Démoni Dramaturgia: Írók az írástechnikáról

Nemrég zárult az Aranymosás, az év legnagyobb nyílt regénypályázata, és ahogy az ilyenkor lenni szokott, kéz a kézben járt a parázs és megosztó vitákkal az írás tanulásának szükségességéről.

A kék sarokban állnak a profi kiadók/szerkesztők, és olyan hangzatos szavakkal dobálóznak, mint nyelvi szint, túlírtság, dramaturgia, miközben alig látszanak ki az elkaszált kéziratok tengeréből. A piros sarokban állnak a csalódott írók, akik valamiféle ördögi kapitalista összeesküvést gyanítanak a háttérben az írókurzusok eladására, de ők aztán bátran birokra kelnek a zsarnoki írástechnikával, mint Mel Gibson az angol seregekkel a Rettenthetetlenben. Az ő tisztán látó alkotói szemüket nem vakítja el holmi porhintés a hármas tagolásról: a kéziratomat visszadobhatod, de a szellemem szabad!


Szerintem nagyon hiányzik ebből a párbeszédből egy harmadik nézőpont – azoké az íróké, akiknek bevallottan hasznára vált az írástechnika, és azon belül is kifejezetten a dramaturgia. Éppen ezért elsősorban nem írástechnikai tippeket szeretnék most adni (hiszen ezt megtették/megteszik nálam sokkal profibbak), hanem úgy általában az írás tanulásának helyéről és szerepéről szeretnék beszélni a kezdő írók életében – kezdő íróként.

Ez a cikk többek között a következő kérdéseket feszegeti:

• Ha valaki tanulja az írást, akkor az tényleg megbéklyózza az alkotói szabadságot? Kész, vége, megalkuszik, és innentől gyártósoron fogja ontani magából a Romana-füzeteket? Hogy kell ezt elképzelni?
• Mi az a narratív ív, és mégis mi konkrétan az a misztikus dramaturgia, amiről annyian beszélnek? Jól használjuk-e ezt a fogalmat egyáltalán?
• Érdemes-e tanulni az írást – mikor segíthet, miben nem fog? Miért nem szerencsés az írástechnikai szabály mint kifejezés, és miért inkább krízismenedzsment az írástechnika?

A mondanivalóm nagyrészt szubjektív tapasztalatokra épül, úgyhogy elöljáróban érdemes leszögezni, hogy amatőr írópalánta vagyok egy csomó megkezdett kézirattal a fiókban, és ezek egyike sem jutott el kiadóig. Van pár kiadott novellám, és ennyi.
Na jó, de akkor miért hallgass rám?
Hát pontosan ezért. Szakértő vagyok a bénázásban, és ezt abszolút őszintén felvállalom. Közben pedig nem árulok sem zsákbamacskát, sem írókurzust, és felőlem aztán mindenki olyan és annyi slam poetry kenguruslashsel gazdagítja az univerzumot, amilyennel és amennyivel csak akarja. Az álláspontom egy a sok közül, te döntöd el, hasznos lesz-e neked.

A siker mércéje – írói célok

Megvan ez a kép?


1) A történetem a fejemben;

 

 

 

2) A történetem, amikor megpróbálom papírra vetni.

 

 

Na, amatőr íróként a célunk ennyi és nem több: törekedni arra, hogy a nyomi, pixeles kisdínótól eljussunk a HD-sárkányig. Nincsenek fogyási adatok, bestseller listák meg trendek, tényleg pofonegyszerű a képlet. Két tényező van: neked, illetve az olvasóknak tetszik-e a saját történeted?

Szerintem itt csúszik látványosan félre nagyon sok tanulásellenes komment.

Az írást nem azért érdemes tanulni, hogy kiadható legyél, hiszen a legtöbb ember saját magának ír. Amikor azt mondom, hogy a tanulás nekem személy szerint nagyon sokat segített, ezt nem úgy kell érteni, hogy segített eladhatóvá csomagolni az írásom, amit aztán átnyomtam egy kiadón az elismerésért. Nem, valami sokkal alapvetőbbet adott: nekem tetszenek sokkal jobban a saját, papírra vetett történeteim, és szerintem is sokkal jobban működnek, mert jóval közelebb kerültek a HD-sárkányhoz a fejemben. (És egyébként ez segít közvetetten a kiadhatósággal is.)
Az írástechnika nem azt írja elő, hogy mit mondj el, hanem segít, hogy azt a történetet, amit amúgy is el szeretnél mesélni, hogyan mondd el jobban, hogy másoknak is élvezhető legyen. Ne azért ismerkedj meg mondjuk a mutasd, ne mondd technikájával, mert akkor feladod ugyan a művészi önkifejezést, de cserébe eladható leszel – ez egy baromság.
Magadnak tanulj, mert elsősorban magadnak írsz. Ha neked jobban tetszik a sztorid, nagy valószínűséggel az olvasónak is jobban fog, és a kiadó sem kivétel. Csak a kiadónak írni úgy, hogy közben utálod, amit csinálsz, nem érdemes, és nem is ez a cél.
Viszont hidd el, bármilyen jól is írsz, mindig írhatsz jobban. A tanulás ártani biztosan nem fog, nem töri derékba a „zsenid” meg az eredetiséged – ahogy a festők sem lesznek rosszabb festők attól, ha utánaolvasnak, hogyan is működik pontosan az olajfesték.

