Lisa Jackson – Hidegen hagy

Forrás: www.moly.hu

„Szövevényes krimiket ír, amiket átsző némi szerelemi szállal.”

Ez volt az első, amit az írónőről olvasva, megragadta a figyelmem, úgyhogy bár korábban nem olvastam egyetlen regényét sem, örömmel vetettem bele magam a Hidegen hagy című könyvének olvasásába.

Elöljáróban a véleményt kell kiegészítenem: nem csak némi szerelmi szállal szövi át az írását, hanem finom kis erotikával is. Legalábbis ebben a regényében akadt érzékibb jelenet is.

A szövevényes krimit pedig kicsit túlzónak érzem. Tény, hogy az írónő ügyesen kezeli a rejtélyeket, tény, hogy figyelemfelkeltő horgokat helyez el a szövegben, amelyek nem csak felkeltik, de fenn is tartják az ember érdeklődését, tény, hogy meg tudja lepni az embert egy váratlan fordulóponttal, de azért azt meg kell említeni, hogy aki kemény krimire számít, az nem ebben a könyvben fogja megtalálni azt. A regénynek van egy enyhe limonádé íze. Ezt nem hibaként hozom fel, női íróként a krimi könnyedebb válfaja abszolút helyén való, és ezt meg is kapjuk Lisa Jacksontól.

 

És most lássuk… (vigyázat, a leírás spoilert tartalmaz!)

 

A történet Montana államban, egy zord, hegyes vidéken játszódik, télvíz idején. Bár a hegyek közt vannak elszórva települések, azok nem nagy lélekszámmal bírnak, és sokan az erdőben élnek, elzárkózva. Ez azért érdekes, mert a regény gyilkosa is (legalábbis feltételezhetően) egy ilyen magányos viskóban tengetheti a napjait. Bár ebből a regényből nem derült ki a pontos indítéka, valamiféle missziót teljesít, amikor nők kocsijára lövöldöz, hogy a kocsik így balesetet szenvedjenek a jégtől csúszós utakon. A gyilkos eztán megmentőként lép fel, ápolja a sebesült nőket, és mintha csak a Stockholm-szindrómára apellálna, az a célja, hogy a nők beleszeressenek. Amint ez megtörténik, jön a gyilkos szándékában egy fordulópont: meztelenre vetkőzteti a nőket, és kikötve őket a szabadban, hagyja őket meghalni. Közben rejtélyes csillagokat és üzeneteket hagy mellettük, de nyomokat persze nem.

Miközben a Pinewood megyei rendőrök próbálják kideríteni, ki lehet a gyilkos, egy másik szál is szerepet kap: Jillian Rivers egy meglehetősen furcsa üzenetet és fényképe kap, ami alapján azt feltételezi, hogy az első férje mégsem halt meg. Hogy ezt kinyomozza, útnak indul Missoulába, ahonnan a levél érkezett, és mit ad isten, pontosan azokon a hegyeken keresztül visz az útja, ahol a korábban már említett gyilkosunk garázdálkodik. Persze ahogy az várható, Jillian kocsijának kerekét is kilövik, hősünk balesetet szenved, és egy idegen pasas menti ki a roncsból, ápolja az isten háta mögötti viskójában, állítja, hogy akkora hóvihar tombol, hogy nem tudja kórházba vinni.

Remélem, mindenki látja, hova akar a regény kilyukadni.

Na, nem oda fog 😀

Jillian nem a gyilkosunk ápoló karjában köt ki, hanem egy valódi megmentőt kap. J (Bár hozzátenném, hogy az írónő igyekszik összezavarni az embert, és többször úgy manipulál a gyilkos nézőpontjával, hogy ráerősítsen arra, hogy Jillian igenis veszélyben van, van akit nem lehet megvezetni.)

Innentől nagyjából kétfelé válik a cselekmény, mivel gyilkosból is kettő lesz.

A regény végére Jillian szála szépen felgöngyölítésre kerül. Sejthető, hogy az ő és a megmentője szereplése nagyjából ezzel a regénnyel véget is, viszont attól az eredeti gyilkosunk még nagyon is ott marad. És a regény egy nagyon is izgalmas ponton záródik be, éppen ezért sajnálom, hogy magyar nyomtatásban a sorozat többi kötete nem jelent meg. Annyira lusta vagyok angolul olvasni, mert akkor sokkal lassabban haladok. J

 

A történet nagyjából ennyi, viszont a nézőpontok szerint mindezt jó tágan tálalja az írónő, ugyanis Jillian Rivers mellett állandó nézőpontot kap Selena Alvarez és Regan Pescoli. Mindkét hölgy nyomozó, ezen felül társak. Többször felbukkan nézőpont karakterként maga a gyilkos is, illetve ezen felül van, hogy egy-egy fejezet erejéig más szereplő is kap mesélési lehetőséget, ilyen pl. Zane MacGregor, Jillian megmentője.

