Kulcsár Kata – Szonja és a Bolondóra birodalma (16. fejezet)

Tizenhatodik fejezet

Újra úton

Szonja zötyögésre ébredt. Valamifajta zárt, rázkódó helyen feküdt, takarók alatt. Arra eszmélt, hogy borzong. A hidegből és nyirkosságból arra következtetett, hogy kel fel a nap, pedig arra sem emlékezett, hogy lement volna. A tagjai soha nem tapasztalt módon elgémberedtek és zsibbadtak voltak. Merev, természetellenes szögben feküdt. Látta a kezeit, melyek vértelen, görcsös ököltartásba merevedtek. Csak a szemei mozogtak. Szájmozgás nélküli nyöszörgésbe csapott.

– Szia – hallotta Bátor Lévi suttogó hangját közvetlenül mellette, illetve alatta. Szonja kábultan állapította meg, hogy valószínűleg a fiú ölében fekszik, és hogy ez ellen egyelőre nem tehet semmit. – Végre magadhoz tértél. Nagyon megijedtünk.

Lévi láthatóan zavarban volt. Dadogott és kerülte a lány tekintetét.

– Figyelj, ne haragudj. Nem is tudom, mit mondjak. Kifogásnak hangzik, de nem tudtuk, hogy rosszul leszel. Száz emberből legfeljebb egynek nem bírja a gyomra. Azt sem sejthettük, hogy egy félóra alatt feltornázod magad a csúcsszintre. Kész légtornász vagy.

Szonjának a nyelve hegyén volt, hogy Lévi ne fárassza magát hízelkedéssel, tudja ő jól, hogy legutolsó akciójával aranyminősítést szerzett agyatlanságból. El sem akarta képzelni, milyen szánalmasan és idétlenül festhetett, miután lebucskázott a hemzsegő zöldek közé. Ahogy nyelt egyet, édes-savanyú-keserű elegyet érzett a szájában. Olyan ízt, mint a citromos záptojásé. Öklendezni kezdett.

– Ez csak az inger – magyarázta kedvesen Lévi. – Már minden kijött belőled.

Remek, gondolta Szonja. Először a szerencsétlen, bolondórás bemutatkozása. Most meg hányadéktócsában hempereg öntudatlanul és a fiú tartja hozzá a gyertyát? Lévi ráérzett a lány aggodalmára és sietett eloszlatni.

– A magasfalvi gyógyulóban voltál eddig. Csak egy órával ezelőtt engedték meg, hogy elhozzunk.

Szonja hallgatott. Kérdezni sem volt ereje. Lévi nem zavartatta magát, duruzsolt neki tovább.

– Én is hibás vagyok. Olyan álmos lettem és olyan kába, hogy őszintén, nem is emlékszem arra, hogy kimentél. Mintha egy tök lett volna a fejem helyén. Az első, ami beugrik, hogy Guszti ordít a képembe. Ő elég hamar magához tért, és húzott ki magával. Próbáltunk a nyomodba érni, de fogalmunk sem volt, merre indultál.

Szonja ’belül’ megvonta a vállát, erről a kérdésről ő maga sem tudott volna nyilatkozni. Csak a vakmerő ösztön hajtotta, mindig arra a pallóra lépett, amelyik a legkönnyebb folytatásnak tűnt.

– Nemsokára érezni fogod a tagjaidat – folytatta bíztatóan Lévi. – Tizenhárom-tizennégy órát aludtál. Elég lassan múlik a méreg hatása, pedig háromszoros adag ellenanyagot kaptál. Kilenc darab kufa csípett meg egyébként. Nagyon durva. Guszti teljesen összezuhant. Olyan bűntudata van, amiért nem futott a sarkadban, hogy be sem akart ülni a kocsiba, mondta, hogy ő majd ül kinn a bakon vagy húzatja magát a ló farkával. De a lány rászólt, hogy tűnjön el a bakról, az az ő helye, arra meg ne gondoljon, hogy letépheti a lova farkát. Úgyhogy most ott ül, nagy komoran és minket néz.

