A cipőm kopogása visszhangot ver a művelődési ház márványpadlóján. A mellkasom szúr a rohanástól, a hajam kibomlott az otthon kötött kontyból, így megannyi tincs lóg az arcomba. A táskám cipzárja tönkrement, egy elhasznált tépőzár választja el a holmimat attól, hogy minden a földön kössön ki.
Remélem, a főnök nem fog kiakadni, hogy fél órával a műszak vége előtt léptem le. Majd túlórázok holnap suli után.
Sosem táncoltam még másokkal együtt, de ha nem találom meg minél előbb a termet, ezután se fogok. A mellkasomhoz szorítom az anyától kapott boldogságcetliket, és elhessegetem a gondolatot. Nem futamodok meg! Menni fog!
Hegedűszó hallatszik az egyik teremből. Ezer közül is megismerem Lindsey Stirling zenéjét. Már elkezdték az órát?
Megszaporázom a lépteimet, és kopogás után beesek a fehér ajtón.
– Elnézést, hogy kés… – Csak egy srác van a teremben, velem egykorúnak tűnik. Egy kottatartó állvány előtt áll, és amint megpillant, a hegedűszó elhallgat. Felém fordul, gyengéden leemeli a hangszert a válláról. A szeme pont olyan sötétbarna, mint a hegedű falapja.
A táskám ebben a pillanatban adja meg magát. A balettcuccom, a könyveim és minden iratom a földre zuhan, nagy kupacba a srác lába elé. Érzem, hogy vér tolul az arcomba.
– A francba!
Lehajolok, hogy felszedjem a holmimat. A fiú leteszi a hegedűjét, és leguggol hozzám. Együtt pakoljuk vissza a dolgaimat a táskámba.
– Eltévedtél? – A hangja mély, egyáltalán nem ilyet képzelnék a törékeny termetéhez.
– A haladó balettra jöttem. – Kisöprök egy különösen rakoncátlan vörös tincset az arcomból.
– A táncterem a folyosó végén. – Amikor már nincs mit felszedni a földről, visszatér a hegedűjéhez, mintha nem tudna sokáig távol maradni tőle.
A táskámat szorítom, és hátrálok. Nem elég, hogy a tájékozódási képességem nulla, egy helyes srácot is megzavartam. Művészet, ahogy játszik, ezt egyetlen refrénből leszűrtem, olyan tiszták a hangok.
Megköszönöm neki a segítséget, és rohanok tovább.
Egy örökkévalóságnak tűnő perc múlva sikeresen megtalálom a termet. Tíz lány áll a balettrúdnál, és bemelegítő mozdulatokat csinálnak. Folyik a víz a homlokomról, míg az ő ruhájukon sehol egy ránc vagy gyűrődés, és a hajuk sem olyan kócos és rendezetlen, mint az enyém.
Egy szakállas, melegítős férfi lép hozzám. Mosolyt villant rám, mintha tükör előtt gyakorolná. Kecsesen mozog, akár egy gazella.
– Eltévedt, kisasszony?
– A balettre jöttem – felelem. – Kiss Noémi.
A többiek rázkódnak a nevetéstől, miután valaki elsüti a „Nem is olyan kicsi ez a Noémi” poént. Igyekszem összehúzni magam, amennyire csak lehet, de így is túl behemót vagyok az itteni lányokhoz képest.
– Értem. – A tanár pötyög a telefonján, majd rám néz. – Tényleg feliratkozott hozzám.
Széttárja a karját, és a csoport felé fordul.
– Üdvözöljék közöttünk Noémit!
Senki sem köszön, ellenben a levegő hirtelen megfagy, a tavaszi jó idő ellenére libabőr fut végig rajtam.
– Hívjatok csak Noinak! – próbálom oldani a feszültséget, de a jeges pillantások nem olvadnak fel, amitől legszívesebben Harry Potter láthatatlanná tevő köpenye alá bújnék, és soha nem jönnék elő alóla.
– Miért döntött úgy, hogy csatlakozik hozzánk, Noémi?
– Mert imádom a táncot. Anyukám tánctanár volt, és amióta az eszemet tudom, olyan jó akartam lenni, mint ő.
– Ezek szerint tőle tanult balettet, igaz?
– Kicsi koromtól fogva, igen.
– Nos, alig várom, hogy lássam, mit tud. – A terem egyik sarkába mutat, ahonnan egy újabb ajtó nyílik. – Arra van az öltöző.
Rekordidő alatt magamra kapom a dresszemet és a balettcipőmet. Zilált hajamat nyújtás közben igazítom meg.
– Noémi, ugye tudja, hogy haladó csoportba jelentkezett? – kérdezi a tanár. – És ezt most nem csak önnek, hanem mindenkinek mondom. Ha valaki úgy érzi, hogy túl nehezek a gyakorlatok, bármikor elmehet.
Anyára gondolok és a boldogságcetlijeire. Minden hétfőn írt nekem pár sor biztatást, hogy legyen erőm átvészelni a hetet. A halála után nem akartam többé táncolni. Minden mozdulat, az összes póz és tánc… ő tanította. Nélküle pedig nem ugyanaz. Egészen pár nappal ezelőttig a mozdulataim gépiesek voltak, a szívem sajgott, valahányszor arra gondoltam, hogy anya nem szól rám, ha elrontom a lépést, és nem tapsol, ha jól csinálok valamit. Aztán megtaláltam a régi cetliket egy dobozban az ágyam alatt.
„Boldog hétfőt, Édeske! Szóljon ez a hét a boldogságról és a nevetésről. Tégy valami olyat, amitől úgy érzed, elérted a csillagokat!”
Amióta elvitt egy színházi balettelőadásra, tudom, hogy ezt akarom. Kecsesen mozogni, pörögni-forogni, kitárni a karomat, és szárnyalni, amíg el nem érem a csillagokat. Azért jöttem, hogy bebizonyítsam magamnak és anyának, hogy sikerül. Hogy az égen nekem is van félretéve pár csillag, amik az érkezésemre várnak.
– És most… – A tanár úr kihúzza magát, és ruganyos léptelivel a terem azon pontjára sétál, ahol az ablakon beáradó napfény reflektorként világítja meg az alakját. – Ideje táncolni!
A tanár sorolja a lépéseket, mi pedig egymástól egyenlő távolságra felsorakozunk, és bemutatjuk őket. A testem teszi a dolgát az utasításokat hallva.
– Kezdjük az alappozíciók átismétlésével!
Felveszem az első karpozíciót. Mindkét kezemet alacsonyan a testem előtt tartom, az ujjaim szinte összeérnek. Behajlítom a könyökömet, és felemelem a karom, hogy a köldököm és az ujjaim egy magasságba kerüljenek.
Egy régi magnóról klasszikus zongoradarab kíséri a mozdulatainkat. A zene majdnem képes elnyomni a többiek suttogásait a hátam mögött.
– Csak óvatosan, nehogy megrántsd valamidet – paskolja meg a hátam egy szeplős lány. Olyan hosszú a műszempillája, hogy szinte hallom a suhogását, amikor pislog.
– Kedves, hogy így aggódsz értem.
– A padlót féltem. Ha elesel, még megreped.
Ideje lenne megtanulnom kizárni a fejemből a sértő szavakat.
– Remélem tudják, hogy minden póz az alapoktól indul. Kecsesebben, Krisztina! – A tanár úr körbesétál a teremben, miközben mi felvesszük a második, majd a harmadik, negyedik és ötödik karpozíciókat. – Magasabbra a kart, Eszter! A ház is összedől biztos alapok nélkül. Így van ez a tánccal is.
A tanár megáll előttem, és néz egy darabig. Feszélyez a tudat, hogy bámul.
– Gyönyörű, Noémi! Csak így tovább!
Elmosolyodok, a szívem megtelik melegséggel. Hallom, ahogy páran a hátam mögött ciccegnek.
Átvesszük a lábpozíciókat is. Az elsőben a térdem kifelé fordul, a sarkaim érintkeznek egymással. A másodikban a bokáim eltávolodnak, miközben a térdem állása változatlan. Aztán az egyik lábam közvetlenül a másik elé teszem, hogy a lábujjaim érintsék a másik lábam sarkát.
Mire vége az edzésnek, a dresszem nedves az izzadságfoltoktól, a hajamból csavarni lehet a vizet. Mégis ez a legjobb érzés a világon. Imádok táncolni. Lehunyom a szemem, és magam előtt látom, ahogy anya felhajtja a nappaliban a szőnyeget, elindítja a zenét, és annyit mond: kalandra fel!
Vele tényleg kaland volt a tánc. Amikor együtt sétáltunk, és az utcán megbámultak a kövérségem miatt, anya egyszerűen rámosolygott az emberekre, és odaszólt nekik:
– Ugye, milyen gyönyörű? Az én lányom.
Ez után általában még furcsábban néztek, de már nem érdekelt. Sosem mondtam el anyának, mennyire hálás vagyok ezekért a szavakért. Most meg már soha nem hallhatom a hangját.
*
A nap már lemenőben van, amikor kilépek az épületből. A bárányfelhők között aranysárga fény ragyog, amitől hunyorognom kell. A fák ágai lágyan keringőznek a koraesti szélben. A lombkoronák rejtekében madarak csipognak.
– Várj! – A hegedűs srác siet utánam. Megállok, és bevárom. A hangszerét egy tokban a hátán cipeli.
– Ezt ott felejtetted. – Egy Harry Potter logós kitűző van a kezében. Elveszem tőle, és beledobom a táskámba, amit jobbhíján pár biztosítótűvel és egy cipőfűzővel tartok egyben. – Visszaadhattam volna korábban is, csak nem akartam megzavarni a balettórát, szóval inkább megvártam, amíg végzel.
Idegesen felnevet, és úgy hadar, mintha zavarban lenne előttem, ami tök hülyeség. Nem az a fajta lány vagyok, aki zavarba hozza a fiúkat. Inkább az, aki elkergeti őket.
– Én is szeretem a Harry Pottert – mondja. – Piton a legjobb.
– Piton? – Korábban senki nem akart velem ilyesmiről beszélni.
– Naná. – A srác beletúr a hajába. – Elsőre köcsögnek tűnik, de a végén kiderül, hogy jó arc.
Elmosolyodom.
– Nekem is ő a kedvencem – vallom be.
A fiú rám néz, én pedig rá. Egy pillanatra csodálattal vegyes elismerést fedezek fel a tekintetében. Soha nem láttam még ilyen csillogó szempárt.
– Szabi vagyok – nyújtja felém a kezét.
– Én meg Noi. Azaz Noémi. Vagyis csak Noi… A barátaimnak. – Kezet fogunk. A keze hideg, az ujjai tele vannak bőrkeményedéssel. – Hívj csak Noinak.
– Akkor ezt úgy veszem, hogy barátok vagyunk, Noi.
A szívem megdobban.
– Merre mész? – kérdezi.
– A buszmegállóba – mutatok a hátam mögé.
– Elkísérlek. Úgyis arra van a koli.
Bólintok, és csak remélni tudom, hogy nem látszik az izgatottság az arcomon.
Egymás mellett indulunk el a megálló irányába.
– Te is jövőre érettségizel? – fordulok hozzá.
A fejét rázza.
– Engem már idén bedobnak a mélyvízbe. Holnap lesz a zene alkalmasságim itt, az egyetemen. – Megszorítja a hegedűtok pántját. Az ujjai elfehérednek.
– Izgulsz?
– Naná! – nevet fel kényszeredetten. – Ezt az egy helyet jelöltem meg.
– Mi leszel?
– Ének- és magyartanár.
Valahogy gondoltam, hogy ez lesz a válasza.
– Minden, amit szeretsz.
Bólint.
– Lényegében igen. Ahogy Dumbledore mondaná, a zene varázslatosabb bármely mágiánál.
Egyre jobban kedvelem ezt a srácot.
– Miért a művházban gyakorolsz?
– Itt megengedik. A kolisokat zavarja. Szerintük túl hangos. Pedig, ha hallanád, hogy tudnak zajongni egyesek…
Inkább örülniük kéne, hogy hallgathatják Szabi játékát. Ezek se normálisok.
– És te? Mi akarsz lenni? – kérdezi.
– Ha én azt tudnám…
Felvonja a szemöldökét.
– Arra fogadtam volna, hogy táncos.
– Az biztos nem.
– Miért?
Vállat vonok.
– Túl kövér vagyok hozzá, hogy komolyan vegyenek. A mai óra bizonyítja. És különben sem vagyok elég jó.
Régen rengeteg balettet néztem a tévében, és próbáltam leutánozni a mozdulatokat. Párszor meghúztam valamimet, és számát sem tudom, hányszor ficamítottam ki a bokám vagy estem fenékre, de nem érdekelt. A táncnak éltem. Függővé tett a szabadság érzete, a finom mozgás, a könnyedség. Valahányszor újabb mozdulatot sikerült megtanulnom, majd kiugrottam a bőrömből, és csak még többet akartam tudni.
– Amikor kicsi voltam, balerina akartam lenni – vallom be. – De csak otthon táncoltam. Az nem sokat ér. És jóval soványabbnak is kellene lennem.
– Emlékszel még, mit mondott Hagrid Harrynek a Bölcsek kövében?
– Mit?
– Azt, hogy Varázsló vagy, Harry.
– Igen, és?
– Te meg táncos vagy, Noi.
Felnevetek.
– Ha ez ilyen egyszerű lenne…
Sajnálom, hogy a busz szinte azonnal begördül. Máskor fél órát is álldogálok a megállóban. Most, hogy jól érzem magam egy barátommal, persze egy percet sem késik.
Mielőtt felszállok, Szabi azt mondja, hogy majd keres. Kellemes bizsergés fut végig rajtam, és a tenyerem izzadni kezd.
A busz ablakából nézem, ahogy átmegy a zebrán, és elindul a gimis koli felé. Elnyeli a tömeg.
Ilyen tökéletes srác, és pont velem akar barátkozni? Eddig azt hittem, legfeljebb a mesékben. Talán néha valósággá válnak.
*
Apával egyszerre érünk haza.
– Milyen napod volt? – kérdezem, miközben ledobom a megviselt táskámat a szobám ajtaja elé. Sürgősen be kell szereznem egy újat.
– Inkább te mesélj! Hogy ment a munka?
– Jól – hazudom. – Tényleg. Nagyszerűen.
Apa kétkedően elvigyorodik.
– Oké, szörnyű volt. Egy srác tízforintosokkal fizetett egy ötezres nadrágért. Egy csaj meg bunkónak nevezett, amikor megkérdeztem, hogy nem tudna-e húszezresnél kisebbet adni egy rágóért. Még neki állt feljebb.
– Legközelebb mondd nekik, hogy hozzájuk képest a meztelencsiga egy gerincoszlop.
Felnevetek, és a szememet forgatom.
– Ilyet senki sem mond.
Rám vigyorog.
– Én viszont bármikor, ha szórakoznak a lányommal!
Anya és a boldogságcetlijei mellett az élet másik nagy ajándéka apa és az ő aranyköpései.
– Legalább több pénzünk lesz.
Apa felvonja a szemöldökét.
– Úgy érted, azok után, hogy kifizetted a tánctanfolyamod árát?
A francba! Honnan tudta meg?
Mélyet sóhajtok.
– Hogy jöttél rá?
Apa a táskám felé sandít. Követem a pillantását, és megállapodik a tekintetem a kilógó balettcipőmön. Ez a táska kikészít!
– El akartam mondani…. – kezdem, de nem jut eszembe semmi jó kifogás.
Apával egyszerre lépünk be a konyhába. Előveszem a hűtőből a sajtot, és lerakom a konyhaasztalra.
– Nem lesz ez sok neked? – kérdezi egyszerűen.
– Jó jegyeim vannak, apa. Ennyi belefér.
Csak hadd balettozzak!
– Szeretnélek támogatni, de egy tánctanfolyamot igazán nem engedhetünk meg magunknak.
Pont ezért nem akartam szólni róla, apa.
Előveszek egy csomag tésztát a konyhaszekrényből, és felteszem főni.
Apa előszedi a sajtreszelőt, és egy üres tálat. Elmosok két tányért és villát.
– Nem csak a pénzről van szó. Tudom, hogy nagyon kitartó vagy, és mindent megcsinálsz, amit a fejedbe veszel.
– Akkor mi a baj? – Rosszat sejtek. Van egy olyan érzésem, hogy bármit is mond, fájni fog.
– Nem akartam szóba hozni, mert tudom, mennyit jelent neked a tánc, de talán…
– Talán mi?
– Csak azt akarom mondani, hogy nem mindenkinek vannak táncosadottságai, főleg alkatilag, ha érted.
Hogyne. Értem én. Azok a hülye hormonok!
– Szóval ne táncoljak, mert kövér vagyok. – Hangosan kimondva még jobban fáj.
– Nem pont így gondoltam, csak hát…
– De – vágok a szavába. – Pontosan így gondoltad!
Amikor elkészül a tészta, mindkettőnknek szed, és megszórja egy kis sajttal.
Elment az étvágyam. Csak turkálom a tányéromat. Amíg anya élt, a ház zsongott az élettől, és jókat nevettünk vacsora közben. Mostanában viszont apa szeme alatt lila karikák sötétlenek a túlóráktól.
Furcsa, hogy nincs még egy tányér az asztalon. Ugyan már fél éve történt a baleset, de akkor is hihetetlen. Mintha anya tegnap még itt vacsorázott volna velünk. Régen mindig ránk szólt, hogy ne csámcsogjunk, mert azt nem illik egy elegáns étteremben.
– Nem is vagyunk étteremben. Elegánsban meg főleg – mondtam.
– De a főztöm akár ott is megállná a helyét – kacsintott ránk, mire apával felnevettünk. Tényleg istenien főzött. Főleg rakott zöldbabot. Más lányok tortát kértek a szülinapjukra, én rakott zöldbabot. Apával mi voltunk a betérő vendégek, a vacsoraasztal meg étterem. Most viszont ismét egy sima asztal, ahol egyszerűen vacsorázunk.
– Emlékszel, amikor félrenyeltem a húslevest, és vagy fél óráig prüszköltem utána? – kérdezi apa.
– Ráadásul jól megszórtad csípőspaprikával előtte – mosolyodok el halványan. – Anya azt mondta, hogy ilyen vörös fejet még életében nem látott.
Apa kezében megáll a villa. Felpillant rám, a tekintete kifürkészhetetlen.
– Hiányzik, igaz?
Megremeg az ajkam, alig jön ki hang a torkomon.
– Nagyon.
Bólint.
– Nekem is.
*
Pont akkor pittyen a telefonom, amikor nekiülök házit írni. Ahogy meglátom, hogy Kormos Szabolcs ismerősnek jelölt Facebookon, a házim azonnal másodlagossá válik. Rányomok a visszajelölés gombra, a szívem hevesen dobog. Kisvártatva meg is érkezik Szabitól az első üzenet.
Szabi: Noi, te vagy az?
Felnevetek, és visszaírok, miközben félretolom a tankönyvemet, hogy kényelmesebben elférjek az ágyon.
Noi: Ki más lennék?
Szabi: Akkor nem egy vadidegennek írtam.
Attól függ, honnan nézzük. Hivatalosan barátok vagyunk, szóval nem, de ha azt vesszük, hogy ez a barátság mindössze pár órája tart…
Szabi: Van kedved találkozni holnap délután a téren?
Igen, igen, igen, igen, ezerszer is igen. Ez a srác eszméletlenül aranyos. De ezt csak nem írhatom vissza neki.
Noi: Öt körül ráérek.
Szabi: Oké. Akkor a szökőkútnál.
Nem ír többet, ezért nekilátok a házinak. Alig írok le két sort az egyenletből, ismét megszólal a telefonom.
Szabi: Melyik a kedvenc részed a Harry Potterből?
Viszlát egyenletek, heló Szabi.
Noi: Amikor kviddicseznek.
Szabi: Kitalálom: ha játszhatnál, fogó lennél.
És tényleg kitalálta.
Noi: Ügyes tipp volt.
Szabi: Vagy inkább varázslat.
Nem tudom, meddig beszélgetünk, de a matekházim reggelre sem készül el. Az ébresztőm hajnali hatkor riaszt. A telefon beakadt a hajamba, gyorsan kiszabadítom a gubancok közül, és rákattintok a chatablakra. Akkor látom, mi volt az utolsó üzenetem Szabinak fél háromkor:
Noi: Jőargjőaethije iőjjjjjjjjjjjjjjjjjjjjjtrpööööööttúőőőőő atruőöewwwwwww
Erre ezt írta vissza:
Szabi: Neked is jó éjt, Noi.
A fejemre csapok, és kínomban elnevetem magam. Aztán egy ásítást követően nekilátok felkészülni a mai napra.
*
Hiába jöttem fél órával korábban a megbeszélt időpontnál, Szabi hamarabb odaért. Amikor meglát, fülig érő vigyor terül szét az arcán, és integet nekem. Visszaintegetek, miközben igyekszem leplezni, milyen izgatott vagyok. Ez most egy randi? Vagy csak találkozunk, mint barátok, mert miért ne? És vajon miért visel ünneplőt? Nem mintha nem állna jól neki a fehér flaneling, a fekete vászonnadrág és a fényes bőrcipő… sőt, észvesztően néz ki. A vállán pedig ott a már védjegyévé vált hegedűtok.
– Boldog névnapot, Noi! – köszönt, mire ledermedek. Nem is tudtam, hogy ma van a névnapom. Szóval ezért akart találkozni? A tenyerem izzadni kezd a gondolatra. – Beüljünk valahova? Vagy csak sétáljunk?
– Inkább sétáljunk. – Utálok mások előtt enni. Még akkor is, ha igazából senki se bámul, úgy érzem, hogy mégis. Hogy kibeszélik, mit eszek, és elviccelődnek a súlyomon. Ez most nem hiányzik.
Elindulunk egymás mellett. A szökőkút lágy csobogása megnyugtat, ahogy az egyik padon ülő utcazenész gitárszólója is. A tavaszi napsütés cirógatja a bőrömet, vörös hajamat táncoltatja a szél. Mintha az idő lelassulna, és ez lenne az a bizonyos pillanat, amit a motivációs idézetek szerint meg kell élni.
– Miért vagy ünneplőben? – kérdezem.
– Ma volt az alkalmasságim.
Basszus, tényleg. Mondta is, én meg elfelejtettem. Érzem, hogy egyre pirosabb az arcom.
– Hogy sikerült?
Nem válaszol azonnal, amitől összefacsarodik a szívem. Szabi irtó jó zenész. Nem lehet, hogy megbukott! Ahhoz túl ügyes. De mi van, ha mégis? Mi lesz vele akkor?
– Átmentem. – A levegőbe bokszol örömében, és elkiáltja magát. – Itt jövök, egyetem!
Tapsolok neki, és olyan erősen vigyorgok, hogy megfájdulnak az arcizmaim.
Egy utcai árustól jégkását kérünk, és leülünk egy padra.
– Ennyit a sétáról – neveti el magát Szabi.
– Legalább megpróbáltunk – vonok vállat.
Belekortyolok a jégkásámba. Nem hűt le, még mindig érzem azt a különös belső tüzet, ami akkor lobban fel, valahányszor Szabi közelebb hajol.
Az ősz hajú, fonott szakállas utcazenész ezúttal egy olyan dalt játszik, amit én is ismerek: a Nyomorultak zenéjét. A jégkásámról is elfeledkezem, annyira belemerülök a hallgatásába.
– Ottó bá’ nagyon ügyes. – Szabi a ritmusra dobol a lábával, és a fejével bólogat hozzá.
– Ismered?
Szabi nem válaszol, csak feláll, és odasétál a zenészhez. Követem. Amikor véget ér a dal, a zenész leteszi a gitárját, és kezet fog Szabival.
– Na, milyen vagyok? – kérdezi, és végigsimít a szakállán.
– Szuper, mint mindig – feleli Szabi. – Ha már itt tartunk, ez a lány azt kérdezi, ismerjük-e egymást.
Ottó bá’ visszaveszi a gitárját.
– Még, hogy ismerjük-e? – kacagja el magát. – Mit gondolsz, ki mondta a fiúnak, hogy zenéljen, ne csak picsogjon amiatt, hogy nem tud? Nélkülem biztos egy lecke után feladta volna.
Szabi felém fordul.
– Lassan hat éve lesz, hogy először találkoztunk. Anyum beíratott hegedülni, hogy ne mindig a szobámban üljek. Utáltam, mert béna voltam.
– Itt hisztizett a téren, hogy ő ezt nem csinálja meg nem kényszeríthetik – veszi át a szót Ottó bá’. – Én meg mondtam neki, hogy na hadd halljam csak, tényleg olyan béna-e, mint állítja.
– És tényleg olyan béna voltam – röhög Szabi. – Még a húr is elpattant.
– Én cseréltem ki neki. Aztán próbaképp eljátszottam rajta egy dalt. Máig emlékszem a tátott szájára és a tágra nyílt szemére.
Szabi bólogat.
– Megkérdezte, akarok-e olyan jól játszani, mint ő. Azt mondtam, nem. Jobban akarok.
Ottó bá’ cicceg.
– Jól felvágták a nyelved már akkor is.
Szabi vállat von, és huncut mosolyt villant rám.
– Azt mondtam, ha abbahagyja a sipákolást, és helyette gyakorol, akkor sikerül is neki.
Ottó bá’ Szabi hegedűtokja felé int, mire Szabi elkezdi kicsomagolni. Mi folyik itt?
– Nézzük, hogy megy most. Mehet?
Szabi a vállára veszi a hegedűjét, és bólint.
– Noi, mielőtt megkérdeznéd, mit kapsz névnapodra, a válaszom: ezt.
Játszani kezd, ezúttal az A csitári hegyek alatt népdalt. A homlokán kidagad egy ér a koncentrálástól. Izzadságcsepp gyöngyözik a nyakán, a vonó csak úgy szabdalja a levegőt, ahogy egy gyorsabb részhez ér. Ottó bá’ gitáron kíséri, és az egész olyan hihetetlen, mintha álmodnék.
Pár éve anya pont erre a dalra tanított nekem egy táncot tele forgásokkal és ugrásokkal. Imádtam, ahogy a hajamba kap a szél, és elrugaszkodhatok a földtől. Lassú, mégis annyira energikus tánc volt, hogy állandóan azt akartam gyakorolni.
Észre sem veszem, hogy sírok, csak, amikor Szabi abbahagyja a zenélést, és aggódva pillant felém.
– Ennyire rossz volt?
A fejemet rázom, miközben szipogva törölgetem a könnyes arcomat.
– Épp ellenkezőleg. Csodálatos vagy… mármint a játékod. – Basszus. Elszóltam magam. – Csak eszembe jutott egy emlék. Ennyi.
Leül mellém a padra.
– Jó emlék legalább?
Mélyen a szemébe nézek, úgy válaszolok:
– Az egyik legjobb.
*
A szökőkút mellett ülünk a padon. Figyelem, ahogy galambok totyognak a földön, és az emberek etetik őket.
– Mi történt az előbb? – Szabi a vállamra teszi a kezét. Az érintése finom puha. Azt kívánom, bár örökké így maradhatnánk.
– Anyukámmal szerettük ezt a dalt. Sokat táncoltunk rá együtt – sóhajtok. – Nagyon hiányzik.
– Mi történt?
– Elgázolták. Pedig zöld volt a lámpa a zebránál, és mégis.
Újra felizzik bennem a harag, amit akkor éreztem, amikor meghallottam, mi történt. A sofőrnek még volt képe azzal védekezni, hogy figyelmetlen volt. Legszívesebben az arcába ordítanám, hogy az ő figyelmetlensége az anyukám életébe került.
– Sajnálom. – Szabi hangja visszaránt a jelenbe.
Az ajkamba harapok, és igyekszem visszafogni a belülről rám törő remegést.
– Nagyon közel álltatok egymáshoz, igaz?
Bólintok.
– Köszönöm, hogy eljátszottad nekem ezt a dalt. Ő is imádta volna.
Többet nem szólunk egymáshoz, csak ülünk a padon, és nézzük az előttünk elhaladókat. A csend kellemes, jóleső. Régen sokat gondolkodtam rajta, mi lehet az emberek fejében. Hogy mennyire meg akarom ismerni a történetünket. Most rájöttem, hogy még a sajátommal sem tudok mit kezdeni.
*
Amikor belépek a táncterembe, minden szempár rám szegeződik. Gombóc nő a torkomban. Mosolyt erőltetek az arcomra, és próbálok a táncra figyelni. A tanár pózokat sorol, mi pedig bemutatjuk őket.
– Écarté elől!
Oldalra nyitom a lábamat. A szabad lábhoz tartozó kezem a harmadik pozícióba emelem, miközben a támaszkodó lábamhoz tartozó kart a másodikban tartom. Fejemmel a szabad lábam felé nézek, és kissé az állólábam felé dőlök. Olyan vagyok, mint egy faág, ami hajladozik a viharban.
– Mindenki figyelje Noémit! Nagyon szép! Gyerünk, Effacé nagy, hátul!
Úgy lépek, hogy a szabad lábam ne takarja az állólábam vonalát. A fejemet erősen oldalra döntöm. A szabad lábamhoz tartozó kart hármas pozícióba hajlítom, mintha szirmait bontó virág lennék. Megrészegít a kecsesség, a lágy, finom mozdulatok. Tánc közben úgy érzem, hogy amit csinálok, az maga a csoda. Nem érdekelnek a gyilkos pillantások.
– Alakul, Erika! Rajta, Allongé!
Ez a kedvenc kartartásom. A harmadik pozícióban tartott karomat egy kis ívvel kinyitva, lefelé mutató tenyérrel lejjebb eresztem, hogy a függőleges és vízszintes között legyen. A második pozícióban tartott karomat elforgatom úgy, hogy tenyerem lefelé nézzen, mint egy hatalmas pálmalevél, ami össze akarja gyűjteni a napfényt.
Alig, hogy az óra után elhagyom az öltözőt, megbotlok valamiben, és a földön találom magam. A cuccom kiborul a táskámból, és a padlóra esik.
Két lány lép hozzám. Ugyanolyan rövidre nyírt fekete hajuk és alacsony termetük van, akár ikrek is lehetnének. Vihognak.
– Bocsi, rossz helyen volt a lábam – von vállat az egyik.
Feltápászkodok, és a cuccaim után kapok, de addigra a többiek már felszedték őket, és most épp anya boldogságcetlijeit nézegetik.
– Boldog hétfőt, Édeske! Szóljon ez a hét arról, hogy nem arra figyelsz, mit mondanak rólad mások! Annyi jobb dolog van a világon! – olvassa fel egy magas, szögegyenes hajú lány.
– Boldog hétfőt, Édeske! Tudom, hogy szomorú vagy amiatt, hogy piszkálnak az iskolában, de gondolj azokra, akik szeretnek! Ők fogják megszépíteni a napodat!
– Ezek meg mik? – vonja fel a szemöldökét a lány.
– Tuti az anyja írta – mondja egy másik.
– Komolyan Édeskének szólítja? Hát behalok.
Könny szökik a szemembe. Nincs joguk ezt tenni velem! Nincs joguk megnézni a cuccaimat, elolvasni anya üzeneteit, belemászni az életembe!
– Ötvenes méret – emeli fel a balettruhámat egy rózsaszín melíres hajú lány. – Ez hány XL? Végtelen?
– Miért csináljátok ezt? – A könnyeimet törölgetem. A hangom remeg, de már nem érdekel. Hadd tudják, mennyire fáj mindaz, amit velem tesznek.
– Csak segíteni akarunk – szól a lófarkas lány.
– Anyukád és a tanár úr mondhat akármit – helyesel a fogszabályozós –, csak azért teszik, mert sajnálnak.
A hosszú műszempillás bólogat.
– Azt mondják, Noémi milyen jól táncol, így meg úgy. De gondolj bele, vajon miért teszik. Tánctanár anyukával könnyű.
Egy határozott mozdulattal eltépi anya leveleit. A papírdarabok szanaszét szállnak, míg végül a földön kötnek ki.
Igazuk van. Nem tartozom ide. Eddig olyan megszállottan akartam a balettet, és hogy egy társaság része lehessek. Most már tudom, hogy ez lehetetlen.
Lesajnáló pillantást vetnek rám, és faképnél hagynak. Egyedül maradok a teremben.
*
– Noi?
Ismerős hangot hallok a hátam mögül. A földön ülök, már nem tudom, mióta. A lábam elgémberedett, a hátamat nyomja a hideg fal, de nem akarok haza menni, mert apa azonnal észrevenné az arcomon a szomorúságot, és akkor mesélnem kéne neki az órán történtekről.
– Mára vége a gyakorlásnak? – kérdezem, de nem pillantok fel. Nem akarom, hogy Szabi lássa a könnyáztatta arcomat.
– Mi történt? Vártalak a hegedűs teremnél. Azt hittem, elmentél. – Leül mellém, érzem rajta a gyanta poros illatát.
– Feladom – sóhajtom. – El kell fogadnom, hogy a táncot nem nekem találták ki.
Amíg anya élt, tett róla, hogy sose essek kétségbe a súlyom miatt. Régen sokat diétáztam, sportoltam, táncoltam és vizsgálatokra jártam. Azok után se lett jobb, sőt a kilók csak jöttek és jöttek. A boldogságcetlik segítettek átvészelni a napjaimat, de utána mindig újra volt szükségem. A cetlikkel éltem túl, mégis elemésztettem minden boldogságot, amit adtak. Csak a dementorokkal ellentétben én a saját boldogságomat.
– Miből gondolod ezt?
Csak nézz rám! Nem nyilvánvaló?
– Láttál már kövér lányt balettozni?
– Eddig te vagy az első. – Olyan könnyedén mondja, mintha egy ilyen lány természetes lenne. Holott nem az. A világnak nem.
– Anya tévedett. Sosem leszek táncos.
Szabi felcsattan.
– Hülye vagy? Jó, hogy az leszel! – Mert szerinte ilyen egyszerű. Szabi szerint minden egyszerű. Akarok valamit, és akkor egyből sikerülni is fog? A dolgok nem így működnek.
– Eltépték anya hétfői boldogságcetlijeit, és kigúnyoltak. Ha nekik nem kellek, mi a garancia arra, hogy másnak majd igen?
– Nekem kellesz. Nem elég?
A szívem akkorát dobban, hogy azt hiszem, ki akar ugrani a helyéből. Szabi tényleg azt mondta az előbb, amit? Vagy csak képzelődtem?
Felpillantok rá. Az ablakon besütő napfény csillog a szemében, az arca ragyog, amitől még gyönyörűbb. Az álla éles, a vonásai mégis finoman íveltek, mintha jól irányzott ecsetvonásokkal festették volna őket.
– Senki nem fog mosolyogni helyetted, Noi! Ahogy táncolni sem.
Mi értelme lenne folytatni? A beszólogatások sosem fognak megszűnni. Talán anya sem hitt bennem igazán, csak sajnált, amiért ilyen vagyok, és vigasztalni akart. Ráadásul a kurzus ára is elég borsos.
– Hogyan győzhetnélek meg?
– Sehogy.
Felsóhajt.
– Csukd be a szemed!
Megteszem, bár nem értem, mit akar.
– Mit látsz?
Most viccel velem?
– Nem látok semmit, mivel be van csukva a szemem.
Ez azért elég egyértelmű.
– És mit látsz, amikor táncolsz?
– A termet, ahol táncolok.
– Tudod, én mit látok, miközben hegedülök?
Nemet intek.
– A teret. És magamat, amint megyek hazafelé az első órámról. Anya autóval hozott be a városba, már várom, hogy otthon legyek a faluban, és soha többé ne jöjjek vissza ide. Aztán egyszer csak meghallom, hogy valaki hegedül. A hang irányába fordulok. Én zenélek. Mármint a mostani énem. És tetszik, ahogy játszok. A fiatalabb énemnek játszok, mert azt akarom, hogy folytassa a hegedülést, és egyszer ő is így játsszon. Látom az arcán, hogy tetszik neki a dal, hogy ügyesnek tart.
– És valójában saját magát tartja ügyesnek – fejezem be helyette a gondolatmenetet.
Szabi bólint.
– Még egyszer megkérdezem. Mit látsz tánc közben?
Felidézem a pillanatot az órán, amikor egyik pozíció a másikat követte. Belefeledkezek a pillanatba, és végül így szólok:
– Csillagokat.
– Erre nem számítottam – neveti el magát.
– Anyukám mondta mindig, hogy a tánc valójában csillagok keresése az égen. Csak elég magasra kell nyúlni, hogy elérjük őket.
– Ez jól hangzik.
Elmosolyodok.
– Ha táncolok, látom a csillagokat. Közöttük táncolok. Hihetetlen érzés. Pontosabban nem tudom leírni. Mármint nem hiszem, hogy az enyém a világ vagy ilyenek. De ott és akkor azt akarom, hogy az enyém legyen.
Tánc közben nincs kövér lány. Egyszerűen csak egy lány van, aki annak él, amit szeret.
– És ez milyen érzés?
– Jó.
– Ha olyan jó, miért akarod abbahagyni? – vonja fel a szemöldökét.
– Mert nem akarok gondot okozni senkinek.
– A balettosoknak?
– Nem csak. Apa sem hisz bennem. – Hülyén érzem magam. Ha itt cikiznek, mindenhol cikizni fognak életem végéig. Akármit akarok, ennek soha nem lesz vége. Örökké céltábla maradok.
– Tudod, mit jelent a Noémi név?
– Fogalmam sincs.
– Azt jelenti, hogy gyönyörű.
Szabi olyan közel hajol hozzám, hogy egy, a szemébe lógó hajtincse csiklandozza az arcomat. Nem tudom, mit csináljak. Húzódjak el tőle, mert ijesztő ez a közelség, vagy hajoljak közelebb, ahogy igazából akarom?
– Gyönyörű vagy, Noi. Az ember nem véletlenül kapja a nevét.
Szabi szája megtalálja az enyémet, ajkával lágyan simogat, miközben két kezébe fogja az arcomat, és a hüvelykujjával cirógatja a bőrömet. Beleveszek a csókba, élvezem a forró leheletét a bőrömön és a selymes tapintását az arcomon. A közelségétől libabőrös leszek, és jófajta bizsergés fut végig rajtam. Amikor vége lesz, elhúzódik. Végigfut rajtam a hideg. Máris hiányzik.
– Emlékszel arra, amikor zenéltem neked?
Bólintok.
– Most én kérlek téged, hogy táncolj. Ne nekem, ne másoknak, hanem mert szeretsz táncolni.
Szabi elővesz egy tollat a zsebéből, és az egyik összetépett cetli hátuljára ír valamit. Miután befejezi, átnyújtja nekem. Elolvasom.
„Boldog hétfőt, Noi! Ideje felkelni, már várnak a csillagjaid!”
– Legyen.
– Mondd ki!
Olyan ember akarok lenni, aki nem fél szembenézni a dolgokkal. Aki nem aggódik amiatt, hogy „mi lesz, ha”, csak odaáll, és csinálja. Nem akarom feladni. Anya sem akarná, hogy feladjam.
A tánc az, ami összeköt minket anyával. Amikor balettozok, megszűnik az ég és föld közti határ. Átlépek a sötétség birodalmába, ahol a csillagok lámpásként világítanak. Utat törnek maguknak az égen, ahogy én is a táncparketten. Ott vannak az égen, mert ott kell lenniük. Ahogy én itt vagyok, mert itt kell lennem.
– Táncolni jöttem, és táncolni is fogok!
Anya, hallasz most? Készen állok az újabb esésekre csak azért, hogy felállhassak utánuk. Megmutatom a többieknek, milyen fából faragtak.
Szabi mosolya ragyogóbb, mint az ablakon besütő nap fénye. Megfogja a kezem, és segít felállni. A lábam elmacskásodott, pár tánclépéssel kirázom belőle a szúró fájdalmat.
– Ha akarod, bármikor írok neked ilyen cetliket – kacsint rám Szabi.
Megrázom a fejem.
– Kedves tőled, de azt hiszem, nélkülük is boldogulok.
Amióta anya elvitt egy színházi balettelőadásra, tudom, hogy ezt akarom. Kecsesen mozogni, pörögni-forogni, kitárni a karomat, és szárnyalni, amíg el nem érem a csillagokat. Azért jöttem, hogy bebizonyítsam magamnak és anyának, hogy sikerül. Hogy az égen nekem is van félretéve pár csillag, amik az érkezésemre várnak. Nem akarom sokáig váratni őket.
