Kíváncsiak vagytok, hogy V. K. Bellone szerette-e a kötelező olvasmányokkat? Hogy Póczek Alíznak melyik a kedvenc könyvborítója? Esetleg hogy melyik volt Dyta Kostova leghosszabb könyve, amit elolvasott? Tartsatok velünk és ismerjétek meg az íróink.
1, Melyik az az általános iskolai kötelező olvasmány, amely nagy hatással volt rád (lehet negatív/pozitív egyaránt)?
Póczek Alíz: A Pál utcai fiúk tanított meg arra, hogy tudok sírni kitalált történeteken. És ezt mondjuk értékeljük pozitív hatásnak.
V. K. Bellone: Nem emlékeztem, mik voltak az általános iskolai kötelezők. Aztán rájöttem, miért – a legtöbbjüket nem voltam hajlandó elolvasni. (A kőszívű ember fiai, Légy jó mindhalálig, Robinson…) leginkább csak annyit adtak, hogy rájöttem, igenis van olyan könyv, ami engem untat. Szerencsére a szüleim nem erőltették, szépen átbeszéltük a rövidített verziót, én meg boldogan olvashattam azt a családi könyvtárból, amit épp akartam.
Viszont most néztem pár kötelező-listát, és van ahol rajta van a Michael Ende: Momo . Nekünk nem volt kötelező, középiskolásként ismertem meg (az első nagy szerelmem olvasta fel nekem) és hogy én azt a történetet viszont mennyire szeretem <3 !
Dyta Kostova: A Pál utcai fiúk, különösen a füvészkerti részek és a nagy csata a végén. Kétszer is olvastam.
2, Melyek azok a könyvek, amelyek olvasási élményét egy-egy személyhez kötöd, és a személy miatt hagytak benned maradandó nyomot?
Póczek Alíz: Vannak könyvek, amik óhatatlanul összekötődtek a fejemben egy-egy személlyel. Az Alkonyat és a folytatásai viszont az egész gimis osztályommal kötődtek össze. Pár hónapig szerintem nem volt olyan nap, hogy valaki szünetben ne olvasta volna valamelyik részt, és a filmek közös megnézése a moziban is valamiféle magától értetődő osztályhagyomány lett.
V. K. Bellone: Az Elveszett próféciák volt a “0. randink” a férjemmel. Online ismerkedtünk meg, és még a levelezési fázisban ajánlotta a könyvet. Duplán megnyert vele – pasi, aki olvas, és még humora is van. Így kell az udvarlást kezdeni, na 🙂
Végtelen térségek örök hallgatása – egy jóbarátnőm ajánlotta, szintén amolyan ismerkedési fázisban. Amúgy is zseniális, elgondolkodtató könyv, de úgy különösen pikáns volt, hogy egyszerre olvastam három síkon: a szövegén, a hozzátett saját gondolataimén, és úgy, hogy próbáltam belehelyezkedni a barátnőm fejébe, ő vajon miképp olvasná és vele megismerni őt jobban.
Dyta Kostova: Sven Hassel összes könyve, mert apukámmal felváltva olvastuk, egymásnak adogattuk. Mindet megszereztük.
3, Melyik volt a leghosszabb könyv amit elolvastál?
Póczek Alíz: Az Elfújta a szél Margaret Mitchelltől.
V. K. Bellone: Háát, van pár olyan vastag könyvem, amit már kényelmetlen lapozni. Ha sorozatban is számít, akkor Az Ezeregyéjszaka meséi valószínűleg a leghosszabb. Meg a becsapós apró betűk és zsebkönyv méretű kiadások ellenére a Biblia se pici, szószámra elvileg hosszabb, mint mondjuk a Háború és béke.
Dyta Kostova: Fonyódi Tibor (Harrison Fawcett): Katedrális. A 2007-es egybeszerkesztett, Cherubionos kiadás. 998 oldal.
4. Melyik könyv borítója az abszolút kedvenced?
Póczek Alíz: Nagyon szeretem az Éjszakai cirkusz (Erin Morgenstern) borítóját, sőt azt, ahogy az egész könyv kinéz.
V. K. Bellone: Nincs. Vannak persze olyan borítók, amiket szeretek, de hirtelen arra se nagyon emlékeztem, milyen a kedvenc könyveim borítója.
Talán a saját regényemé, a Felvont vitorláké, mert először nagyon meglepődtem rajta, egyáltalán nem ilyet képzeltem írás közben. Aztán minél többször ránézek, annál jobban imádom.
Dyta Kostova: Anne Rice: Vámpírkrónikák 1-3, új Szukits-os kiadások.
5, Melyik a kedvenc karaktered akit megalkottál?
Póczek Alíz: Sokféle válaszom van erre. A legegyszerűbb, hogy az a kedvenc, akinek éppen a legtöbb időt töltöm a fejében. De ott van az a két karakterem, akiket – magamhoz képest – a legtöbbet írtam, és akikről így a legtöbbet tudom. Ott van az a karakterem, akinek az írása önmagammal kapcsolatban döbbentett rá valamire. Vagy ott van az, akit először több mint tíz éve írtam bele egy történetembe, és különböző formában, de azóta is beleugrál mindenféle – néha megírt, néha nem – sztoriötletembe. (Oké, „helyet követel magának bennük”, nevezett karakter kikérné magának, hogy bárhová is ugrál.)
V. K. Bellone: Az épp most íródó kéziratomban Szikra, egy fókatündér srác. Kedvelem, amikor egy-egy karakter csak úgy életre kel a fejemben. Ő annyira virgonc, hogy még épp csak tanakodtam az első ötletvázlatok felett, amikor elkezdett dumálni. Közölte, hogy a neve Szikra, én meg azt, hogy ez nem egy normális név, de nem hatotta meg. Azóta is mindenbe beleszól, és bár tudom, hogy nem feltétlenül szerencsés beleszeretni a saját karakteredbe, nekem van egy pici crushom. Mondjuk van, amikor meg agyoncsapnám, mikor épp hogy.
Dyta Kostova: Nincs kedvencem, mindenkit egyformán szeretek és időnként egyformán utálok 🙂 Talán majd később lehet köztük különbséget tenni, most még nem tudok.