Mankó, nem kaptafa
Mindenki ösztönből kezd írni, és ez teljesen rendben van. Ha valami működik, akkor az működni fog attól függetlenül, hogy az írásakor tudatosan követtél-e bizonyos „szabályokat”. Olyan ez, mint a főzés: ha csak találomra, érzéssel borogattál össze mindent úgy, hogy még a címkéket sem olvastad el, de a végeredmény ínycsiklandó, akkor a kutyát sem érdekli, hogy betűre betartottad-e a receptet vagy patikamérlegen mérted-e ki a hozzávalókat. Még akkor sem, ha eredetileg tortát sütöttél volna, de egy bombasztikus gombapörkölt lett belőle, bár nyilván másképp kell majd tálalni, mint tervezted.

Többféleképpen lehet nagyon jót főzni, és még csak recept sem kell hozzá. Mindig érdemes új dolgokkal kísérletezni, kipróbálni együtt a fügét meg a mentát, de a legtöbb szakács ilyenkor is tudat alatt nagyrészt már meglévő receptekre alapoz. Mindannyian óriások vállán állunk, ahogy a mondás tartja, és közösségileg kitapasztaltunk egy csomó általános igazságot. Az édes egyszerűen jobb lesz, ha adsz hozzá egy pici sót, és bizonyos fogásokat teljesen új dimenzióba tud repíteni egy kevés citromlé vagy ecet. Közben pedig még a leganarchistább konyhatündér sem lázad mondjuk a hagymapucolás szükségessége ellen, és nem tesz babérlevelet a turmixgépbe. Vétek lenne nem tanulni mások hibáiból, és minden falat után köpködni a száraz levéldarabkákat.

Nagyon fontos, hogy nem kell főzőiskolát végezni ahhoz, hogy az ember tudja, hogy valami finom-e vagy sem. Az olvasó is ösztönösen érzi, ha valami jó – de legfőképpen azt, ha valami rossz. És utóbbi esetén rengeteget segíthet (és megspórolhat egy csomó elbaltázott időt és próbálkozást) bizonyos tanácsok, illetve receptek ismerete.

Ezért egyáltalán nem tartom szerencsésnek az írástechnikai szabályt mint kifejezést, mert a legtöbb tudnivaló, amit az ember mondjuk egy írókurzuson vagy írásról szóló könyvben csíp fel, nem kötelező érvényű. Ezek nem szabályok, hanem tanácsok, és van valamiféle alapjuk. Attól, hogy egy szereplőd mondjuk E/1-ben narrálja a tükörképét – remélem, most minden valamire való kultúrsznob a szívéhez kapott –, még nem áll meg a világ, nem lincselnek meg a ponyvapandúrok, de valószínűleg meg tudnád oldani azt a leírást egy picit kreatívabban is.

Az írástechnika leginkább krízismenedzsment.

Akkor jön a képbe, amikor valami félremegy, olyan, mint a Windows tűzfal. Ha minden okés, a háttérben fut anélkül, hogy észrevennéd, ha viszont becsúszik valami gikszer, akkor életet és kéziratot menthet.

Írás közben nyugodtan menj a szíved után – de ha elakadsz, és érzed, hogy itt valami nem működik, akkor baromi sok időt spórolhatsz meg magadnak, ha tudatosan végig tudod gondolni, hogy pontosan mit szúrhattál el és hogyan javítsd ki. Ha rá tudsz mutatni, hogy ebben a sztoriban ez a nagybetűs konfliktus, ez meg mondjuk a katalizátor (amely elemeket valószínűleg tudat alatt is belepakoltál, csak név nélkül, ezt látatlanban garantálom), akkor könnyebb tisztán látni, hogy miből mibe haladsz, vagy hogy hol érdemes kezdeni a nyitójelenettel.

És ezzel el is érkeztünk a rettegett D betűs szóhoz. Elő a vasvillákkal, és szóljatok Mel Gibsonnak, hogy ideje sminkelni.

Kaptafaplot a pokolból?

Általában a definíciók vezetni szokták a lehető legkevésbé megosztó tartalmak rangsorát, de a dramaturgia sajnos ez alól is kivételt képez. Sokan nem értik, mit jelent pontosan, és azt hiszik, valami semmitmondó gyűjtőnév küszködő írók üres lekoptatására. Valaki még ennél is tovább megy, és kijelenti, hogy semmi köze a prózához, aki mást állít, az egy dilettáns, és lehetőleg most vesse a halálba magát az irodalomelmélet elefántcsonttornyából.

Ezért egy letisztultabb fogalommal kezdek, ami a dramaturgia szerves részét képezi, és elengedhetetlen a megértéséhez: a narratív vagy történeti ívvel/szerkezettel (=tehát maga a plot sorba rendezve), a többi majd csak utána jön. Remélem, a DramaturgiaTagadó Tibiknek belebizsereg majd a nagylábujja, ha megígérem, hogy kárpótlásképp kitérek Arisztotelészre is. Lesznek fennkölt idézetek a Poétikából meg minden.

Itt egy roppant kényelmetlen kiinduló gondolat: a legtöbb mese, mítosz, szórakoztató regény, novella, sorozat vagy film ugyanarra a sablonra épül. Tök mindegy, hogy akciót írsz-e vagy romantikust, fantasyt vagy krimit, a hőseidet mind egy-egy alapjaiban hasonló akadálypálya elejére rakod le a regény elején, amit a könyv végére teljesítenek (vagy pont nem). Erről szólt az Oidipusz király, a Star Wars, de még az Elfújta a szél is. Na de miért van ez? Összeültek a mindenkori gyíkemberek, hogy akkor mostantól közellenség a spontaneitás meg az eredetiség, és az egész emberiség torkán leerőszakolják ugyanazokat a lerágott csontokat? Nem. Egyszerűen kollektíven itt van mögöttünk több ezer év történetmesélés, volt alkalmunk kitapasztalni, hogy mitől döglik a légy – antik görög meg a kortárs hollywoodi egyaránt. Az angolul értőknek itt van egy pazar cikk, már a címe is provokatív: All Stories Are the Same, az összes történet ugyanolyan.

Persze hozhatunk „irodalomtudományosabb” referenciát is azoknak, akik most eltartott kisujjal felhorkantak a fedóra alatt. Vegyük például Vlagyimir Proppot, aki az orosz mesevilágot tanulmányozva arra jutott, hogy az összes tündérmesében nemcsak a karaktereket, de a cselekményt is véges számú kategóriákba lehet sorolni: az előbbieket hét szerepkörbe, az utóbbiakat harmincegy funkcióba. Mi több, a cselekményt alkotó funkcióknak kötött a sorrendjük. Propp azért állította-e ezt, mert drágult a vodka, ő meg megszorult kicsinykét, és éppen ekkor dobott piacra egy meseíró kurzust? Illetve azt jelenti-e ez, hogy a teljes orosz mesevilág tulajdonképpen egy unalmas, kiábrándító kaptafa? Nem és nem. Az irány deskriptív, leíró, és nem preskriptív, azaz előíró. Propp egyszerűen leírja, mik a közös elemek a sikeres, népszerű meséknél, amik valamiért érdekesek voltak annyira, hogy fennmaradjanak. Ezek a történetek valamiért működtek – úgyhogy jogos a kérdés, hogy vajon mit lehet tanulni belőlük.

Talán könnyebb ezt megérteni ezt az egészet egy konkrét példán keresztül. Vegyünk két proppi funkciót, ahol kötött a sorrend: a tilalom kikötését és megszegését. Tegyük fel, hogy van egy varázserdő, amibe tilos a belépés, de a hősünk mégis megteszi. Ahhoz, hogy ez izgalmas legyen, az olvasónak először tudnia kell a tilalomról, és a hős csak utána szegheti ezt meg. Ha csak szimplán besétál egy varázserdőbe, és amúgy utólag, mellékesen kiderül, hogy nem szabadott volna, az feleannyira sem izgi, mintha a belépés pillanatában már tudjuk, hogy ez kockázatos. Hasonlóképpen unalmas lesz, ha tilalom nélkül lép be egy szereplő egy hétköznapi erdőbe, illetve az is, ha csak tilalom van, de ezt sosem szegik meg. A négy lehetőség közül egyértelműen nyer a kikötés–megszegés egymásutánja, a másik három egyszerűen gyengébb cselekményt eredményez. Logikus, nem?