Szonja nem értette, milyen lányról van szó. Lassan megemelte a fejét, mire lecsúszott a takarója. Szemei hirtelen Guszti tekintetébe fúródtak. A fiú sötéten nézte, majd szó nélkül, egy mozdulattal visszatakarta. Szonjának hirtelen beugrott valami.

– Soha többet… nem eszem… kufát – suttogta nagy nehezen.

Lévi nevetett.

– Guszti is ezt mondta. Érdekes, a kufa valahogy kifordítja az embereket önmagukból. Tömör gyönyör, tömör csömör. Így mondják Szélfészekben, de erre mindig csak utólag emlékszik az ember. Szerencséd volt egyébként. Már figyeltek. Gyanús lettél pár helyi asszonynak. Túlságosan magabiztosan mászkáltál, pedig nem vagy helyi.

Szonja nem kötötte Lévi orrára, hogy a várbéli szobája egy kicsinyített Magasfalva.

– Alighogy leestél, már riasztott is az egyik mentőosztag. Ezért is kaptál mindössze kilenc csípést és nem kétszázat. Az is mázli, hogy már nem halálos a csípésük, mint régen, vagy tíz évvel ezelőtt. Már létezik gyógymód. Bekentek valami sárga kencével. Jobb, ha nem tudod, miből van. Hagytak állni a pácban vagy három-négy órát, aztán befásliztak tetőtől talpig, úgy néztél ki, mint egy kifli. Még ezzel együtt is simán okoztak a csípések tizenkét óra teljes bénultságot. Elvileg nem is mozdíthattunk volna. Jól megelőznek így is a szarvasok.

– Kinek a kocsija – nyögte Szonja, a kérdő hangsúlyhoz túlságosan bénultan.

– Oh – kapott észbe Lévi. – Egy lányé. Ott volt a büfében, azt mondta, neki mindegy, tíz hordót visz-e vagy tíz hordót és pár nyeszlett embert. Épp a Párás Tóvidékre tart. Azt mondja, ha fizetünk neki két rézvirágot per koponya, tőle akár boncolhatunk is. Fura lány. Szerintem a nevét nem is mondta. Kufát szállít. Sajnos, le vannak zárva ezek a hordók. Kezdek éhes lenni.

Szonja nem tudta elképzelni, hogy valaha is enni fog bármit, nemhogy kufát. Ahhoz a nyelőcsövét is használnia kellene. A zsibbadás centiről centire araszolt ki a testéből. A karjait még erőtlenül lógatta, de a nyakától felfelé már ura volt a mozdulatainak.

– Még két óra az PT-ig! – kiáltott a lány a bakról. – Egyébként mindent hallok.

Szonja megemelte a fejét. A derengő hajnalban ismerősnek tűnt az óriás, fekete kalap.

– Emlékszem rá.

– A lányra? – nézett oda Lévi is. – Ott volt a büfében, mondom. Ha engem kérdezel, szándékosan szól be ilyen hangosan. Élvezi, ha Leonárd felriad. Ő a másik útitársunk, rá is emlékezhetsz. Tudod, a flúgoska az ölbenyuszival.

Szonja kihasználta az alkalmat, hogy Lévitől egy kicsit elszakadjon. Megemelte a fejét és meg is látta az emlegetett Leonárdot, kötött sapkájával és irdatlan hosszú sáljával egyetemben. Leonárd álmosan, mosolyogva integetett neki.

– Örülök, kislány, hogy magához tért! Nagyon aggódtam magáért!

Szonja összevonta a szemöldökét. Volt ebben a Leonárdban valami gyanús. Úgy érezte, valami, kis részlet talán, de nem stimmel.

– Nagy izgalmak közelednek ám! – lelkendezett tovább Leonárd.

Szonja kérdőn tekintett Lévire, aki, mióta Guszti lelkiismereti válságba süppedt, nagyon közlékeny lett. Lévi vigyorogva vonta meg a vállát.

– Van még egyáltalán két rézvirágom? – latolgatta Szonja. Halványan rémlett neki, hogy kufamámorában szétszórta a maradékot a madzagvilág kereskedői között.

– Nyugi – intett Lévi suttogva. – Ezt Guszti állja neked. Használd ki, míg ilyen bűnbánó. Vetess vele egy fura háziállatot vagy ilyesmi. Tudsz már rendesen beszélni? Végül is mi történt veled?

Szonja akadozva összefoglalta, mi vezetett odáig, hogy tömeges kufacsípéssel a gyógyulóban kötött ki.

– Nem a te hibád volt, Guszti – fordult végül a fiú felé.

Guszti árnyékban ült, összefont karral.

– Csak egy tökkelütött megy ki kufabefolyásoltság alatt kötéltáncolni a birodalom legmélyebb szakadéka fölé – szólalt meg zordan. – Azonban ez az önveszélyes tökkelütött rám bízta magát és nekem meg kellett volna akadályoznom, hogy a vesztébe sétáljon. Felelőtlenül viselkedtem.

Leonárd udvariasan közbekotyogott férfiatlan, magas hangján.

– Ha megengedi, fiatalember, én nem vádolnám magam az ön helyében. Kutatásaim szerint a kufa gyakran okoz lassú felfogást és az ítélőképesség csökkenését. Sőt, az én esetemben emlékezetkihagyást is. Jegyzeteim szerint hétszer tettem fel Szélesmell úrnak ugyanazt a kérdést és hétszer írtam le kimerítő válaszát. Véleményem szerint Magasfalva lakosainak egyértelműen fel kellene tüntetni az esetleges mellékhatásokat. A kislány által észlelt homályos látás és lassú reflexek szintén tipikusnak nevezhetők.

Guszti a tudóskára meredt, majd összébb húzta magán a köpenyét.

– Köszönöm a hozzászólását, Leonárd. Most már tudom, hogy megbocsáthatatlan, amit tettem.

Leonárd félénken elhallgatott. A hirtelen támadt csendben az eddig a kabátjában lapuló nyúl beszökkent középre, Szonjára nézett, mint aki engedélyt kér, kioldotta a tarisznyáját és morzsák után kezdett szimatolni. Talált is párat, azokat kéjesen elmajszolgatta.

– Ez a nyúl hihetetlen – jegyezte meg Lévi hangos lelkesedéssel, hogy Guszti faragatlanságát jóvátegye. – Teljesen szelíd. Nyugodt. Órákig lehet simogatni. Az emberi tárgyakat is ismeri, tudja, mi mire való. Addig bökdöste a bicskám, míg nem vágtam fel neki egy almát. Az én táskám is simán kinyitotta, pedig rejtett gombot varrt rá anyám.

– Látszik, hogy összeszoktak, Leonárd úr – tette hozzá Szonja kedvesen.

Leonárd meghatódott.

– Pedig nem is régen vagyunk együtt – büszkélkedett. – Pár napja csak. A Csenderes-dombon bóklásztam, tudják, az a vidék híres az átmeneti kotnyelességet okozó szájjárti fűről…

– Na, ez mindent megmagyaráz – morogta a lány a bakon, hátra sem fordulva.

– Mikor valósággal rám ugrott – emlékezett Leonárd, a közbevetést meg sem hallva. – Követett, mászott a nyakamba, makogott egyfolytában, mintha érteném. Azóta velem van. Adtam neki lehetőséget, hogy megszökjön, nem tartom én rabságban, de úgy tűnik, mintha az emberi társaságot többre értékelné.

Guszti hirtelen előredőlt a sötétben, Szonja és Lévi pedig tágra nyílt szemmel meredtek egymásra.

Úgy látszik, mindannyian ugyanarra gondoltak. Guszti hamarosan elő is vette legbarátságosabb nyúlakcentusát. A jószág megrezzent, és az első valószínű sokk után úgy látszott, figyel. Guszti arcán felvillanyozott kifejezés ült.

– Nahát… De hát van itt tolmács! – kezdett ujjongásba és éljenzésbe Leonárd. – A kis Kajla! Micsoda nap!

Hosszas párbeszéd után Guszti végre feléjük fordult, a nyúl pedig várakozásteljesen két lábra állt és várta a bejelentést.

– Sejtitek, gondolom – nézett Lévire és Szonjára, majd végleg a habókos Leonárdhoz intézte a szavait. – Uram! Az ön nyula, vagyis Kajla valójában egy huszonvalahány éves férfi. Szomorú Edriknek hívják. Több mint két hete változtatták át.

Leonárdnak egekbe szaladt a szemöldöke. Teljes értetlenség ült az arcán. Lévi kapkodva felvilágosította, belevonva saját történetét is. Leonárd lenyűgözve hápogott, de úgy tűnt, nem vonja kétségbe Lévi szavait. Ezután Guszti belekezdett, hogy részletesen ismertesse a nyuszi vallomását.

– Látta Hókát? – érdeklődött Szonja lázasan.

– Szemtől szembe – bólintott komolyan Guszti. – Nagyon részletesen le tudta írni. Szerinte nagyobb, mint egy lófarkas. Leginkább egy hatalmasra nőtt párducra hasonlíthat, szőre piszkosfehér, rövid. Sárga szemeit ritkán nyitja, érzékeny lehet a nappali világosságra. Mintha egy tégla lenne beleépítve a homlokába, ami torz és előredől, az lehet a támadófelület. Az arca göcsörtös és hepehupás. Szóval nem bájos, nem olyan, mint egy nagyra nőtt cica, Szonja, mielőtt megszólalsz.

– Nem mondtam semmit – tiltakozott Szonja. – Folytasd a cicás történetet.

– Edrik az információk tárháza volt hozzád képest, ne haragudj, Lévi – jelentette ki Guszti. – Szóval először szembesült Hókával, aki épp vicsorogni kezdett. Majd rövid sikolyt hallott. Látta egy köpeny villanását. Látta, ahogy Hóka szája résnyire nyílik. Látott óriási állkapcsokat. Érzékelte egy tenyér érintését a hátán. Hallott elsuttogott, érthetetlen szavakat. Majd hasonló örvénylő átlényegülést élt át, mint Lévi.

– Hol van itt az információk tárháza? – okvetetlenkedett Lévi.

– Szóval kicsit közelebb kerültünk. Az illető csuklyás, vagyis a Suttogó egy nő lehet. Edrik teljességgel biztos benne – jelentette ki Guszti tárgyilagosan.

Leonárd elámulva hallgatta mindezt, ha lehet, még lelkesebb lett. Szonja félt is, hogy mindjárt a jegyzetfüzetéért nyúl.

– De hát ez nagyszerű! A kis hölgy tehát vissza tudja varázsolni ezt a kedves jószágot egy fiatalemberré! Nahát!

Szonjának kifejezett kétségei voltak efelől. Időközben már az egész felsőtestéből távozott a zsibbadás. Szomorú Edrik, a nyúl pedig szemlátomást izgatottan totyogott a keze alá.

– Majd én vigyázok rád – mondta Szonja bizonytalanul és halkan, majd megrázta a fejét. Tudta, hogy nem működik. Szánalmasnak érezte próbálkozását és magát is, ahogy megmentői szerepben tündököl. Ismételt, újra és újra. A nyúl türelmesen ült a kezében, békésen, bizakodva pislogott felfelé. Szonja alig bírta elviselni a tekintetét.

– Nem tudom! – kiáltotta reményvesztetten és frusztráltan hátrahanyatlott. Annyira érezte. Tudta, hogy nem fog menni. Megszégyenült, főleg Bátor Lévi előtt, ki megzavarodva ült, nem nézett a lányra. Szonja csüggedten forgatta a szemét. Szemernyi esély felmerült, hogy más lehet, hogy több, hogy van benne valami különleges, egy adottság, egy erő. Gusztinak volt igaza. Csak véletlenek összjátéka.

– Szonja… – kezdte Lévi.

– Hagyjál már! – szólt rá elkeseredetten Szonja. Nem akart vigasztaló szavakat hallani.

– Borzasztó vagy – ingatta a fejét Lévi. – De nem vagyok sértődős. Eszembe jutott valami. Beugrott, amit anyám mondott, mikor hazajutottunk. ’Miért a legjobb ingedet kellett összevérezni?’ – kérdezte. Akkor nem érdekelt, de most, hogy hallottam, hogy Edrik egy tenyér érintését érezte a hátán, emlékezni kezdtem. Nekem is rémlik halványan egy érintés. Talán a vállamon. Anyám vérnyomokat mutatott az ingemen. Mi van, ha nem az én vérem volt?

Szonja hosszan nézett Lévi szemébe. Akaratlanul is megállapította, hogy világosszürke.

– Amikor elestem veled… – kezdte lassan. – Megütöttem a fogam és véres lett a kezem. Azzal érintettelek meg! Guszti… A vér! Fontos lehet?

– Érdemes kipróbálni – biztatta Guszti felélénkülve.

– Van egy késem – ajánlkozott Lévi.

– Mit tervezel vele? – méltatlankodott Szonja. – Le akarsz szúrni?

– Dehogy. Hogy gondolod? – vigyorgott Lévi. – Csak megcsapolunk egy kicsit.

– Áhá! Engem nem csapol le senki!

– Nem akarod Edriket visszaváltoztatni? – villogtatta a bicskáját Lévi értetlenül. – Mit számít egy kis vér?

– Főleg, ha nem a tied – mormogott Szonja és csúnyán nézett ültő helyéből a nyúlra és még csúnyábban Lévire. – Bezzeg most már érzem az ujjaim.

Lévi megfogta Szonja kezét és egy hirtelen mozdulattal megvágta a bal hüvelyujját. Szonja felszisszent és épp készült mondani valami keresetlent, mikor Lévi egy gyors puszit nyomott a megsebesített testrészre. A lány szeme kétszeresére tágult és azonnal elnémult.

Lévi addig nyomkodta az ujjon lévő vérző sebet, míg Szonja tenyere többé-kevésbé pirossá színeződött, majd a közelébe helyezte a nyulat.

Szonja, most már Lévi lelkes erőfeszítései miatt is, nagyon remélte, ezúttal sikerrel jár. Véres tenyerével magához vonta a nyulat és újra próbálta az egyszer már bevált varázsigét.

Nem történt semmi. Szonját méreg fogta el. Mennyi vesződség! Miközben az egész valószínűleg csak egy félreértés.

– Mi van, ha semmi közöm hozzá? – fortyant fel. – Mi van, ha egyébként is akkor változtál volna vissza és én csak véletlenül voltam ott Balpraclival? Balpracli! – torpant meg hirtelen. – Mi van, ha Balpracli tette?

– Nem – mondta konokul Lévi. – Tudom, hogy te voltál.

Szonja a nyúlra tekintett tanácstalanul. Szomorú Edrik szelíden ült a kezében. Milyen kedves, békés ember lehetett. Vajon van-e még esélye maradandó torzulás nélkül emberré válni? Egyáltalán meddig él egy nyúl? Két-három évet? Már amennyiben nem ejti el egy ragadozó. Szonja érezte, hatalmába keríti egy érzés, valami, amihez hasonlót nem is rég érzett. A szánalom…

Hirtelen támadt bizonyossággal fogta meg újra a kezes nyulat. Tudta, csak mormognia kell valamit, talán mindegy is, mit és működni fog.

– Csatlakozz hozzánk, Edrik – suttogta és behunyta a szemét.

Mielőtt kinyitotta volna, már tudta, hogy ezúttal sikerrel járt. A teljesen megkavarodott érzékekkel küzdő Edrik immáron emberi alakban, meztelenül pihegett Guszti sokat látott köpenye alatt. Lévi leplezetlen büszkeséggel nézett Szonjára. Volt valami kedves ’nem megmondtam?’-féle is a tekintetében. Leonárd tapsolt. Guszti arcán egy csöppnyi zavar ült, de úgy tűnt, megnyugodva sóhajt.

– Megérkeztünk – kiáltott le a lány a bakról. Hátranézett röviden, befogva pillantásával a köpeny alatt ziláló új tagot. – A potyautasért kérek még két rézvirágot.