruhában szerepelt, ugyanazzal a hajviselettel.

Guszti további ruhacsíkokat, gombokat, egész ingujjakat varázsolt elő feneketlen kabátzsebéből.

– Nézzetek át mindent. A kevéssé tetszetős darabok a fegyverhordozóé lehettek. A két Csillagfiú öltözékét könnyű azonosítani, mert hajszálra egyformák. Végül… Ez a zöld bársonynadrág zsebében volt.

Guszti egy régi-régi, megviselt papírlapot nyújtott át, melyet sokáig őrizgethetett valaki. A lelet megsárgult, az erdőben töltött éjszaka eláztatta és besározta. Kezdett szétmállani.

– Végig a tenyeremen hoztam, szinte teljesen felismerhetetlen, mit ábrázol, de hátha fontos – mondta Guszti.

Mindannyian várakozva tekintettek Szonjára.

A lány tanácstalanul forgatta a kezében a papírlapot. Egy rajz volt, ennyi biztosan látszott. Az is nyilvánvaló volt, hogy a rajz nem az ő rajza. Nem tűnt gyerekmunkának, vagy ha mégis, egy nála tehetségesebb kéz alkotása lehetett. Szonja egészen közel dugta hozzá az orrát, majd eltartotta magától a nedves foszlányokat. A papírlap meg is adta magát és kettévált a kezében.

– Remek. Én egész éjjel őriztem – jegyezte meg szárazon Guszti. – A te kezedben mindjárt egy szottyadt papírcsomó lett. Tessék. Belecsomagolhatod ezt a rovart, amit a csizmámban találtam.

– Én is vigyáztam! – nézett rá mérgesen Szonja. – Felesleges szidnod. Így is felismerem, mi ez.

– Igen? – hökkent meg Guszti.

– Eleget dolgoztam a várkertben. Ezer közül is megismerem az Angyalfát.

– Angyalfa?

– A legmagasabb és legöregebb fa a vártkertben. A gyökerei feltörnek és behálózzák a földet. Nem könnyű megmászni, de én sokszor jártam a tetején. Felül van egy remek kis fészek ágakból, ott még aludni is lehet.

– Biztos, hogy ez a fa az a fa? – kérdezte kétkedve Lévi.

– Látod, mennyivel magasabb, mint a többi? Nem hisztek nekem? – kérdezte türelmetlenül Szonja. – Ott a Torta a háttérben és az az elmosódott paca ott Cseke és Bié szobra nem messze. Ez hétszentség.

– Az írás? – bogarászta Deli a kép alá firkantott kacskaringós betűket.

– Hát… – silabizálta Lévi. – Valami rövid. Annyit talán ki lehet venni, hogy ’A mi…’

– A mi fánk?

– Akár.

– Kivel volt közös fája Somának? – kérdezte Guszti Szonját.

– Sosem láttam az Angyalfán – vonogatta a vállát a kislány. – Viszont én rendszeresen bújtam el ott Nadragulya elől. Felül remek sűrű lombkorona van, tökéletesen rejtve tart. Soha senki nem fedezte fel, hogy ott vagyok.

Szonja végigsimított szomorkásan a rajzolt fa törzsén.

– Legalább most már tudom, mit őrizgetett előlem a zárt fiókban – jegyezte meg, majd felnézett Gusztira. A fiú megértően, türelmesen várt, de látszott rajta, tartogat még valamit.

Ideje volt, hogy égetőbb kérdésekre térjenek rá.

– Hol lehetnek? Rájuk bukkantál? – faggatta Szonja a fiút.

Guszti, úgy tűnt, nagy monológra készül.

– Azt azért nem. Viszont…– Itt nagy levegőt vett. – Sikerült szóba elegyedtem velük. Sosem hittem, hogy valaha majd szarvasokat fogok hajkurászni. Nem volt könnyű rájuk bukkanni. Egy bagoly volt az első, aki végre megfelelő kifejezéstárral rendelkezett, hogy a kérdés egyáltalán megfogalmazható legyen.

– Fogsz a lényegről is beszélni, Guszti? – kérdezte mérsékelten udvariasan Szonja.

– Legközelebb te mész – válaszolta csípősen Guszti. – Megsimogatod a vaddisznókat, osztasz répát és nem tudunk meg semmit. Azért is elmondom, csakhogy mindenki értékelje a hányattatásaimat.

– Értékeljük – mormogták mindannyian.

– Végül pár denevér – Ennél a pontnál, ha lehet, Guszti még sötétebb tekintetet vetett rájuk, érzékeltetve, hogy nála ez az iszonyat netovábbja. – Hajlandó volt útbaigazítást adni. Előttem szálltak és időről-időre bevártak. Mikor megláttam a szarvasok barna foltját magam előtt, próbáltam nem csörtetni, de így is megugrott az összes. Hívtam őket. A külsőm, szagom idegen volt, ijedséget szült, a hangom viszont hívogató volt. Szóval teljesen megzavarodtak. Végül, egy örökkévalóság után, csak szóba álltak velem. Úgy tűnt, egy sem tud idegen szarvasok felbukkanásáról. Már majdnem visszaindultam, mikor egy különösen gyáva példány előjött a sötétből a többiek unszolására és elmondta, hogy ő látott szarvasokat, akik nem igaziak. A közelükbe nem ment ugyan, mert hangosak és óvatlanok voltak és bajt hozhattak volna így az ő fejére, de látta, melyik irányba indultak.

Guszti elhallgatott. Mikor felnézett, három várakozással teli arc tekintett vissza rá.

– Nem akarunk sürgetni – szólt óvatosan Szonja. – Türelmesen várjuk, hogy folytasd…

– Most fejezem be. Már kifelé jöttem az erdőből, elázott a cipőm és szétszaggatódott a köpenyem, de tudom, szóra sem érdemes, mikor egy lidércnyomás szemű vadmacska utánam sziszegte egy fa tetejéről, hogy eltakarodhatnék már az erdejéből, így mondta, meg hogy kezd elege lenni az ’ esetlenekből ’, a ’ hangosakból ’, a hosszúlábúakból’.

– Hosszúlábúak? – csodálkozott Deli.

– Vagyis mi, emberek. Na, igen. A szarvasok csak simán ’ gyilkosoknak’ titulálnak. Ha az jobban megfelel.

– A hosszúlábúak jobb – jelentette ki Deli.

– Szóval szólt, hogy keressem meg a bölcs sündisznót a Suttogó réten. Hozzátette még, hogy a rémült, hamis szarvasoknak is ezt javasolta, miután elijesztették a zsákmányát az amatőr futkosásukkal. Ezek után már csak remélem, a bölcs sündisznó nem valami álnév valami szörnyre, ami átváltozott szarvasokat és helyes divatszabászokat eszik. Szóval ezért jöttem hajnali négykor.

– Bocsánat, Soma, hogy zajongtunk – kérte bűnbánó hangon Szonja.

– Mindent elnézek neked, még azt is, hogy Somának neveztél – sóhajtotta Guszti. – Ez részedről biztosan bók.

– Elmentél a bölcs sündisznóhoz? – érdeklődött Szonja.

– Az iszonytató vadmacska jelezte, hogy, mint minden más nokturnális állat, a sün is portyázik valahol, de hajnalban rábukkanhatunk. Így visszajöttem érted. Indulhatunk is – szedelőzködött Guszti.

– Megyünk veletek – vállalkozott Deli, és Lévi bólogatott, hogy mi sem egyértelműbb ennél.

– Szó sem lehet róla – vágott közbe hirtelen az ajtónyílásban megjelenő Bátor Merma. – Akkor akár koporsót is csináltathatok nektek! Mit képzeltek? Mit keresnétek egyedül az országúton?

– Szonja is vándorol – védekezett Lévi.

– Szonjára vigyáz Guszti – tromfolta le az anyja.

– Ránk is vigyázna. Igaz, Guszti? – hívta segítségül Deli a fiút.

– Hmm.

– Látom – csúfolódott elégedetten Bátor Merma. – Repes a vágytól. Alig kaptalak vissza, kisfiam – nézett most elkomolyodva Lévire. – Az anyák szívét elég gyorsan összefércelni, aztán tovább lehet szaladni? – kérdezte csalódottan, majd kiszaladt a gyanús szagokra, hogy megkavarja a levest.

Kopogtak az ablakon. Plezúr Peti, Lévi barátja vékony, aggodalmas arccal vigyorgott az üveg túloldalán. Lévi azonnal nyitotta az ablakot.

– Remélem, nem zavarok – nézett végig hármójukon meglepve Peti, majd megrántotta a vállát és hadarva intézte Lévihez mondanivalóját. – Figyelj, valamit el kell mondanom. Már az eltűnésed idején is azt gondoltam, hogy… szóval… hogy lehet, hogy részem volt benne.

– Miről beszélsz? – rázta a fejét értetlenül Lévi.

– Figyelj. Azon a reggelen, mikor bedobtad az ablakom és jelentetted a nagy hírt, tudod, hogy Hóka nyomára bukkantál meg minden… Emlékszel?

– Hát hogyne. Túl jól. Békás patak. Békaság. Valami dereng – mondta Lévi némi mosollyal a szája sarkában.

– Jól van, na. Szóval mondtad, hogy szóljak Sanyának. Én szóltam is. De tudod, csak a piactéren értem utol, Szúróalján – szomszédos település – ott szokott árulni a nagyanyjával, tudják…

– Tényleg – csapott a homlokára Lévi. – Erre nem is gondoltam. Vásár nap volt.

– El is engedték Sanyát, ezzel nem volt gond. Viszont a szomszédos asztalnál már rakták ki a friss almát… Fitos Réka meg a bátyja… Tudod…

– Igen, Plezúr?

Peti ideges lett, látva, hogy minden jel szerint, félszavakból nem értik meg.

– Fitos Réka elég csinos – nyögte ki végül és zavartan köhintett. – Tetszik egy kicsit.

– Vagy nagyon – legyintett Lévi. – Nyugalom, Plezúr, szerintem hamarabb tudtuk, mint te.

– Szóval… – nézett szorongva Peti. – Megszállt valami hirtelen és fennhangon elkezdtem szónokolni arról, hogy micsoda hőstettre készülünk. Hogy te rábukkantál Hóka rejtekhelyére, indulunk azonnal a tisztásra, te a Békásnál vársz, és hogy este már a szörnyet forgatjuk majd nyárson.

– Hát majdnem – nevetett Lévi, de Guszti komoly arccal furakodott előre.

– Hányan hallottak akkor téged, Peti? – kérdezte fürkészve.

– Pont ezen gondolkozom én is – pislogott aggodalmas szemmel Peti.

– Te emberi hangot hallottál, Lévi – fordult Guszti a fiú felé. – A Suttogó tehát ember. Ha igaz, mindig azok tűnnek el, akik Hóka üldözésére indultak vagy valamilyen módon közel jutottak a rejtekhelyéhez vagy esetleg véletlenül megpillantották. A Suttogó Hókát védi, kiiktatja azokat, akik veszélyt jelentenének rá.

Lévi zavarodott tekintettel nézett maga elé, Peti pedig elhűlt.

– Tudtam! – hebegte. – Én okoztam. Ha nem jár folyton a szám…

– Rá se ránts, Plezúr – tette Lévi izgatott barátja vállára a kezét. – A megmentőmnek hála, visszatértem. Fogd fel úgy, hogy tökéletesítettem a békatempóm.

Szonja küldött feléjük egy fintort a ’ megmentőm’ szóra, majd visszatért az eredeti kérdésre.

– Szóval kik voltak még körülötted akkor?

Peti homlokráncolva összpontosított és az ujjait hátra hajtogatva számolt.

– Hát… Ott volt ugye, Réka meg a bátyja, Sanya meg a nagyanyja, Méra néni, de ő szerintem nem is tud suttogni. A szomszéd asztalnál Vekné, a pék felesége, utána Pattan Huron az újfajta nyilakkal és csapdákkal… Meg pár vevő…

– A pár vevőre lennénk kíváncsiak, Plezúr – szólt közbe Lévi.

– Még korán volt, sok köpenyre és kabátra emlékszem – merengett el Plezúr Peti. – Nem néztem a csuklyák alá. Sanya végzett a kipakolással, aztán loholtunk vissza az úton, hogy aztán már csak a gatyádat találjuk a patakban.

– Tehát a Suttogó a vevők között volt aznap reggel. Ezek szerint közöttünk járkál –következtetett Lévi.

– Vásár napján sokan megfordulnak Szúróalján, elvegyülhet köztünk bárki észrevétlenül – toldotta meg Plezúr.

Guszti döntésre jutott.

– Merma – szólt ki a konyhába. – Indulunk tovább. Köszönjük a vendéglátást, mindent.

– Én köszönöm nektek a fiam – hárította a hálát Bátor Merma.

Plezúr láthatóan megkönnyebbült, hogy senki sem hibáztatja. El is búcsúzott hamarosan, megígértetve Lévivel, hogy legközelebb kezdettől együtt nyomoznak.

Szonja felvette a kabátját és átvetette magán a szinte üres tarisznyát. Guszti lesimította a haját és máris készen állt. Lévi és Deli nyugtalanul izgett-mozgott. Szemük ijedten járt anyjuk és az indulni szándékozó Guszti és Szonja között. Lévi tiszteletteljes, mégis meleg hangot ütött meg, érveivel óvatosan körözött szülőanyja felett.

– Anya. Guszti. Hadd menjek! Egyetlen éjszakányi szállás nem elég hála, amiért megmentettek, nem gondolod, anya? Viszonoznom kell valahogyan.

– Akkor sütök még nekik egy kis bundás kenyeret is – nézett vele konokul farkasszemet Merma. – Kevéske érv ez nekem, fiam.

– Deli vándortársulatába találhatnánk útközben különleges, fura figurákat – próbálkozott más irányból Lévi.

– Pont ettől félek – válaszolta az anyja. – Hogy újra összeakadsz egy fura és különleges figurával. Mint három nappal ezelőtt. Ez egy lépés vissza.

Ekkor Guszti közelebb lépett Mermához és láthatóan minden sármját és meggyőzőerejét bevetette. Talán meghatotta a Bátor fivérek ragaszkodása, talán hasznosnak ítélte őket az útjuk szempontjából, de mindenesetre felkarolta a kérésüket.

– Vigyázok rájuk, Merma, bízhatsz bennem. Hóka és a Suttogó a környéken rejtőznek, itt sincsenek nagyobb biztonságban, mintha velünk lennének.

– Dehogynem – folytatta elszántan Merma. – Bezárom őket a kecskeólba és lenyelem a kulcsot.

– Mi nem üldözzük Hókát. Mi csak takarítunk utána. Talán kielégíti a fiúk kalandvágyát egy időre.

Merma tehetetlenül nézett rájuk, látszott, kifogyott az érvekből. Nagyon sóhajtott.

– Az lehetetlen, de legyen. Menjetek – mondta fáradtan és indult vissza a konyhába. – Aztán a fiamat hozzátok haza, ne egy gyíkot.

Lévi boldogan vigyorgott és ledöntötte anyját.

– Milyen kedvesen felökleltél, kisfiam.

Merma leporolta magát és kifelé indult, majd még az ajtónyílásból visszafordult:

– Oh, igen. Deli nem mehet. Természetesen.

– Anya! – üvöltött fel torkaszakadtából az érintett hat éves, de hiába verte magát a földhöz, hiába próbálkozott zsarolással, miszerint egy félóráig nem vesz majd levegőt, Merma hajthatatlan maradt. Guszti nem is bánta. Két kiskamasszal pont elég lesz megbirkóznia. A felvillanyozott Bátor Lévi pedig esküdözött égre-földre, hogy olyan jólnevelt lesz, amennyire csak tőle telik. Guszti remélte, hogy az jelent is valamit.

Ahogy átvágtak Szélfészken, összetalálkoztak már éber és tüsténkedő lakókkal. Szonja nagy megkönnyebbülésére Csillag asszony is előkerült. Hozott egy tálca magvas lepénykét. Szonja beleöntötte a tarisznyájába és röviden tájékoztatta a friss fejleményekről.

– Valamit tudnotok kell a két fiamról – sietett közölni Csillag asszony, miközben kiszórta a morzsákat az arra kószáló tyúkoknak. – Majdnem ugyanabban a percben születtek. Érzik egymás gondolatait. Mikor csak ketten vannak, nem is nagyon hallani egy szót sem, csak azt veszi észre az ember, hogy mindketten nevetnek… Hihetetlen…

Guszti, az ijesztő szárnyasok láttán, kimozdult a jelenetből, de Szonja elraktározta a fejében a hallottakat a biztonság kedvéért. Csillag asszony még nem fejezte be:

– Nem is ez a fontos. Nemrégiben felfedeztek valamit, ami még hasznos lehet. Ha két oldalról közrefognak valakit, ketten együtt képesek megérezni az illető gondolatait is. Talán a herceg is ezért kérhette meg őket, tartsanak vele. – Csillag asszony megsimította Szonja arcát. – Találjátok meg a fiaimat.