Ami érdekesség a nézőpontokban, hogy míg majdnem mindenkinél közeli E/3 formában mesél az írónő, addig maga a gyilkos E/1 lehetőséget kap. Ez nem csak egy érdekes kontrasztot ad a regénynek, de így könnyen meg is oldja azt a problémát, hogy nem kell a gyilkos nevét feltárnia. Sejthető, hogy azért, mert – mint általában a krimikben – a gyilkossal többször is találkozott már az olvasó, amikor valaki más nézőpontjában folyt a történet. Esküszöm, hogy próbáltam kiszúrni azt a szemét dögöt, mert elég jellegzetes szokásai vannak, de nem sikerült lelepleznem. J

A másik gyilkos személyében van egy érdekes csavar, de ezt most nem fejtem ki bővebben, ennyire azért nem akarom lelőni a regény csavarját. Maradjunk csak annyiban, hogy egy olyan olvasó, aki tényleg kőkemény krimit szeretne, ebben biztos találna kivetnivalót.

 

A regényben a rejtély felgöngyölítése mellett elég nagy hangsúlyt kap a szereplők élete is, kinek-kinek napvilágra kerül, hogy igenis titkot rejt a múltja, hogy meggyűlik a baja a jelennel, és senki nem tudja, mit hoz a jövő.

Ez az eszköz ugyan elvonja a fókuszt a gyilkossági nyomozásról (ezért is említettem fentebb, hogy aki kőkemény krimit vár, az csalódhat), viszont sokkal életszagúbbá is teszi a történetet, és az olvasó nagyobb teret kap, hogy belehelyezkedjen egy-egy szereplőbe.

 

A szereplők megválasztása során is kitűnik, hogy elsősorban az író a női olvasóréteget célozza, hiszen többségben vannak a női nézőpontkarakterek.

A két nyomozónő, Selena és Regan tűz és víz. Előbbi ebben a kötetben még nem igazán tud kibontakozni, viszont Regan családi drámái szépen napvilágra kerülnek. Erős, temperamentumos nő, akivel az olvasó könnyen és szívesen tud azonosulni, a nyilvánvaló hibái és függőségei ellenére is.

Jillian Rivers egy egyenes, független nő, aki szintén nem az az „elhagyom magam” típus, és mivel ő az, aki áldozatként tűnik fel a regényben, talán vele fog leginkább szimpatizálni az olvasó. Ehhez hozzájön még, hogy az ő története ad ki a kötet végére egy kerek sztorit, és ő az, akinél az érzelmi szál kidomborodik.

És ha már elértünk az érzelmi szálhoz, akkor jöjjön Zane Macgregor. Az írónő zseniálisan „rángatja” az olvasót, jó darabig tényleg nem tudjuk eldönteni, hogy Macgregor a gyilkos, vagy sem, és ehhez párosul, hogy Jillian nyilvánvalóan elkezd vonzódni ehhez a világtól elmenekült, kissé marcona emberhez, akinek a múltja szintén elrejti a maga kis titkait. Macgregor az a tipikus férfias férfi. Nem kell macsónak lennie, nem kell, hogy villogtassa az izmos mellkasát, egyszerűen átjön a sorok közt az az elemi férfiasság.

Éppen ezért Macgregorral kapcsolatban nagy szívfájdalmam, hogy az írónő nem tudta a jellemét a regény során végig fenntartani. Persze női íróként egy ennyire férfias férfi megformálása nem egyszerű, de azért nem kellett volna olyan gyorsan sutba dobni Macgregor jellemvonásait, amikor Jillian egyértelművé tette a vonzalmát. Mintha az a komoly és makacs férfiember hirtelen eltűnt volna, és kaptunk helyette egy pajzánabb kivitelt, aki farokfelcsapva belevágtat az erotikába. (Itt azért megjegyezném, hogy az erotikus jelenet sem sikerült… hmmm… kielégítőre. Legalábbis olvasói szempontból. J )

 

Összességében a regény könnyen és gyorsan olvastatja magát, gördülékeny a szöveg, bár számomra csömörszerűen sokszor voltak ilyen-olyan stószok benne.

 

Jelen kritika margójára még egy gondolat: Macgregort ott vetettem el, mint gyilkost, hogy kutyája van. Ráadásul nem egy vérszomjas fenevad, hanem egy cuki spániel. J

Hiába no: aki az állatokat szereti, rossz ember nem lehet. A valódi gyilkost meg remélem, hogy a két nyomozónő megnyúvasztja, amiért meglőtte Macgregor kutyáját.

(L.K.)

Ezek is kedvedre valók lehetnek

Your email will not be published. Name and Email fields are required

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .