Kulcsár Kata – Szonja és a Bolondóra birodalma (14. fejezet)

Tizennegyedik fejezet

Magasfalva

Megköszönték a bölcs sün tanácsait és baktatni kezdtek az általa megjelölt irányba, a Párás Tóvidék felé, a szarvasok nyomában. Eleinte mindenki a gondolataival volt elfoglalva. Szonja úgy döntött, rokonszenvesnek ítéli a sünt. Mennyi értesülés birtokában lehet! Milyen nehéz lehet megállni, hogy ne ossza meg őket minduntalan! Nem lehet könnyű a sok visszaszajkózott, elsusogott meséből, cselszövésből, találgatásból kiszitálni a valótlant. Nem csoda, hogy óvatosan fogalmaz. A Susogók neki, Szonjának is halálhírét keltették. Ezen utólag is csodálkozott. Ugyanakkor a tudat, hogy végre biztos hírt kaptak Somáék felől, kicsit megnyugtatta. Végül is mindenki ép volt és egészséges, és a körülményekhez képest a legésszerűbb megoldás mellett döntöttek: megkeresik azt a kutyát, illetve immáron embert, aki a híresztelések szerint képes volt visszaváltozni. Ha beszélnek vele, ha összefésülik azt az esetet a Bátor Lévivel történtekkel, talán rájönnek a végleges mintára. Persze, felmerült a kérdés, vajon miként fogja a szarvassá vált csapat szóra bírni és megérteni az immáron emberként élő volt kutyát. Szonja gyanította, hogy a Csillag fiúk gondolatátvevő képességében bízhatnak. A lány elmerengett. A lelke mélyén nagyon szerette volna, ha kiderül, az ő személye kulcsfontosságú szerepet játszott abban, hogy Bátor Lévi visszakapta fiúi mivoltát.

Társai hallgatása alapján sejtette, hogy a többiek is a sün szavait emésztgetik. Vajon mit áshatott ki vagy el Lévi a körtefa mögött? Érdemes lenne Gusztit faggatni a gyerekkoráról? Szonja végül egyik témát sem feszegette. Hálás volt a két fiú társaságáért. Voltaképp mindkettő önzetlenül csatlakozott az ő ügyéhez. Jó, talán Lévit a kaland vonzotta, de Guszti egyértelműen a céljai és ösztönei ellen döntve rótta mellette az utat.

Szonját viszont nagyon is aggasztotta, hogy, ha mindez igaz, Hóka és a Suttogó a palota felé közelednek, míg ők, az ellenkező irányba tartva, távolodnak attól. A szörnnyel és védelmezőjével egyszer szembesülniük kell! Szerencsés esetben ez a találkozás számos kérdésükre választ nyújt majd. Kevésbé szerencsés esetben… Hmm. Szonjának eleve kétségei voltak a Suttogó és a vad gonosz mivolta felől. Hisz a pásztorok maguk emlegették, hogy a torz, fehér állat keveset zsákmányol és kíméli a fiatalabb példányokat. Ez nem vallott vérszomjas bestiára. A Suttogó pedig, úgy tűnt, útitársát vagy ’ kis’ kedvencét védi és talán nincs is tudatában, milyen pusztítást végez. Az, hogy vajon mi viszi őket előre, mi lehet a végcéljuk, vezérli-e őket valami az ösztönön kívül, kérdés maradt.

Nehezebb területeken vágtak át. A Merev Kőóriások Völgyében bazaltmezőkön bukdácsoltak, görögtek a kitaposott, kimozdított, kocka alakú elemek a lábuk nyomán. Lévi és Szonja lazán szökdécseltek, eleinte folyton előrefutottak, elidőzve apró látványosságoknál, érdekes formájú virágnál, színes, megmerevedett gyíkoknál. Szonja különösen lelkes volt, magával ragadta gyűjtögető hajlama, minden szakaszon vonszolt valami teljességgel hasztalan természeti elemet, két-három méteres ’botocskát’, kazalnyi vadvirágot vagy kisebb fatuskót. Guszti eleinte türelmesen próbálta lebeszélni a mázsányi útravalókról, aztán már csak fásultan nézte, ahogy a kislány megrakja kötényruhája zsebeit mogyoróval és erdei gyümölccsel, mint egy téli álomra készülő mókus. A fiúnak egyébként is nagy erőfeszítésébe került a füleit minden irányból támadó állati hangok kizárása, úgyhogy inkább ezekre összpontosított. Ezeket a tartalmakat néha megosztotta Szonjával és Lévivel, kik irigyen hallgatták, annak ellenére, hogy Guszti mindig hozzátette, hogy szívesen rájuk hagyományozná a képességét, ha tehetné.

Hamarosan a Völgyet kettévágó Hasadék mentén egyensúlyozhattak. A Hasadék vagy bánya-, vagy bolondtevékenység folytán megsüllyedt földrétegek nyomán keletkezett és mára láncok szegélyezték, hogy ne szédüljön a mélybe az utazó és alkalmasint megkapaszkodhasson. Szakaszról szakaszra hidak íveltek át rajta, hogy Felsővölgyből Alsóvölgybe vezessék a vándort.

Következett az Örökké Kopár Árok, melyben nem nőtt fű és nem élt ember. Emléktábla hirdette, hogy az árok hajdan Hasadtvölgy leggazdagabb legelője volt a mára már kihalt piros pitypanggal, de egy óvatlan bolondórai járókelőnek köszönhetően terméketlen pusztaság lett. A népek titkos elégtételére az óvatlan járókelőnek szintén nyoma veszett.

A Gyöngyfák Erdeje soron következő állomásként szintén nem volt könnyű terep. A sűrűn növő fákon, bokrokon úgy ült az egész napos harmat, mintha ezer csillogó gyöngyszem, könnycsepp kuporogna az ágakon. Áthatolni rajta óvatos mutatvány volt, hisz bármely hirtelen mozdulattal harmatzápor zúdulhatott az ember nyakába. Kikerülni túl vesződséges lett volna, így Szonjáék inkább az alapos bőrig ázást választották.

– A Bolondóra Magasfalva környékén fog minket érni – számolgatta Guszti, miközben két kézzel csavarta a köpenyéből a vizet. – Ott kivárjuk a végét.

– Keresünk egy bolondbunkert? – érdeklődött Szonja, büszkén villantva frissen szerzett tudását a táj jellegzetességeiről.

Guszti és Lévi egymásra néztek és Szonja érezte, már megint érintett valamit a Bolondórát övező mitológia során, ami mindenki másnak nyilvánvaló.

Hamarosan megláthatta, mire gondoltak a fiúk. Az eléjük táruló Magasfalva első látásra úgy tűnt, két-három méterrel a talajszint felett épült. Azonban, mikor Szonja óvatlanul majdnem belezuhant a lába alatt hirtelen megnyíló szakadékba, világos lett, hogy a falu sodrott kötelekből, kötélhágcsókból, vastag drótokból, kötélpályákból álló szerkezete hét-nyolc méter magas cölöpök között feszül. Egy hatalmas pók mesteri hálójára emlékeztetett. A cölöpök mélyzöld színű kőtömbök találkozásaiból emelkedtek ki.

– Miért nem laknak ezek az emberek lenn a völgyben? – kérdezte Szonja, bár úgy érezte, hogy voltaképp ő is szívesen költözne Magasfalvára. Olyannak tűnt, mint az ő visítozója, csak közösségi méretekre kiterjesztve.

– Mert a völgyben valami egészen más lakik – közölte sejtelmesen Bátor Lévi. – Nézz csak le. Azokra a mozdulatlannak tűnő zöld sziklákra…

Szonja nézett. Először nem látott semmit a változatlanul mohás köveken kívül, aztán hirtelen, mintha kiélesedett volna a kép, tudatosította a látványt. Millió és millió bogár zizegő, őrült nyüzsgését. Olyan sokan voltak, hogy a levegő még ott is melegen rezgett, ahol Szonjáék álltak.

– Kufatelepek – tájékoztatta Guszti.

– Megcsípnek, meghalsz – tette hozzá lelkesen Lévi.

Szonja rémült képet vágott.

– Megcsípnek? Miért?

Guszti megvonta a vállát.

– Szokásuk.

– És meghalok?

– Közismert.

– Ez is? – Szonja határozottan neheztelni kezdett Somára, amiért az olyan sok létfontosságú ismeretet elmulasztott megosztani vele. – Ez egy kivégzőhely?

– Dehogy – nevetett Lévi, de felcsillanó szeme elárulta, hogy megragadta a fantáziáját a felvetés. – Bár végül is lehetne, nem?

– Feljön a bogár a cölöpökön? – aggodalmaskodott Szonja.

– Nem jön. Szédülős fajta – válaszolt Guszti. – Ráadásul, semmi hangja vagy szaga. Kedvenc állatom.

– Kedvenc ételem – kontrázott Lévi.

Szonja figyelmes lett egy legalább egy tucat emberből álló csapatra, kik biztonsági köteleken ereszkedtek a zöld hemzsegés közelébe vödrökkel.

– Mit csinálnak azok ott lenn? – kérdezte elvékonyodó hangon.

– Ők Magasfalva kufakommandósai – szólt lenyűgözve Lévi.

– Citrommal bénítják a bogarakat – tájékoztatott Guszti.

– Aztán villámgyorsan felhozzák, és már aprítják is.

– Fúj – nyilvánított véleményt gyorsan és tárgyilagosan Szonja. – Miért van annyi zöld bogár itt?

– A riolit porhanyós felszínét falják – gyönyörködött Lévi.

– Mi meg őket – tette hozzá Guszti és nagy egyetértésben összepacsiztak.

– Igen… Tiszta ínyencség, nagyon vitamindús.

– Fehérjében gazdag.

– Tápláló!

– Méregdrága.

– Itt helyben lesz rá kedvezmény.

– Jobb is. Eresztem ki a nadrágszíjam.

– Aztán nehogy túlcsússzon, itt gyerekek is vannak.

– Haha!

Szonja nem érzett lelkesedést magában. Idegenkedve követte a két ujjongót. Magasfalvát csak gyalogosan lehetett megközelíteni. A legszélesebb pallón is csakis libasorban jártak-keltek. A szakadék szélén valóságos kis járműpark állt a legváltozatosabb hordóeszközökkel. Álltak itt szekerek, feltekert óriástérkép, egy leeresztett ballon, strucc nyereggel, legelésző tevék. Várakozott gazdájára magmagyarázhatatlan módon egy rendkívül hosszú, összehajtogatott kötéllétra, egy tojás alakú, sima fémkabin, továbbá lovak, leláncolt, acsarkodó lófarkasok és egyéb alkalmatosságok.

Lévi és Guszti halkan magyarázták Szonjának a szakadék történetét. Állítólag egy hasadékvulkán sorozatos kitörései nyomán riolit lavina jött létre, majd elült és megmerevedett, mint egy völgynyi, nagy hullámokat vető, redős-ráncos fehér függöny, vagy sokak szerint, egy lapuló kősárkány. Szemük láttára folyt a kufakitermelés.

– Térjünk be egy kufabüfébe. Meg kell kóstolnod.

Szonja idegenkedve meredt maga elé Guszti szavaira. Kétségbeesve próbált kifogást keresni, hogy ne kelljen megkóstolnia semmit, ami a gyilkos bogárból készült.

– Alig van rézvirágom – csörgette meg a tarisznyája aljában összegyűlt apró vagyonkáját.

– Erre a vendégem vagy – legyintett Lévi.

Betértek egy fogadó jellegű helységbe, melyen a név, Kufalatozó egyértelműen hirdette az uralkodó menüt, pont Magasfalva közepén. Volt ott minden egy igazi kufaszeretőnek: az alapanyagot pürésítették, megfőzték lekvárnak, főzeléknek, készült apró kufával megszórt leves, különféle húsok kufaszószban tálalva, kufasütemények, palacsintatésztába göngyölt kufa és kufaropogtatós.

– Béke Neum, idegenek! – hívogatta maga felé őket egy hatalmas, tagbaszakadt alak, maszatos inggel a felsőtestén és köténnyel a derekán. Csakúgy harsogott belőle a vastagon szelt vidámság. – Egy újabb csapat bolondszökevény! A nevem Szélesmell. Legyenek üdvözölve Magasfalván, a Kufa hazájában, pontosan 320 centiméterrel talajszint fölött, Bolondóramentes övezetben! Parancsolnak egy asztalt? Hozhatok egy kufatálat?

– Feltétlenül – dörzsölte a tenyerét Lévi és Guszti. Szonja gyanakodva nézte most már mind a hármat, de főleg a Szélesmell névre hallgató, mészárosra emlékeztető büfétulajdonost.

A kufabüfé talán a legnagyobb épület lehetett Magasfalva kötelékeiben. Legalább ötven cölöp tartotta és félelmetes vastagságú tartógerendák. Padlója szilárdnak és biztonságosnak tűnt, de Szonja nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy, ugyan nem közvetlenül, de egy szakadék felett sétálgat. Tudta, a mozdulatnak semmilyen értelme nincs, de kicsire húzta össze magát egy tömör széken és próbált nem kipillantani az ablakon. Étlap nem volt, a kínálat óriás hordókban állt, Szélesmell malteroskanálnak is beillő eszközzel csapta tányérokra az óriás adagokat.

– Az a cél, hogy mindenki akkora legyen végül, mint ő? – sziszegte Szonja, de visszafogottan, nehogy a kufabüfés lavór méretű fülébe jusson.

– Ne nyűglődj, Szonja – hajolt hozzá Guszti, eléggé feldobott hangulatban. – A magasfalvi cölöpvilág még a birodalmak között is híres. Ez meg helyi specialitás.

Szonja megvonta a vállát. Éhesnek éhes volt, Bátor Merma bundás kenyere már a Hasadéknál elfogyott. Végül lapátolt magának egy kicsit a Kufantasztikus Kulimászból és letelepedett. Guszti mellette apró kufalatokat evett, előkelő tartással és tartármártással. Lévi viszont átnézett a Kufaló helységbe és hamarosan valóban beszerzett egy Kufatálat, mely tartalmazta a zöld bogarakból készített ételek széles palettájának szinte mindegyik darabját.

Szonja még mindig a levegőben tartotta a kanalát.

– Mi lesz, ha megeszem? – kérdezte homlokráncolva. – Antennáim lesznek? Bezöldül a nyelvem? Hátrafelé kezdek járni?

– Ez mind nagyon jó lenne – nézett fel rá elismerően Lévi, nagyokat csámcsogva. – De nem valószínű. Hamarosan megtudjuk. – Lévin látszott, legszívesebben beszéd közben is lapátolná a szájába a zöld dzsamát. – Én még sosem próbáltam, csak hallottam… Mindenki máshogy reagál. Van, akinek hirtelen remek lesz az énekhangja, vagy egyszerre rádöbben a saját küldetésére. Elkezd beszélni egy olyan nyelven, amin már rég elfelejtett. Nagyon ritka esetben még valami szerencsétlen is beüthet. Például egy tüsszögőroham. Viszont múlandó a hatása. Az egész csak húsz perc. Te milyen kufatípus vagy, Guszti?

Guszti elmerengett, végtelen nyugalommal az arcán.

– A laza, azt hiszem. Legalábbis furán könnyednek érzem magam.

Szonja nagy levegőt vett és lenyelt egy kanállal a Kulimászból. Meglepődött, milyen remek íze van. Valami olyan ízvilág volt, amely nem könnyen meghatározható. Egyszerűen kufaíze volt, szaftos, friss. Az egyik falat kívánta a másikat. Szonja hirtelen nem találta a többieket gusztustalannak, azon vette észre magát, hogy ugyanolyan mértéktelenül és belefeledkezve fal, mint ők. Egyedül Guszti fordult néha a fal felé, hogy a kevésbé vonzó rágómozdulatait elrejtse.

– Ez mindenkire hat – magyarázta, törölgetve a száját. – Ezért is van az, hogy Magasfalván rengeteg az éjszakai szállás. Aki bekufázik, az többnyire már képtelen továbbindulni aznap. Nem is tanácsolják. Magasfalva gazdag település. A Ráncos Sárkányt úgy is hívják: Rézvirág-nyelő. A telet nem is töltik itt a lakók, mind a Sose-szigeteken pihen. Érthető, mondjuk, mert ezek a pallók jegesen nem lehetnek nagyon biztonságosak.

Szonja körülnézett a helységben. Nem messze tőlük egy hangosabb férfitársaság ült, harsányan beszéltek, csapdosták egymás hátát. Egy anya a gyerekeivel mellettük telepedett le. A négy kölök könyékig merült a kufatortában, az anyjuk folyamatosan próbálta ronggyal törölgetni a karjukat, a telepöttyözött asztalt és közben kényszeredetten mosolygott jobbra-balra. Senki rájuk nem hederített. A Kufaló közelében foglaltak helyet a kufa-sznobok, akik zöld masszából készült művészi szobrászremeket fogyasztottak. A sarokban egy magányos lány ücsörgött, földig érő, zöld köpenyben, mintha maga is kufából lenne. Egyedül a kalapja volt fekete és hosszú, kissé zsíros haja, melyből, oldalnézetből nem is kandikált ki más, csak az orra hegye. Előtte egyetlen kupa állt az asztalon, valószínűleg a helyileg kapható legolcsóbb ital alaposan higított, szinte világoszöld változata, a falból csapolható, habzó kufa.

Szélesmell a hordók mellett állt és barlangnyi szájával szinte vonzotta a vendégek tekintetét. Egy flúgos, vékony alak is folyton ott lebzselt körülötte. Hatalmas szemüveget viselt, nevetséges, túlméretezett, kötött sapkát, térdig érő, csíkos sálat, a hóna alatt pedig egy meglepően szelíd, mezei nyulat. A kissé félnótásnak tűnő figurát a tudományos érdeklődése hozhatta Magasfalvára. Folyton méricskélt, a kufamintát szájába vette, forgatta, kiköpte, a kanalával turkált benne, Szonja nézni nem bírta. A tudósszerzet lelkesen érdeklődött és feljegyzéseket készített mindenről. Szélesmell hahotázva okosította ki a kufamesterség titkairól. Az illető egy idő után fel is állt és halkan, tisztelettudó mosollyal érdeklődött a körös-körül üldögélő vendégeknél, vajon milyen utóhatásokat észlelnek magukon, mi vezette őket erre a helyre, valamint faggatta őket a kufafüggőség kifejlődésének esélyéről.

– Ránk nem hat! – harsogott Szélesmell. – A pár hónapos poronty is kufalével kevert tejet szív magába! Nekünk lételemünk! Csak azokra hat, akik nincsenek hozzászokva! Haha! – Szélesmell a tudóska vállára tette az egyik tenyerét, lesodorva annak szemüvegét. – Jönnek ide sokan, fiam… Kufakommandóba vagy a baleseti osztaghoz… – Szélesmell büszkén és komolyan meredt a tudóskára, miközben malteroskanállal összevissza csepegtette annak cipőjét. – De az igazság az, haha, hogy az, aki nem igazi magasfalvi, nem szítta ezt már magába az anyatejjel, nem is tudná csinálni.

Guszti orrára újra és újra rászállt egy légy. A nyugalom taván lebegő fiú háromszor mosolyogva arrébb hessintette, majd békésen tűrte, hogy az idegesítő, zümmögő lény percekig dörzsölgesse saját lábait, majd otthagyja becses váladékát a megszállt szaglószerven.

Szonja kedvezőnek érezte Guszti új, kufában oldódott személyiségét. Valószínűnek tűnt, hogy a felelősségérzete is vele pihen. Magán nem érzett változást. Feltehetően kell egy bizonyos mennyiség a hatás kiváltásához – gondolta.

– Kimegyek egy kicsit játszani a kötélpályákon – jelentette ki, és nagyon nyújtózkodott.

Lévi álmosan pislogott. Guszti pedig lezseren legyintett.

– Dupla szaltó! Malomforgás! Dugóhúzó! Védőháló nélkül!

Szonja hitetlenkedve vonta magasra a szemöldökét és kivonult a dőzsölők templomából.

A kötelekből font falu felfedezése izgalmas kalandnak ígérkezett, bár eleinte nem érzett rá az ízére. Óvatosan csúsztatta egyik lábát a másik után a pallókon és köteleken. Aztán számtalan kisgyereket látott, kik játszi könnyedséggel, rohanvást közlekedtek, épp a kellő középre lépve. A három-négy éves kisdedeket, karon ülőket még a hátukra kötött kendőkben hordták az asszonyok, de az idősebb kisgyerekek már a kapaszkodókra hagyatkozva önállóan barangoltak a levegőben. Lassan Szonja is felbátorodott. A fő gyalogos szint felett még újabb, levegősebb, technikásabb szintek következtek a gyorsabb forgalom vagy a magányra vágyók számára. Szonja kisvártatva felmászott oda, a zavartalanabb gyakorlás érdekében. Egyre nyaktörőbb magasságokba jutott. Magasfalván még húsz méter felett is találhatott lakóházat, volt olyan, ahová egy rugalmasan rezgő pallóról is be lehetett beugrani.

Közben nyilvánvalóvá vált számára, hogy Magasfalva elsősorban vendéglátásból és kereskedelemből élhet. Kiépített kilátókat látott, ahonnan a látvány különösen festőinek ígérkezett. Találkozott jövő-menő kufaárusokkal, aki a helyi ízekkel megbolondított fagylaltokat vagy nyársra tűzött, bundás kufagombócokat kínálgattak. Szonja vett is a zöld legalább ötven árnyalatában játszó kufacukorfelhőt, ami valósággal körbevette a fejét és nyelvcsavarintásokkal kellett a szájába vonnia.

Ekkor kezdte úgy érezni, mintha homályosodna a látása. Mintha távcsövön keresztül tekintett volna körbe. Majd az a látótér is szűkülni kezdett. Valami fehér, szédült, nehéz homály települt a szemére, elöntötte a forróság, többszörös izzadt hullámban. Most már tudta, milyen kufatípusba tartozik. Lábai megrogytak, mintha vattából lettek volna és sebesebben kezdte szedni a levegőt. Többé nem látta, hová lép. Beakadt valahova a lábfeje, fejjel előrezuhant a mélybe. Két kezével sikerült valahogy féloldalasan megkapaszkodnia, majd érezte, hogy az imént megrekedt lába kilazul, súlyánál fogva lefelé lendíti. Onnan újra továbbcsúszott, lendült, vágódott, csapódott, mint egy ide-oda rángatott bábfigura. Zuhanását folyton megakasztotta valamilyen háló, kötél vagy palló, de egyre tompuló érzékeivel mit sem fogott fel az ütődésekből. Egy szűk kis csatornán még látta az ég kékjének és a fura zöld hemzsegésnek összemosódó váltakozását. Érzékelte, hogy testét végleg megakasztotta valami a végtelennek tűnő tótágas-zuhanásban, majd azt is, hogy tehetetlenül lenyúló jobb karján apró lábak szaporán megindulnak felfelé, alig észrevehető gyengédséggel, mint amilyen a hajszál motozása a bőrön.

Azt már alig érezte, amikor megcsípték, újra és újra és újra.