Olyan ez, mint Csehov pisztolya, egy másik „szabály”: ha a színpadon feltűnik egy fegyver, azt várjuk, hogy egy ponton el fog sülni. Ahelyett, hogy „lelőné” a poént (ba-dam-tss) és unalmassá tenné a darabot, inkább pont ellenkező hatást vált ki: feszültséget és várakozást teremt, a néző elkezd spekulálni, hogy vajon ki és hogyan fogja használni a fegyvert. Természetesen Csehov nem szegezi a halántékodnak ezt a képzeletbeli pisztolyt, ha akarod, akkor nyugodtan tegyél az írásodba egy teljes fegyverarzenált gépkarabélyokkal meg rakétavetőkkel, és hagyd kihasználatlanul. De ne csodálkozz, ha a sztori végén az elsületlen pisztoly csalódást okoz, a katarzis „meg nem gyün”, és elmarad az állótaps az eredetiségednek meg a merészségednek.

Proppon kívül rengetegen foglalkoztak még a történetmesélés univerzalitásával az irodalomelméleten belül (Lévi-Strauss, Bremond, Larivaille, Tomasevszkij stb.), de a lényeg az, hogy a jó történetek csontváza meglepően hasonló. Ahogy Arisztotelész mondotta volt: „[a]z elbeszélő és verses utánzásra vonatkozólag világos, hogy az eseménysorozatot – akárcsak a tragédiákban – drámaian kell megszerkeszteni, vagyis az egységes és teljes cselekmény köré, amelynek eleje, közepe és vége van, hogy mint egy egészet alkotó lény, a rá jellemző gyönyörűséget adja meg, és ne hasonlítson szerkezete a történeti művekéhez”. Arisztotelész a hármas felosztásban hitt, Freytag meg az ötösben, de a kettő összevetésekor azért egyértelmű, hogy maga a szerkezet inkább hasonló, mint nem. Mindkettő alapvetően egy piramis, ahol nagyjából középen csúcsosodik a feszültség, nem az elején (ahol felépíted a csúcspontot) és nem a végén (ahol meg inkább elvarrod a szálakat). Amíg eljön a csúcspont, folyton emelni kell a téteket, megtartani az ívet, és lehetőleg nem állni egy helyben túl sokat.

Ha egy kiadó azt mondja, dramaturgiai probléma van a történeteddel, akkor nagy valószínűséggel valahol ellaposodik ez a folyton emelkedő-süllyedő ív, vagy rossz helyen van súlypontozva. Ez nem azt jelenti, hogy a szerkesztők nekimentek mérőszalaggal a dokumentumnak, és elkezdték kijelölgetni, hogy na, a titkos gyíkember kézikönyv alapján a 24. oldalon kellene jönnie egy konfliktusnak, de nálad a 26.-ra csúszik (ami simán szerkeszthető), hanem azt, hogy olvasás közben konkrétan érzik az üresjáratokat és a szétcsúszó súlypontokat. Röviden tehát a hullámvasutad nem úgy kanyarodik, ahogy kellene, és a teljes pályarendszer felújításra szorul, mert elunják magukat rajta az emberek, vagy katapultálódnak egy-egy túl éles fordulónál.

Hogyan legyél igazi drámakirálynő?

Ha el is fogadjuk a fentieket a jó narratív ív egyetemességéről, akkor is feltűnhetett, hogy Arisztotelész elsősorban a drámákról beszélt, Freytag pedig forgatókönyvekről. Ezek azonban színpadra szánt alkotásként a dráma műnemébe tartoznak, a novellák és regények viszont epikának számítanak. Akkor mégis hogyan várhatunk el drámai szerkesztést egy epikus műtől? Egyáltalán lehet-e itt használni a dramaturgia szót, mikor a Wikipédia szerint az kizárólag színművészettel és a filmművészettel foglalkozó tudományág? Ráadásul DramaturgiaTagadó Tibi (alias DTT) megmondta, hogy aki szerint a dramaturgiának köze van a prózához, az nem ért az irodalomelmélethez, és Tibi magyar szakos volt, úgyhogy csak tudja… vagy nem?

Ha valaki találkozik egy DTT-vel, légyszi, szóljon már neki, hogy egyrészt illene tudnia, hogy a műnemek meghatározása és besorolása egyáltalán nem egyértelmű, és egy-egy műben gyakran keverednek az elemek (ld. balladák). Másrészt pedig hasonló sarkalatos kijelentések megtétele előtt érdemes lenne újraolvasnia a Poétikát, amiben maga Arisztotelész is azért dicsérte a főleg az eposzairól híres Homéroszt, hogy „nem egyszerűen jó, hanem drámai felépítésű utánzásokat alkotott”. És hogy mit jelent a drámai felépítés? Erről így vall: „A félelem és a szánalom létrejöhet a dráma látványából, de magából a cselekményből is. Ez utóbbi az előnyösebb, és ez illik a jó költőhöz. Mert látványosság nélkül is úgy kell megalkotni a történetet, hogy a hallgatót maguk az események is megrendítsék és szánalomra indítsák, mint Oidipusz története.”

Tehát egy jó történet nemcsak elbeszél, hanem meg is indít. Klaus P. Jantke szavaival élve „dramaturgy is the design of emotional experience”, azaz a dramaturgia az érzelmi élmény megtervezése. Ha az ember bioszkönyvet vagy matek feladatsort ír, akkor ennek sok szerepe nincs. Szépirodalom esetén is az adott műtől függ, hogy ez mennyire fontos szempont, szórakoztató irodalomnál viszont általában kulcsfontossága van. Nem véletlen, hogy pl. a Freytag-piramis gyönyörűen illik egy csomó regényre, pl. A Gyűrűk Ura egyes részeire, vagy hogy írástechnikai könyvek gyakran merítenek a Csillagok háborúja cselekményéből – és ettől ezek a művek mégsem lettek ugyanolyanok. Hiába hasonló hétmilliárd csontváz, ha a megjelenés és a személyiség közben különbözik, és teljesen más nyelvet is beszélnek.

Ez a bizonyos érzelmi élmény jöhet részben a történeti ív által biztosított feszültségből (LANKADATLAN ÉBERSÉG, MR. POTTER!), részben más faktorokból, pl. a karakterépítésből (a papírmasé szereplők öröme/szenvedése nyilván kevésbé érint meg). A dramaturgia kicsiben is jelen van és fontos szerepet játszik, például tőle lesz ütős egy jelenet, de ezt a szekeret is túl lehet tolni, és akkor melodrámát kapunk.

Hogyan tovább?

Mivel ez nem egy oktató jellegű írástechnikai cikk (és úgy érzem, már így is kimaxoltam az egy oldalra jutó Bëlga és Trópusi Vihar referenciák számát), ezért nem szeretnék konkrét, gyakorlati tanácsokat adni – úgyis megtették ezt helyettem mások, ahogy már említettem. Zárásként inkább ezek közül szemezgetnék.

Nekem az igazán sorsfordító olvasmányélményem Ansen Dibell Plot c. könyve volt. A leggyakorlatiasabb írástechnikai könyv, amit valaha olvastam, tele nagyon konkrét, kézzelfogható példákkal. Tényleg alapjaiban rengette meg a világomat, és a legtöbb írós projektemnél új időszámítás kezdődött, pl. teljesen újraterveztem a készülő regényem vázát, és újraírtam a nyitójelenetet. (Egészen addig nem tudtam pontosan megmondani, mi zavar benne, aztán a könyv olvasása közben rájöttem.)
A narratív ív elméleti részéhez segítséget nyújthat még ez az útmutató, illetve magyar nyelvű anyagok között természetesen kiemelkedik az Így neveld a regényedet blog.

Gyakorlati segítséget pedig például a beatsheetek nyújthatnak, ott van pl. a klasszikus Save the Cat, illetve vagy Jamie Gold iszonyatosan alapos excel táblázatai. Én ezeket elsősorban a jelenet- és váztervezésnél találtam hasznosnak, mert segítenek nagyjából megsaccolni a terjedelmet, de amúgy nem szoktam írás közben szorosan ragaszkodni hozzájuk.

Illetve a ti tapasztalataitokra is nagyon kíváncsi lennék, és szerintem nem csak én. Ha van pár perced, tök jó lenne hallani a te véleményed is a következő kérdésekről – tanuljunk egymástól 🙂
• Neked mi volt az az írástechnikai tanács, ami leginkább hasznodra vált?
• Volt-e olyan, ami nagyon nem működött, vagy amivel egyáltalán nem értettél egyet?
• Van-e olyan írástechnikai anyag (könyv, podcast, cikk, bármi), amit esetleg jó szívvel ajánlasz?

Ludacsek Noémi

Ezek is kedvedre valók lehetnek

Your email will not be published. Name and Email fields are required

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .