Kulcsár Kata: Szonja és a Bolondóra birodalma

Tizenkilencedik fejezet

A Szemek rétje

Hat óra tájban indulhattak el. Spuri sebesen közlekedett Neumendea útjain. Amerre jártak, vonzották a pillantásokat, igaz, a legtöbb járókelő, aki szembesült a száguldó óriáshernyó látványával, csak egy elmosódó csíkra és saját meglebbenő hajára figyelhetett fel. A sötétség leszálltával kevesebb feltűnést keltettek. Maguk az utasok különbözőképpen viselték a szállítójószág diktálta tempót. Szonját felvillanyozta a kilátás, hogy megelőzhetik a szarvasokat. Ha minden jól megy, hamarosan beteljesítik úti céljukat és ő viszontláthatja Somát! Így a lány és Lévi kéjutazásként élték meg a maxihernyós kirándulást. A hagyományos ülő testhelyzetet hamar megunták. Utaztak háttal, elengedett kézzel, gyertyatartásban, állva, jobbra-balra dülöngélve a hernyó hátán, visongva még nagyobb iramra ösztökélve az eleve szédítő sebességű állatot, míg Edrik hátul üvöltözve le nem állította őket. A merengő költő kijelentette, hogy Spuri tömegközlekedésre szolgáló jószág, ennélfogva megkövetelhetők némi szabályok a többi utastárs életben maradásának érdekében. Szonja engedelmesen le is állt a Spuri-élvezettel és beszélgetéssel kívánta múlatni az időt.
– Most belegondolva, azt sem tudjuk, pontosan hova is megyünk! – vetette fel kiabálva.
– Az Égbeszúróra. A fehér hajú nő és Hóka odatart – válaszolta Edrik.
– Már rég ott vannak – számolgatta Guszti. – Ki tudja, milyen állapotok várnak ott minket.
– Na, igen – nevetett Lévi. – A fehér hajú azóta vadasparkot nyitott Sebesvárban!
– Nem vicces, béka – szólt rá Edrik.
– Dehogynem az, nyuszika – szemtelenkedett vissza Lévi.
– Pontosan milyen végcélt mondjunk Spurinak? – kérdezte Szonja a szájszélét rágva. – Mi a szarvasokat keressük, nem a fehér hajú nőt.
– Ha segíthetek esetleg… – szólt közbe udvariasan Leonárd, aki fel sem nézett a körmölésből. – Vándorlásaim során jártam egy helyen itt az önök országában, ami kapóra jöhetne. Tökéletes azok számára, akik keresnek valakit és, ha számításaim nem csalnak, a félidős, betervezett pihenőnket megejthetnénk ott is. Reggeli hét órára kellene oda megérkeznünk.
– Leonárd, maga panimaloszi létére jobban ismeri Neumendeát, mint mi magunk – csóválta a fejét Guszti. – Mi van a tarsolyában?
– Javasolnám, hogy Spurit irányítsuk a Szemek Rétje felé – rukkolt elő ötletével Leonárd szerényen. – Rendkívül érdekes hely.
– Leonárd, magának minden rendkívül érdekes. Meséljen, hátha legyűröm a hányingert és nem borítom be magát – bíztatta Edrik.
– Ez mindenképp remek motiváció, kedves Edrik. Csak annyit mondhatok, amit ott jártamkor nekem is elmesélt az ottani felügyelő, Sam. Ő a Szemek karbantartója és nyilvántartást is vezet róluk. Valahonnan külföldről érkezhetett, de nem firtattam. Korábban évtizedeken át egy Kandi Andor nevezetű férfi ápolta a Szemeket. Tisztította őket, még szürkehályogműtétet is végzett. Ő ott is akart végső nyugalomra térni. Lesüllyedt ő a lápba kedves óriásai közé.
Leonárd egy pillanatra gondolatai közé merült, észre sem véve a szavait követő, értetlen csendet.
– Tessék még mesélni, mert nem vagyunk képben! – kiabálta hátra Szonja.
– Készséggel, kisasszony. Tehát a Szemek Rétjének a története, mint megtudtam, csakúgy a Bolondórához köthető, mint ebben a bámulatos birodalomban oly sok minden. Hajdanában, mikor Neumendea népének ősei messze jártak ettől a földtől, ezt a területet még Pocsolyavidéknek nevezték. Nem kell ecsetelnem, miért. A vidéket a Bambán Bámuló Óriások lakták. Nem túl hízelgő elnevezés, de jól összefoglalta a lényegüket. A Bambán Bámulók szelíd teremtmények voltak, naphosszat csodálták a tájat. Egyszer pillangók valóságos serege röppent eléjük. A Bambák belefeledkeztek a látványukba, olyannyira, hogy a Bolondóra közeledtére sem figyeltek fel. Nem húzódtak a Nagy Hasadékba, ahogy addig tették. Négy órakor a több ezer pillangó azonnal lekushadt a földre, teljes mozdulatlanságba dermedve, a Bambákat viszont elragadta a fura természeti erő szeszélye. Besüllyedtek a földbe, csak nagyra nőtt, figyelő szemeik maradtak a felszínen, annyira ragaszkodtak a látás, csodálás képességéhez. Az óriások nyomát is benőtte a fű, de a szemek utat találtak és önálló életre keltek. Annyira vágytak látni és befogadni, hogy a növényzet felé nőttek.
– Jó, jó, hogy ők látnak, de honnan fogjuk tudni, mit látnak? – okvetetlenkedett Szonja.
– Kedves Szonja kisasszony, azok a szemek hatalmasak. Eleve nagyok voltak, lévén óriásszemek, de a legyűrhetetlen kíváncsiság folytán tovább tágulnak. Minden évben egy millimétert nő az átmérőjük. Azt mondanám, úgy működnek, mint egy elképesztő méretű nagyító. Egyszerűen mögéjük kell állni.
– De hisz ez remek – örvendezett Edrik. – Mert ránéznék a családomra, biztosan halálra aggódják magukat miattam.
– Talán épp a temetésedet tartják – szólt hozzá Lévi.
– Igen, előfordulhat – ismerte el Edrik elszörnyedve, de arckifejezése hamarosan álmodozóvá enyhült. – A helybéli lányok kórusa megzenésítve adja elő költeményeimet, a Halál ciklust elsősorban…
– És rögtön lesz is kit temetni.
– Én is körülnéznék Baltakőn – tette hozzá Guszti. – Bár az enyémek nem féltenek.
– Miért nem? – fordult felé Szonja.
– Oh. – Guszti kissé zavarba jött. – Tudják, hogy ha nem térek vissza, az azt jelenti, hogy sikerült alkalmazásba lépnem a várban.
Leonárd mosolyogva követte a párbeszédet, nem sietett kiigazítani a félreértést.
– A Bambák szemét nem lehet irányítani sajnos – tájékoztatta őket végül. – Csak azt láthatjuk, amit ők éppen csodálva szemlélnek a világban. Többnyire a természet szépségének különböző megnyilvánulásait. Sajnos, azt kell mondanom, bár a hely kétségkívül érdekes, nem biztos, hogy szerencsénk lesz és találunk egy szemet, mely épp a szarvasokra tapad.
Ahogy haladtak az éjszakában, egyre kevesebbet beszéltek. Az ébren maradás kezdett komoly kihívássá válni, de a lepottyanástól való félelem végül fent tartotta őket Spuri hátán. Az elbóbiskolást, illetve leszédülést mindenki különböző módokon próbálta megelőzni. Szonja a Neumeni Ezerjó Növény listát ismételgette magában, ahogy még Nadragulya beleverte, nehezítésképpen megpróbálta ABC sorrendbe rendezni őket. Lévi eleve nem tudott elaludni, mert elül ülve zavarta Spuri sárgásan világító szeme, így azzal szórakozott, hogy próbálta Szonja lecke felmondását összezavarni. Guszti némán és mereven ült, szálfatermetével, azt mondta, az állatoktól való viszolygása ugyan csillapodott mostanság, de még messze áll attól, hogy az igazak álmát aludja egy hernyó hátán. Leonárd kijelentette, hogy szinte lovon született, ő a nyeregben ülve akár kártyavárat is tud építeni. A leghátul ülő Edrik pofozgatta magát és vicceket mesélt, amelyek a szél miatt a mögötte sűrűsödő sötétségbe vesztek. Így kissé nehézkesen, de eltelt az éjszaka.
A reggel enyhe rózsaszín pírral érkezett és a hajnali hűvös után lassan melegíteni kezdett a nap. Nyolc körül valóban elérték a Szemek rétjét, melynek közeledtére egy óriási, figyelő látószervet ábrázoló tábla figyelmeztetett. Spurinak engedélyezték a pihenőt, mire a hernyó sokat szolgált lábai széttottyantak a földön, mindössze egy pár darab támogatta továbbra is a fejet, mely nagyszabású legelésbe csapott. Ahol járt, ott kő kövön nem maradt, még a gyökereket is kiszívta a talajból.
Sam egy kis faházban lakott az ingovány szélén. A ház mögött hatalmas terület húzódott. A füves-buckás, lápos vidékben nem lett volna semmi különleges, ha nincs megtűzdelve száz meg száz, nyolc-tíz méteres magasságba nyújtózkodó szemmel, melyek eleinte kocsányon lóghattak, lágy szárak végén, de mára szinte égig érő fatörzsekké vastagodtak. Közvetlen környezetük szintén szilárd lehetett, hisz biztos, erős szerkezetű faalkotmányok álltak minden egyes szem mellett, hasonlóak egy magasleshez. A szemek különböző irányokba szegeződtek és néha alig észrevehetően, pirinyót fordítottak szemlélődésük szögén.
Sam magának való alak volt, szűkszavú, erős kötésű, elég feltűnő, külországi kiejtéssel. Leonárd már ismerősként parolázott vele. Sam elcsodálkozott, miután hallotta, hogy egész éjjel úton voltak és vállalta, hogy pár rézvirágért összeüt valami reggelit, sőt felajánlotta, hogy számos vendégágyán meg is pihenhetnek. Míg a tojások sültek, letelepedtek. Szonja ültében érezte, hogy elnehezülnek a szemhéjai, és hogy a valóság képei közé álomerecskék szivárognak be. Leonárd elmondta, mi járatban vannak.
– Értem, értem – dünnyögte Sam. – Nézzük csak… Van pontosan 281 szemünk ma. 282 lenne, de egyet lefokoztam, mert rövidlátó lett. Azóta csak a szomszéd erdőt pásztázza. Annál maguknak nagyobb távolság kell, ugye. Na… Azt tudni kell, hogy csak a természetet bámulják, néha szó szerint, ahogy nő a fű.
– Mi szarvasokat keresünk – jelentette ki Guszti.
– Szarvasok. Nem esélytelen – töprengett el Sam. – Széles ám a választék. Van Bamba, ami ma madárfészket figyel, tojásköltést, tudják, van, amelyik rókaodút, csobogó patakot, vízesést, amit akarnak. Szerencsére nem váltanak olyan gyorsan, tudják, elég lassúak, a bámulatuk tárgya teljesen leköti őket. Sokszor még órákkal az állatok elvonulása után is nyugodtan merednek a rétre, mert várják őket vissza.
– Mi a teendő? – kérdezte a lényegre térve Guszti.
Sam megvakarta a feje búbját.
– Kihozom Szemcseppet – mormogta és befordult a házba.
– Hogyhogy szemcseppet? Kell szemcsepp a tisztánlátáshoz? Ki fog hozni valami hatalmas hordót meg egy óriás tömlőt? – kérdezte Szonja összezavarodva. – Mégis mekkora lehet egy ilyen szemcsepp?
– Ezeknek a szemeknek körülbelül 10 méter lehet az átmérője – suttogta lenyűgözve Guszti.
Sam kiballagott a házból, karjában akkora szemet tartva gyengéden, mint egy malomkerék. A hatalmasra nőtt testrészt méretre készített, rugalmas hámban tartotta.
– Ez a Szemcsepp? – lepődött meg Lévi.
– Elvileg Cseppecske Szemecske, de én aztán nem fogom becézni. Ez az egy a földön hevert hajdanában, nem is fejlődött olyan nagyon. Viszont kész zabszem, összevissza kapkod, estére mindig elszédül – mondta Sam korholón, de hallatszott a hangján, hogy kedveli az ’apróságot.
A szemellenőr fejmagasságba emelte Szemcseppet és belenézve körbevizslatta a tájat. Mindenki izgatottan tömörült a háta mögé. Elámulva látták, hogy Szemcseppen áttekintve karnyújtásnyi távolságba került a Szemek serege és észrevehették azt is, hogy a fatörzsnyi szárakon számok szerepelnek.
– Ha jól nézem – pásztázott Sam –, jelenleg nyolcan tekintenek az általatok kért irányba, vagyis az Égbeszúró felé. Szerencsétek van, kettő egymás mellett van, a 234-es és a 235-ös. Ők gyakran néznek egyfelé, úgy is hívom őket ’házas-szempár’ – nevetett fel. – Na, jó, emberek, azt javaslom, hogy osztódjunk. Ahogy elnézem, egyeseknek leragad a szeme, ők menjenek aludni. Akik bírják még, azok jöhetnek velem szemlélődni.
– Kezembe foghatom Szemcseppet? – lelkesedett Szonja. Lévi a szemét forgatta.
Sam meredt rá egy darabig, aztán némán áttolta a kislány karjaiba a hámot.
Szemcsepp meglepve bámult új átmeneti gazdájára. Szonja az arca elé tartotta, mint egy látcsövet. Szemcsepp azonnal körbekíváncsiskodott.
– Jó lenne, ha a többi is ilyen kezes lenne, úgy értem, irányítható. – jegyezte meg Sam. – Ő hordozható ugyan, de kicsi a hatótávolsága. Ez van.
– Edrik, most szemügyre veszlek! – izgágáskodott tovább Szonja. – Jé, összegubancolódott két szőrszál a mellkasodon!
Edrik bosszúsan húzta össze magán az inget és motyogott valamit a párási, ledér felsőrészekről.
– Guszti! Kerülj csak a szemem elé! – kereste Szonja Gusztit, mire az türelmetlenül kirántotta az óriás játékszert a lány kezéből és visszaszolgáltatta Samnek.
– A Szemek nem alszanak? – kérdezte Lévi.
– Egy szemhunyásnyit sem – énekelte Szonja, mint aki megkergült.
– Természetesen alszanak, éjjel – válaszolta Sam.
– És ha nem jön álom a szemekre? – Szonja úgy tűnt, csillapíthatatlan.
– Ne törődjön vele, Sam – magyarázta a lány viselkedését Edrik. – 24 órája nem aludt, előtte pedig majdnem elpatkolt kufaszúrásoktól. Túlfordult a mutatója.
– Még hogy az enyém? Hogy nem sül ki a szemed! – kiabálta a kislány.
– Semmi baj – legyintett Sam. – A látogatók között mindig van egy-kettő, aki ellenállhatatlan vágyat érez, hogy ’szemezzen’. Látják, én is. A hely elég ihlető.
– Miért néz rám mindenki ferde szemmel? – fordult körbe a kislány feldúlt arccal, kis híján kiejtve kezéből Szemcseppet.
– Kedves Szonja, talán elég lesz mára a szemes fordulatokból – figyelmeztette Leonárd jámboran a kislányt és elvette tőle a hámot.
– Igen, fáradt vagy, egyértelmű – helyeselt Guszti. – Ti mentek aludni Lévivel, mint kiskorúak. Mi hárman közben hátha ráakadunk Somáékra. Sam, hogy lehet megközelíteni a Szemeket?
– Egy ladikom van mindössze – tárta szét a karját Sam. – Én már régóta próbálom javasolni a királyi köröknek, hogy érdemes lenne jobban kiépíteni a Szemek Rétjét. Mehetne sétahajó, minden órában…
– Ez nagyon szemrehányóan hangzik! – kiabálta most már Lévi is, miközben Edrik bevonszolta őket Sam tágas házába. Szonja elismerően hátba verte a fiút. Lévi bágyadtan mosolygott rá.
Leonárd, Guszti és Edrik felkerekedett Sammel, hogy ladikon felkeressék az érintett Szemeket. Mindnyájan kiszálltak egy-egy magaslesnél, felkapaszkodtak a tetejébe és figyelni kezdték a Szem által sugárzott képet. Sam házában Szonja és Lévi pedig valósággal összerogyott az ágyak láttán.
– Azt hiszem, kicsit kialmat… kialudtl… kialvatlanok vagyunk – akadt össze Szonja nyelve párszor, ahogy nehezülő gondolataival próbálta megfogalmazni az állapotukat.
– Én nyitva tartom a szemem – nyögte Lévi, de már csukta is be őket, lecsuklott a farkasszőr ágyelőre és azonnal bódult álomba merült. Szonja keservesen átmászott rajta, de már a mozdulat közben elaludt, lecsüngő karját Lévin felejtve.

– Ébresztő, ébresztő! Vár a ladik!
Szonja és Lévi zsibbadtan ébredeztek. Két és fél óra alvás pont arra volt elég, hogy megzavarodjon az időérzékük. Szonja azzal a riadt, kétségbeesett érzéssel kapkodta a fejét, hogy nem tudja, milyen nap van, hány óra, hol kellene éppen lennie. Beletelt jó pár másodpercbe, míg tudata lihegve megérkezett a testéhez.
– A Szemek, Szonja – emlékeztette Lévi és körülnézett, hol van. – Farkasszemet nézek – állapította meg, ahogy hirtelen rábámult az ágyelőre.
Szonja szaporán lélegzett, kicsit megrázta a fejét, hogy az álmok kuszasága végleg kitisztuljon onnan.
– Somát láttam álmomban – motyogta halkan. – Kufát evett és Szélesmell csak nevetett és bíztatta, hogy egyen csak. Aztán Soma annyit falt, hogy lehúzta a pocakja a mélybe. Ott lesüllyedt, csak az ujja látszott ki, az tovább mutogatott… Aztán jött Pattaya úr és azt mondta, hogy itt turista központot nyit, mert Soma ujja mindig megmutatja a helyes irányt és ezt ki kell aknázni. Aztán megjelent a mamád, Lévi, egy tálca, ujj alakú süteménnyel, azt mondta, hogy ha eszünk hármat, szép kis roklovak leszünk és Baltakőnek nagy ménesre van szüksége….
– Szép történet – mondta Sam, aki az ajtóban állt és mellén összefont karral várta, hogy magukhoz térjenek, majd kalauzolta, terelte őket ki a ladik felé. – A többiek már lefeküdtek. Szálljatok be és ne üljetek a szélére, ha nem akartok a Bambák közé süllyedni.
– Sam bácsi, mit láttak a többiek? – érdeklődött kábán Lévi, mikor már a ladikban siklottak a Szemek között. Szonja ásításra tátotta a száját és húsz másodpercig úgy maradt.
– Hát – mosolygott az orra alatt Sam és erőteljes mozdulatokkal evezett. – A Gusztáv nevű eléggé ki volt akadva, mert a 175-ös, amire ráállítottam, két órán keresztül nézte, ahogy egy nőstény darázspók felfalja a hímet.
– Akkor mégsem a természet szépségeire kíváncsiak a Szemek? – kérdezte Szonja álmosan, csodálkozva.
– Hát… – Sam biggyesztett. – Vannak furcsa ízlésű Bambák, akik valamiért szeretnek félni, rettegni, viszolyogni. Bár még így sem fajulnak soha odáig, hogy az emberek világát kezdjék vizslatni. Szóval… A Gusztávnak kicsit felfordult a gyomra. Az Erik nevezetű…
– Edrik – javította ki egyszerre Szonja és Lévi.
– Na, az. Az kissé unatkozott. Egy levendulamezőt kellett néznie. Hiába, a 65-ös elég vén és komótos már, nem keresi az izgalmakat. A maguk Leója viszont el volt ragadtatva!
– Nem is ő lenne – mormogta Lévi.
– Egy óriás pókháló elkészültét követte végig. Két órán keresztül. Teljesen lenyűgözte a tökéletesség. Mindazonáltal szarvasokkal nem találkozott senki. Tessék, itt a ti helyetek.
Szonja kiugrott a ladikból a megszilárdult kis placcra, mely a magaslest és a Szem törzsét magasban tartotta és felmászott. Elhelyezkedett a Szem előtt, mely jelenleg egy mókás, rágcsáló mókust figyelt. Lévi eközben a körülbelül 30 méterre álló másik Szemhez kapaszkodott fel. Sam intett.
– Gusztáv üzeni, hogy ha 2 óra után sem pillantotok meg semmi lényegeset, akkor tovább mentek. Sok szerencsét! – kiáltott még feléjük egy utolsót, majd tovább evezett a 88-as felé.
Szonja kényelmesen elhelyezkedett. A 234-es Szem áttetsző kékjén át megfigyelhette a kis rágcsálót. A környezetet is könnyedén képes volt beazonosítani. A hatalmas, sűrűn növő fenyők és sötét árnyalatok alapján majdnem biztos volt abban, hogy a mókust Mélyerdő egy szegletében látja.
– Te mit látsz, Lévi? – kiabált át a fiúnak.
– Valami mezőt. Semmi mozgás. A fene se érti a Bambákat – vigyorgott át Lévi.
– Hátha hamarosan történik valami földrengető – bíztatta Szonja és megint egy hosszú, másodpercekig tartó ásításba kezdett égnek emelt arccal, mint aki felhőket akar magába szívni.
– Hát… Ezeknek a szarvasoknak az érdekében remélem, nem.
Szonja hosszú sóhajt eresztett ki magából, aztán elkerekedett a szeme.
– Milyen szarvasok?!
Lévi nevetett.
– Csak ellenőriztem, ébren vagy-e már. Látom, nem nagyon. Aludj, ha akarsz. Innen is látni a mókuskádat.
Szonja mosolygott és azonnal lecsuklott a feje. Álmában Szemcseppel játszott. Szemcsepp pattogott a földön, mint egy labda, aztán Soma sétált a képbe, figyelmeztette, hogy a szemünk világa nem játék, mire ő azonnal leejtette a játszótársát. Szemcsepp szilánkokra tört, ő sírva fakadt. Felnézett és rémülten látta, hogy a többiek is mind ott állnak körülötte. A szemük helyén Szemcsepp széttört üvegcserepei.
– Szonja, ébredj már!
A lány Lévi kiabálására ébredt.
– Mi van? – nézett fel morcosan. A mókus változatlanul a faágon szorgoskodott.
– Szarvasok! – kiáltotta Lévi.
– Jól van, na – állította le Szonja. – Felébredtem, figyelek.
– Nem! – Lévi arcán türelmetlenség vágott át. – Szarvasok sétáltak a mezőmre!
Szonjának egyszeriben elpárolgott az álmossága.
– Hányan vannak?
Lévi számolgatott.
– Hát… Ha jól látom, öten. Szonja! Ezek simán lehetnek ők is, nem? A normál szarvasok ritkán mutatkoznak fényes délelőtt egy tisztáson! Ilyenkor már lapulnak és egyébként is a sűrű erdőket kedvelik, nem?
– Somáék azok biztosan! – bólogatott a lány reményteljesen. – Mit látsz még?
– Elől megy kettő, két magas. Mögöttük még kettő, azok alacsonyabbak, aztán egy húsosabb ötödik, ami lemaradt. Nahát, még sosem láttam elhízott szarvast, de ez az! Várj. Az egyik a magasak közül most, esküszöm, maga elé engedte a másik magasat. Szonja, mi az eget művelsz?!
Lévi megrökönyödve nézte, ahogy Szonja beleveti magát az ingoványba és cseppet sem elegáns módon, hínár nyalábokba gabalyodva, moszatot köpködve átvergődik hozzá.
– Jé, egy vizi szörny – nézett le rá Lévi, ahogy a lány kapaszkodott felfelé a magaslesre. – Úgy tudtam, te nem tudsz úszni.
– A Párás tavon tanultam – vetette oda Szonja. Lévi mellé érve vadul pásztázni kezdte a Szem által mutatott kissé remegő, kissé homályos tájat.
– Elhiszem, hogy már nem tudtál nekem ellenállni és át kellett evickélned, hogy összecsöpögtess, de…
– Engedj keresni! – förmedt rá Szonja.
– Mit nem találsz? – csapott teljes érthetetlenségbe Lévi. – Itt van öt darab, teljes életnagyságú szarvas az arcunkban, még a szőrükre tapadt füvet is látom!
– Nem érted! – intette le Szonja. Hirtelen rátalált arra, amit keresett. Diadallal mutatott rá egy kis fehér pontra a kép sarkában. – Ez Szomorúszemű! Somáék a Kecskeréten vannak!

Oszd meg a bejegyzést

Ezek is kedvedre valók lehetnek

Your email will not be published. Name and Email fields are required

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .