Egyre csüggedtebben zötykölődtem a nyeregben. Bevallom emberesen, a hátsóm már annyira sajgott, mintha szögekkel kivert szék lenne alattam, mégsem állítottam meg a lovam. Féltem tőle, hogyha lemászok, akkor az életben nem kapaszkodom vissza.
Legalábbis a mai napon biztosan nem, márpedig nem szándékoztam ezen a kopár tájon tanyát verni. Egyrészt úgy tartják, az éjszakák errefelé hidegek, másrészt itt legföljebb homoki gyíkra vadászhatnék, márpedig az igencsak sovány vacsora lenne. Arról nem is beszélve, hogy a torkom már úgy porzott, mint az előttem kanyargózó út.
Le is hunytam gyorsan a szemem, mert látni sem bírtam.
A nyeregtáskába gyűrt térkép szerint még pár mérföld, és elérem azt a várost, aminek a cifra nevére, ha az égiek megvernek, sem emlékszem. Talán ott megszánnak egy magamfajta lovagot. Mióta a király békét kötött a szomszédos ország urával, és egyetlen leányát hozzáadta nőül, azóta nincs szükség kardforgatókra vagy hadseregre.
A legtöbb lovag azóta lovagi tornákon szórakoztatja a népet. Na pontosan azoknak a féleszűeknek nincsen egy csepp önérzetük se! Én nem leszek udvari bolond!
Mire idáig jutottam a gondolataim ösvényén, addigra a lovam is megállt.
– Hé, te! – bökdöstem meg az oldalát, de a hátas nem volt hajlandó tovább mozdulni.
Erre már ki kellett nyitnom a szemem, hogy lássak is, és mit látok? Hát egy rohadt nagy szakadékot!
– Hinnye! – vakartam meg a fülem tövét. Majd a borostától hersegő képem. Végül a tarkóm, de egy tapodtat sem jutottam előrébb, mégis hogy a nyűbe kerülhetett oda az a szakadék.
Végül úgy döntöttem, ez bizony már csak delírium lehet, amit az éhség – na meg a szomjúság – csalt a szemem elé, szóval újra oldalba böktem a lovam.
– Na menj már, te gebe!
De biza az a nemes vérből való paripa megmakacsolta magát, mintha öszvérek lettek volna a felmenői.
Előszedtem a térképet, és kiteregettem magam előtt, de akármerről is néztem, azon egy fia szakadék nem szerepelt.
Még egyszer felpillantottam, de a kép semmit nem változott: a levegő a hőségtől reszketett, és a szakadék ott volt. Pont ott! Ameddig a szem ellátott, és valószínűleg még azon is túl. Hidat persze nem láttam, és bár a lókupec állította, akitől csikóként megvettem a lovam, hogy unikornis is szerepel a lófájában, kétlettem, hogy egy ilyen széles szakadékon át tudna röppeni. Bár egyszer valóban láttam, amint a levegőbe emelkedett, de akkor részeg voltam.
– Csak nem átmennél, idegen? – hallottam meg ekkor a mézesmázos, vékonyka hangot.
Alattam a ló egyből megtorpant, és a fülét hegyezve figyelni kezdett. Én is körbesandítottam, de a hang gazdáját nem leltem.
– Hát… Hümmm… Talán? – tettem fel az óvatos kérdést, mire a testetlen hang felkuncogott.
Abban az egyben biztos voltam, hogy nőszeméllyel van dolgom.
– És mit adsz érte, idegen?
Jó kérdés attól, akinek egy kanyi vasa sincsen, legföljebb a lován patkóként. Ennek ellenére nagyvonalúan megvontam a vállam.
– Mit kívánsz?
Erre a levegő még jobban vibrálni kezdett, és mire kettőt pislantottam, már egy fekete rongyokba burkolt, aprócska alak állt előttem, göcsörtös botjára támaszkodva. Az arcából semmit nem láttam, a fejére is bőven jutott a rongyaiból. Biztosan nagyon randa lehetett, ha így bebugyoltálta magát, pedig a hangja alapján fiatalnak képzeltem.
A némber ismét felnevetett, és botjával a nyereghez kötözött kardra bökött.
– Te harcos vagy.
Ezen nem volt mit tagadni.
– Az vagyok – húztam ki magam.
– Helyes. Akkor azt kívánom, hogy gyere el velem Eridanba, és szerezz vissza nekem valamit, amit elvettek tőlem!
Melegtől zsibbadt fejemben visszhangozni kezdett a név. Eridan tartománya a királyság északi területén volt, magas hegyekkel elzárva. Sihederként fordultam meg arrafelé utoljára, bár nem is túl régen valami vándor regőstől hallottam egy bús nótát az eridani várúrról, aki elveszítette elébb a nejét, majd a leányát is, de hát ugye az ilyen vándor muzsikusok mindenfélét kitalálnak.
Végül megvontam a vállam. Eridan se rosszabb, mint bármely más tartomány, csak ez messzebb van.
– Rendben van. De az úton neked kell gondoskodni megfelelő ellátásról, szállásról – feleltem taktikusan, mire a némber rongyai alól dühös sziszegés tört ki.
– És a híd?
– Én a király hadseregében szolgáltam lovagként – húztam szét a köpenyem, és kidüllesztettem a mellem, hogy a mellényre tűzött aprócska kard jól látszódjon. – Ha azt akarod, hogy segítsek, akkor csak megérdemlek némi ételt és ellátást. Hát olyan sokat kérek? Egy magamfajta kardforgatónak ennek a sokszorosa is kijárna!
– Egy magadfajta részeges örülhetne, hogy szóba állnak vele – vágott vissza a némber, miközben lerántotta fejéről a rongyot.
Tudom, hogy rendes férfiember lévén meg kellett volna védenem a becsületem, és számon kérnem a sértést, de akkor és ott csak hápogni tudtam a döbbenettől.
A rongyok alól lángvörös tincsek bukkantak elő. Volt ott rőt, szőkés, rozsdás és még sokféle. A fiatal lány, akihez tartoztak, a száját biggyesztve nézett rám. De úgy nézett ám azzal a smaragdzöld szemével, hogy esküszöm, nem sok kellett hozzá, hogy kipattanjanak belőle a szikrák!
Pislogtam párat, hátha elmúlik az érzékcsalódás, de csak annyi történt, hogy a lány közelebb lépve a combomra csapott a botjával.
– Kapsz ételt és szállást minden éjjelre, amíg úton leszünk, de vedelnivalóra tőlem ne számíts!
Felmordultam. Egyrészt a csapkodásra. Másrészt, hogy ne érezze már magát annyira nyeregben, elvégre ott mégiscsak én ülök! Harmadrészt pedig csalódottságomban. Reggel óta egy korty borocskát sem ittam. De még sört sem.
– És most segíts fel magad mögé! – nyújtotta fel a leány a kezét. Ahogy ruhájának rongyai hátracsúsztak, napvilágra kerültek a karját behálózó festések.
Nemcsak én, de a lovam is hátrébb hőkölt.
– De hát te boszorkány vagy!
A lány szeme erre megvillant. Kidugta hegyes kis nyelvét, és körbefuttatta a szája mentén.
– Mondja ezt egy lovag, aki talán évek óta elő sem vonta a kardját.
– Rágalom! – vicsorogtam rá a nyelves lányra. – Nem mintha rád tartozna, de ugyanolyan jól forgatom a kardom, mint régen.
– Valóban? – nyalta meg újra az ajkát, ami olyan alakú és olyan piros volt, mint egy érett eperszem. Ha hinni lehet a régi történeteknek, akkor az íze is olyan. Úgy tartják, a boszorkányok mind gaz csábítók, akik csak kihasználják a férfinépet.
És pontosan a lovam orra előtt áll a bizonyíték erre: ez a szemtelen kis némber is idevarázsolt valahonnan egy szakadékot, csak hogy legyen ürügye fizetséget kérni az átkelésért.
Ha nem fájna ennyire az ülepem, talán még nemet is mondanék az egyezségre, és visszafordulnék keresni egy másik várost. Vagy beérném a homoki gyíkokkal és a vízzel, ami a kulacsom alján poshad.
– Nos… jó lovag fölsegítesz akkor a nyeregbe? – nyújtotta fel ismét a kezecskéjét. Miközben morogva felhúztam magam mögé, édes illata körbeölelt minket. Szellőléptű fátyoltáncosok jutottak róla az eszembe, akik a köldökükben drágakővel táncolnak, de úgy ám, hogy az a tökéletesre csiszolt ék nem esik ki onnan.
Erről az is felötlött bennem, hogy nemcsak szeszt nem ittam borzasztó régen, de nővel sem háltam már… nem is tudom, mióta. Hátrasandítottam a fészkelődő kis boszira, de aztán gyorsan figyelmeztem is magam, hogy felejtsem el, ami csak az imént jutott az eszembe. Férfiember jobb, ha nem kezd egy bűbájos némberrel! Elég nagy baj az is, hogy egyezséget kötöttem vele, de hát mit tegyen a lovag, ha sajog a hátsója, és egy szép leány a segítségét esdi?
– Mehetünk! – nézett rám ekkor a lány, és még el is mosolyodott.
– És a szakadék? – böktem a fejemmel előre.
– Ó. Bocsánat – csapott a combjára kétszer, majd a botja végével előreszúrt, és akkorát rikkantott, hogy azt hittem, menten megsüketülök. Még a derék ló is megugrott alattunk, én meg majdnem kizökkentem ültömből.
Viszont a levegő megint elkezdett reszketni meg vibrálni, és – lássatok csodát! – volt szakadék, nincs szakadék.
Elhúztam a számat, és hátrasandítottam a boszorkára.
– Mehetünk! – intett előre nagyvonalúan, és a lovam, mintha csak erre a parancsra várt volna, megindult.
***
Késő estére értünk a városba, aminek a cifra neve időközben csak eszembe jutott. Aztán megint elfeledtem, mert mire odaértünk az első fogadóhoz, már szó szerint kopogott a szemem az éhségtől, szomjúságtól.
A lovam is a fejét lógatva botorkált, szőrén tajték hízott.
Bezzeg a kis boszorka üdén és frissen csúszott le mögülem, és egyből beszaladt az épületbe.
– Jó, majd én ellátom a lovat – morogtam utána.
Mire lenyergeltem, megitattam, -etettem a derék állatot, már jártányi erőm sem maradt. A fogadóba lépve leroskadtam a lány mellé.
– Bort! – nyögtem a mellénk toppanó kocsmárosnak
– Vizet inkább! – javított ki az álnok némber, majd kedélyes mosollyal elsorolta, mit kíván vacsorára.
– Nem lehetsz ennyire szívtelen! – nyögtem közbe.
– Megegyeztünk, ha már nem rémlene – pillantott rám, amikor a fogadós magunkra hagyott bennünket, és az asztalra könyökölve szemügyre vette a többi vendéget.
Én inkább elterültem a pörköltszaftszagú asztalon, és egy hatalmas sóhajjal lehunytam a szemem, hátha megszán a némber. Vagy a fogadós.
– Mi a neved? – Szánalom helyett ennyit kaptam a lánytól.
– Tadeusz. Tadeusz Bolivart. Szolgálatára kisasszony. – Ez utóbbit csak a megszokás mondatta velem, de meg is bántam, amikor meghallottam a boszorka kuncogását.
Felsandítottam fél szemmel.
– És téged hogy hívnak?
– Szila.
– Milyen Szila?
A lány hátrarázta tűzfényű haját.
– Csak Szila.
A fogadós ekkor ért vissza hozzánk, és letette elénk a vacsorát. Egyből felélénkültem, és kihúztam magam. Aztán elbődültem.
– Ez meg mi? – böktem a tányéromra, amiben zavaros lé úszkált. Amikor megkavartam, felszínre bukkant pár zöldség- és húskocka.
– Leves. – A fogadós helyett a boszorka válaszolt, egy salátalevelet rágcsálva. – Vagy kérsz inkább ilyet? – tolta közelebb a saját tányérját, amin zöldágyon főtt tojás, sajtkockák és almaszeletek kellették magukat.
– Húst kérek – toltam el a levest. – Pörköltet, sültet. Valami ehetőt!
Szila felvonta az egyik szemöldökét, majd ellegyezte az asztalunk mellől a fogadóst.
– Ott a hús – bökött állával a tányérom felé. – A levesben. Egyél hozzá kenyeret.
– Egyen a halál! Én pörköltet kérek.
A kis boszorka erre vállat vont, és folytatta a vacsoráját. Csak miután bekapott egy falásnyi sajtot, utána méltóztatott válaszolni.
– Szállást és ellátást kértél, amíg velem vagy. Azt nem kötötted ki, hogy mit.
Kinyitottam a szám. Aztán visszacsuktam. Képtelen voltam vitába szállni ezzel az érveléssel, ezért másmivel próbálkoztam:
– Ha azt szeretnéd, hogy legyen erőm a harchoz, ahhoz egy férfinak… pláne egy lovagnak hús kell.
A lány erre rám nézett csillámos szemmel.
– Rendben – kapott be ezúttal egy almaszeletet.
– Rendben?
– Igen. Holnaptól. Most eszed ezt, mert már kifizettem!
***
A reggel túl korán virradt meg.
– Hé, lovag! Ideje indulni. – Hiába húztam fejemre a porszagú takarót, úgy is tökéletesen hallottam a boszorka járkálását, a dörömbölést.
Mivel végérvényesen kiűzte az álmot a szememből, felkászálódtam, és a ruháimat magamra öltve feltéptem az ajtót, hogy majd jól ráförmedek, amiért úgy kotkodál itt nekem, mint egy tyúk, de Szila olyan ártatlan mosollyal nézett fel rám, hogy kérges haragom egyből elolvadt.
– Jó reggelt – köszöntött, majd táncos ugrándozással otthagyott a küszöbön.
Mire leértem, a lány már a lovat is felszerszámozta, és féloldalasan a nyeregben ülve pusmogott valamit az állat fülébe. Esküszöm, hogy amikor felém néztek, még az az áruló hátas is vigyorgott!
Morgolódva kötöztem fel a kardomat a nyereg mellé, majd előrébb intettem a lányt, hogy én is felülhessek a lóra.
– Remélem a reggelit becsomagoltattad! – jegyeztem meg epésen, de Szila csak felnevetett, miközben a mellkasomnak dőlve magához ölelte a botját.
– Ne aggódj, Tadeusz – duruzsolta. – A nyeregtáskában van, de úgy gondoltam, majd valami kellemes mezőn költsük el. Nem messze van egy – mutatott el előre. – Meg patak is. Szeretnék megfürödni.
– Miért nem fürödtél a fogadóban?
– Fujj. – Szila fújt egyet, mint valami macska, és az ajkát biggyesztve nézett fel rám. – Feltételezem, te nem vetted a fáradtságot, hogy megnézd a fürdőhelyiséget, pedig megjegyzem, rád is rád férne már egy alapos fürdés – húzta fel az orrát. – Mivel neked fogalmad sincs róla, milyen volt, hát elárulom: borzalmas. A fogadós ugyan medencét ígért, de az olyan aprócska volt, hogy nekem is össze kellett volna húznom magam, ráadásul már páran megfürödhettek benne, mert a víz mocsatos volt.
– Mocskos – javítottam ki, de a lány csak megvonta a vállát.
– Akkor mocskos. Mindegy. A lényeg, hogy nem voltam hajlandó belemászni abba a szutyokba, úgyhogy most a patakhoz megyünk! – Hogy nyomatékot adjon a szavainak, a botja végével a lábszáramra csapott. Nem erősen, de azért mégiscsak! Viszont nem torolhattam meg az inzultust, mert amikor rá akartam ripakodni, hogy hölgyeknek mit illik és mit nem, addigra a kis boszorka már olyan ártatlanul és elpirulva nézett, hogy menten elfeledtem, mit akartam mondani.
Csak sóhajtottam egyet, és miután elhagytuk a várost, ügetésbe parancsoltam a lovat.
Szila útmutatása alapján gyorsan megtaláltuk a tisztást, amelynek a végében, árnyas bokrok rejtekében kis patak csörgedezett.
A lány egy boldog sikkantással csúszott le a nyeregből, és a botját elhajítva szaladni kezdett. Menet közben vált meg a rongyaitól is. Persze utóbbiaktól nem elég gyorsan. Éppen csak az egyik vállának az ívét pillantottam meg, mikor már el is tűnt a zöld bozótban.
Mivel lovagok nem leskelődnek hölgyek után, inkább a nyeregtáskát kutattam át. A kulacsom mellett meg is találtam a kendőbe bugyolált élelmet, és bár azt vártam, hogy a húsról a kis boszorka megfeledkezett, újra csalódnom kellett benne. Ezúttal viszont kellemesen. Sajt, egy egész, frissen sült cipó és szeletekre felvágott sült lapult a bugyorban. Utóbbi kettőből derekasan befaltam, de Szila addigra sem került elő.
Mivel ekkorra már a nyugtalanság is erőt vett rajtam, a lány keresésére indultam.
Óvatosan hajtogattam félre a bokor leveleit, nehogy zajt csapjak, és a kis patak valóban ott volt, ahol a boszorka mondta, de őt magát nem láttam. Kiléptem az apró kavicsos partra, de a lány sehol nem volt.
– Hinnye – vakartam meg az arcom.
Ekkor történt, hogy valaki akkorát taszított rajtam, hogy hasmánt belezuhantam a vízbe.
Villámgyorsan a hátamra pördültem, és előrántottam a csizmaszárba rejtett tőrt is, hogy azzal fogadjam a támadót, de csak a boszorka kuncogott.
Szila vízcseppekbe öltözve állt a parton, és két kezét a szájához szorítva nevetett. Haja nedvesen tekergőzött a vállán, éppen hogy elfedte a mellét, ami pontosan akkora volt, mint egy-egy szépen megérett alma.
– Fürödj meg! – vetette elém, aztán nekiiramodott.
Mire kettőt pislantottam, már nem láttam, de attól még nagyon is élénken élt bennem a vörös bozont látványa, ami a két combja találkozásánál nőtt.
Nem is másztam ki a hideg vízből, amíg le nem higgadtam. Addigra legalább százszor elismételtem magamban, hogy a lány boszorka, és mint olyannal, vigyázzak csak!
Nedves ruháimat csavargatva mentem vissza a lovamhoz. Szila a bőszen vigyorgó állat mellett hevert, attól sem zavartatva magát, hogy a paták a feje mellett tapodnak.
– Nem tanítottak meg a mestereid, hogy nem illik ártatlan lányokat meglesni?
– Ártatlan… mi? – hördültem, mert az a szemérmetlen nézés, amivel végigmért, annyira volt ártatlan, mint a fátyoltáncosok a bordélyban.
A kis boszorka nem felelt, csak macskamód kinyújtózott.
– Amúgy meg túl sokáig voltál távol – morogtam. – Aggódtam, hogy bajod esett. – Meghúztam a heveder szíjait, majd gyorsan fellendültem a nyeregbe, mert a lány nézésétől ismét pezsegni kezdett a vérem, holott elég sokáig ücsörögtem a hideg vízben, hogy egy kiadós hólyaghurut sem lepett volna meg.
Szila kuncogva kelt fel, és a kezét nyújtotta. Amikor már mögöttem ült, közelebb fészkelődve átkarolta a derekam a fél kezével, attól sem zavartatva magát, hogy az ingem, mellényem vizes. Egy sóhajjal lenéztem a derékszíjam markoló kecses kis ujjacskákra.
– Merre? – leheltem.
– Arra – mutatott előre a botjával.
Szótlanul mentünk egy darabig. Már éppen kezdtem száraznak érezni magam, és a patakbéli incidensről is megfeledkezni, amikor az álnok kis boszorka eleresztette az övem, és feljebb csúsztatva a kezét, dobolni kezdett az ujjaival a hasamnál.
– És mégis… mit loptak el tőled? – nyögtem fel.
– Egy sárkánybékát.
– Egy… mit? – rántottam meg a kantárt, majd ültömben félig hátrafordultam, de Szila nem nézett rám. Előrefelé meredt, a szeme résnyire szűkült.
– Egy sárkánybékát – ismételte meg.
– Ah-ha – hagytam rá. Biztosan randa egy jószág lehet a nevéből adódóan, de mit volt mit tenni: lovagi szavam kötött a lányhoz, hogy segítek neki. – És mégis miért olyan fontos az a sárkánybéka?
Szila erre vállat vont.
– Mert hozzám tartozik.
– És mégis ki lopta el?
A kis boszi szeme megvillant.
– Nem kérdezel te túl sokat? – fortyant fel.
Elvigyorodtam. Csak ki lehet hozni őt is a sodrából.
– Mivel, ha jól értelmeztem, vissza kell majd szerezni azt a… szegény párát… – Mielőtt még egy bántó jelzővel magamra haragíthattam volna a lányt, gyorsan más szót kerestem. – Szóval… lehet harcolni is kell majd, így azt hiszem, jogos a kérés, hogy szeretnék tudni pár részletet.
A lány elmélázhatott a szavaimon, mert hallgatásba burkolta magát. A lovam magától indult meg, amikor előrefordulva meglazítottam a kantárt.
– Rendben.
– Rendben, mi?
A kis boszorka felsóhajtott.
– Elmondom, amire kíváncsi vagy.
– Csupa fül vagyok.
– De! – nyúlt előre Szila, és megbillegtette a mutatóujját az orrom előtt. – A sárkánybékáról nem kérdezhetsz, pláne arról nem, hogy miért lopta el tőlem az a… a nagyúr! – A lány köhögve kiigazította magát, mire hátrasandítottam, de addigra már bájosan mosolygott.
– Jól van – adtam be végül a derekam, Szila pedig egy sikkantással a nyakamba vetette magát, és csókot nyomott a képemre, mielőtt visszahuppant a nyeregbe.
Égett az arcom, ahol az ajka érintette, de nem volt időm gondolkodni, mert a boszorka hadarni kezdett.
– Szóval Eridan várába én nem mehetek be, de van egy titkos járat, majd megmutatom, neked pedig, ha bejutsz, meg kell keresned a várbörtön lejáratát, mert odalent…
– Hé! Ácsi, kislány! Szóval te nem jössz be velem? – sandítottam hátra.
Szila elpirult.
– Mondtam, hogy nem, de… – Mielőtt újra elmondhatta volna, leintettem.
– Neked nem kardforgató kell, hanem egy tolvaj – jegyeztem meg epésen.
– Nem is! – Arcán a vörösség még mélyebb árnyalatot öltött, és a hátamhoz simulva újból elkezdett a hasamnál matatni. Egyből eszembe jutott, hogy nyilván tolvajt is szívesen fogott volna, de én voltam az egyetlen balek, aki bedőlt a hidas trükkjének.
Ráadásul csak ekkorra fogtam fel, hogy miféle nagyúrról is fecsegett: bizonyosan a tartomány főuráról volt szó, mert tisztán rémlett, hogy várat is említett.
Nagyszerű!
Tényleg balek vagyok, amiért szavam adtam, hogy meglopom az egyik tartományurat.
Amikor este megálltunk egy alkalmasnak ítélt tisztáson, még a felkínált ételből sem kértem, inkább a köpenyembe burkolózva elhevertem egy fa tövében.
***
Reggel arra ébredtem, hogy a boszorka édesdeden szuszog a mellkasomon. Azt hogy mikor és hogyan került oda, ne kérdezzék!
Haja az arcomat csiklandozta, és az egyik lábát valamikor átvethette a combomon, mert félig rajtam heverve aludt.
Én meg felnyögtem, mert az illata újra az eszembe juttatta azokat a fátyoltáncosokat, akik fülledt táncukkal bármely férfit képesek elszédíteni.
Megragadtam Szila vállát, hogy lehengergessem magamról, de képtelen voltam rá. A lány pedig motyogni kezdett. Az elejét nem értettem, de a kedvesem szót egyértelműen kivettem.
Elvigyorodva feljebb csúsztattam a kezem a válláról, félresöpörtem egy rőtvörös hajtincset, majd az álla alá nyúltam. Már éppen odahajoltam volna, hogy megcsókoljam, amikor a kis boszorka szeme kipattant.
Az arca egyből lángvörösre gyúlt.
– Hé, mit nem merészelsz! – tolta el magát tőlem.
Megadóan felemeltem a két kezem.
– Sajnálom – hunytam le a szemem. A fejemben őrülten dobolt a vérem, és ha sajnáltam valamit, hát csak azt, hogy nem tudtam megcsókolni. Átokverte kis boszorka, hát tényleg igazak a mendemondák, és gaz csábító mind.
– Sajnálhatod is! Lovag létedre nem tanítottak meg rá, mi az illem? – Hallottam, hogy feláll, hogy odébb sétál, de nem mertem felnézni.
– Este valami városban álljunk meg. Ahol bordély is van.
– Bordély egy nagy lókukót, azt kapsz! – dörrent rám Szila. – Hát minden férfinak csak azon tud járni az esze?
Felnyögtem.
– Fogalmam sincs, mi jár a férfiak eszében, de…
– Nem megyünk városba – toppantott a lány a lábával. – A hegyen amúgy sincsen város.
Mégiscsak felsandítottam. Szila az erdőn túl kezdődő északi hegység felé mutatott, de fogalmam se volt, mi végett mennénk arra. Úgy tartják, azok a hegyek mászhatatlanok, és Eridanba az egyetlen út úgy vezet, ha megkerüljük őket. Erről a tényről fennhangon is felvilágosítottam, mire a kis boszorka ezúttal a botja végét vágta a földbe.
– A magadfajta senkiknek mindenképpen csak az az út létezik – húzta ki magát dölyfösen.
Nofene.
– És most szedelőzködj! Indulni akarok, amint csak lehet.
– Ah-ha. És a reggeli? – ültem fel.
Szila indulatosan a mellettem heverő nyeregtáskára mutatott. Odahúztam, és már éppen ki akartam borítani belőle az üres ruhát, de amikor megtapogattam, az bizony tele volt. Kétkedve hajtogattam szét, és abban ugyanúgy frissen sült cipó, némi hús és megfőtt tojások lapultak. Bár utóbbiaknak volt egy érdekes, enyhén savanykás íze.
Mire befejeztem a reggelimet, a lány már a nyeregben várt. Ezúttal férfimódra ülte meg a lovat, és még a kengyelt is elbitorolta.
– Futhatsz is – vicsorgott rám, amikor ezt szóvá tettem..
– Még mindig a csók miatt haragszol? – kapaszkodtam föl mögé. Megpróbáltam átölelni a derekát, de félrelökte a kezem.
– Nem haragszom – morogta, majd egy határozott csípőmozdulattal elindította a lovat, és persze az a kétszínű patás még engedelmeskedett is neki. El is döntöttem, hogy alkalomadtán számon kérem ez ügyben.
Kezem a combomon nyugtattam, és mélán ringatóztam, míg a hegyek egyre közelebb kerültek. Bár járhatatlannak mondták, Szila biztos kézzel vezette a lovam, és mire felocsúdtam, már valamiféle hegyi ösvényen jártunk.
A kopár sziklák hasadékaiban csenevész fák nőttek, mellettünk szakadék ásított.
Megdörgöltem a szemem, de a kép semmit sem változott, így két lehetőségem maradt, de az elsőt nyomban elvetettem, mivel napok óta egy korty szesz sem járt a számba. Furcsa mód – csak ekkor döbbentem rá – nem is hiányzott. Valahogy a lány miatti kínjaim elvonták róla a figyelmem. De hogy visszatérjek a lehetőségekhez: a második az volt, hogy megint csak a szemem káprázik, mint a szakadékkal.
Az előttem ülő Szilára sandítottam, de ő előrefelé figyelt.
– Hé, te – löktem meg a vállát. – Ezt is te csinálod?
Erre már a kis boszi hátrafordult, és egy szánakozó mosollyal végignézett rajtam.
– Ez nem illúzió, hanem vadcsapás. De a helyieken kívül nem nagyon ismerik.
– Mi az az illúzió?
– Hát az, amikor a szakadékot láttad, vagy hogy az ételt… – Bár a kis boszi egyből elharapta a mondatot, nagyon is jól hallottam az utolsó szót.
– Mi van az étellel?
A lány fülig elvörösödött.
– Válaszolj!
– Hidd el nekem, nem akarod tudni.
Átnyúltam előtte, és megragadva a kantárt, nagyot rántottam rajta.
– De nagyon is tudni akarom! – fordítottam magam felé a kis banya arcát.
Ő idegesen rágcsálta a száját, és az istennek sem akart a szemembe nézni, szóval a mutató- és hüvelykujjam közé csippentettem az állát.
– Ha nem válaszolt, az ég és föld minden szentjére mondom, hogy megcsókollak.
Szila elhúzta a száját.
– Akkor én meg jól megharaplak – fújt rám macskamód.
– Hah. Na felelj szépen! Mi van az étellel?
– Hát… az… fű és bogyók, amit találtam. Csak… elvarázsoltam, hogy másnak lásd és érezd.
Egy darabig néztem a lányt, majd elengedtem az állát, és kikaptam a kezéből a botot.
– Hé… – kezdett volna tiltakozni, de félreütöttem a kezét, majd hogy a további tiltakozást elkerüljük, le is fogtam. Bár a lány vergődött egy kicsit, amikor a mellkasomhoz öleltem, ez nem zavart.
Ahogy jobban szemügyre vettem azt a göcsörtös, szürke fát, alig látható véseteket fedeztem fel rajta, amelyek ugyanolyan rajzolatot adnak ki, mint ami Szila karját is díszítette.
Mire idáig jutottam a megfigyelésben, a kis boszorka kiszabadította magát, és visszaszerezte a botját.
– Többet ne nyúlj hozzá! – figyelmeztetett sziszegve, mire megadóan felemeltem a kezem.
– Te meg többet ne verj át!
Szila erre rám öltötte a nyelvét, majd előrefordult. A ló megindult alattunk, én meg magamban dohogva hallgattam. Volt elég dolog így is, amin rágódhattam. Ez az ügy kezdett egyre kuszább lenni, de már nem hátrálhattam ki belőle.
Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy csak akkor ocsúdtam, amikor egy szélesebb barlangszájhoz értünk. Odabent sötét volt, a lovam mégis megtorpanás nélkül belépett. Egy idő után olyan kukk feketeségben haladtunk, hogy a lány fejének a körvonalait sem láttam, mégsem álltunk meg.
– Van ám tűzszerszám a nyeregtáskában – jegyeztem meg.
– Nem kell! Ismerem az utat.
Vállat vontam. Ha nem kell, akkor nem kell. Szagoltam a dohos levegőt, hallgattam a paták alatt csikorgó homokot. Egyszer vízcsöpögés is megütötte a fülem, és valami aprólábú lény végigszaladt a karomon, de mire odacsaptam, a pimasz már leugrott.
Ekkor a távolban fény sejlett fel. Előbb csak pontnyi volt, majd szépen megszélesedett, felnőtt. Aztán kiléptünk a barlangból.
Pár percig csak hunyorogni tudtam a déli verőfényben, és mire kipislogtam magam, már lefelé ereszkedtünk egy újabb vadcsapáson.
Alattunk sűrű erdő hullámzott, és mire a nap alkonyulni kezdett, már a fák közt lépdeltünk.
– Miért nem valami rendes úton megyünk? – Azt nem tettem hozzá, hogy a fenekem már úgy elzsibbadt, hogy alig érzem, és azt se panaszoltam fel, hogy egyetlen egyszer sem álltunk meg. Nem mintha az elvarázsolt bogyói érdekeltek volna.
– Csak – jött az ingerült válasz.
– Azért nem kell leharapni a fejem – morogtam.
Egy idő után a fák gyérülni kezdtek, majd megpillantottam egy szép nagy kastélyt. Falait homokszínű kövekből rakták, és ahogy mind közelebb értünk, úgy nőtt mind magasabbra és magasabbra. A repedésekben kúszónövények híztak.
– Azt a… – Még időben félbeharaptam a mondatot, tekintettel a társaságomban lévő hölgyre. Aki persze cseppet sem érdemelte ki ezt a titulust.
Esküszöm, hogy a kastély még a királyét is felülmúlta. Legmagasabb tornya majdnem elérte a fák lombjának tetejét, és az ablakok körül cikornyás kőcsipkéket faragtak ki. Drágakövek csillogtak a minták némely mélyedésében.
Azt hittem, menten leszédülök a nyeregből, annyira káprázott a szemem.
– Ott lesz valahol az ajtó – állította meg Szila a lovat, és oda mutatott, ahol a borostyán legdúsabban tenyészett.
– Valahol – morogva megismételtem a szót, miközben lemásztam a magasból. – Te maradsz! – parancsoltam rá az állatra, miközben magamhoz vettem a kardom, és elindultam arrafelé, amerre a lány mutatta. Csizmám alatt a tavalyról visszamaradt avar recsegett.
– Ott lesz – hallottam még Szila hangját. Nem néztem vissza, csak belemarkoltam a kúszónövény levelei közé, és addig húzgáltam, tépkedtem, míg valóban előtűnt egy parányi ajtó, ami alig volt szélesebb, mint a kis banya, és mindösszesen a derekamig ért.
Magamban szitkozódva ereszkedtem féltérdre, és ekkor ért a döbbenet, hogy az ajtó bizony zárva van. Megzörgettem a kilincset, aztán vállal is próbáltam benyomni, és bár a fája ropogva tiltakozott, mégsem engedett.
– Próbáld a késeddel felfeszíteni! – Jött a tanács, de nem lettem tőle boldogabb. Hátrasandítottam, és azt kellett látnom, hogy a kis boszorka a lovam sörényét fonogatva osztogatja az ötleteit.
Azért egy próbát megért: kihúztam a csizmaszárból a tőrt, majd az ajtó és félfája közé feszegetve addig mozgattam, míg a zár megreccsent. Eztán már könnyedén be tudtam törni az ajtót.
– Na látod, megy ez!
A szemem forgatva másztam be a sötétbe. Vártam pár percet, míg hozzászokom, és addigra már arra is rájöttem, hogy egy teljesen üres helyiségben vagyok. Felegyenesedtem, derekasan be is vertem a fejem az alacsony mennyezetbe, mire újabb istenkáromlást szívtam vissza. Görnyedten, lábujjhegyen surrantam az ajtóhoz, hallgatóztam, de semmiféle nesz nem ütötte meg a fülem, ezért kinyitottam. Egy folyosóra léptem ki, és mivel a kis banya nem adott további instrukciókat, találomra indultam el. Többször visszafordultam, és irányt váltottam, amikor lépteket, vagy beszélgetést hallottam. Utóbbiban a szavakat nem értettem, de nem akaródzott egyetlen őrrel sem összefutnom. Szerintem jó fertályóra is eltelhetett, mire találtam végre egy lefelé vezető lépcsősort. Odalent penész és avas hordószag terjengett, amitől egyből összefutott a nyál a számban. Rögtön az első hordó dugóját kitéptem, és fölé hajolva beszívtam azt az egyszerre édes és savanykás illatot. Nem sokat haboztam ezek után. Asztal is volt bőven odalent, azon pedig poros kupák sorakoztak. Az elsőben ugyan sűrűn szőtt hálójában egy böszme pók kucorgott, de nem akartam kiebrudalni a nyomorultat. Viszont a második már üres volt, tűrhetően tiszta is, ezért csurig töltve, egy elégedett nyögéssel csúsztam le a földre.
Bevallom, nem számoltam a poharakat, olyan könnyedén csúszott le a gigámon az a selymes bor. De ez is csak a boszorka hibája, hiszen megtagadta tőlem ezt a fajta boldogságot. A másfajtát is, de ezt most hagyjuk!
A lényeg, hogy mire felocsúdtam az alkohol okozta mámorból, már nem a borospince döngölt padlatján csücsültem, hanem dohos szalmaágyon. Közvetlenül az orrom hegyétől pár arasznyira rács feszült.
– Hinnye! – löktem magam ülő helyzetbe, de azonnal meg is bántam, mert a fejem olyan nehéz volt, mintha ólomból öntötték volna. Egyből el is húzott jobbra, és csak a padló állította meg.
Feljajdultam, de egyből vissza is nyeltem a fájdalmat, amikor meghallottam azt a különös kuncogást. Mintha a víz alatt nevetett volna valaki.
Felsandítva körülnéztem, és konstatáltam, amiben eddig sem kételkedtem: bizony egy cellában ücsörögtem. Három falát – na meg a mennyezetet – sötétre érett kövekből rakták, a padlón nedves szalma, az utolsó fal helyén meg sűrű rácsok sorakoztak. A rövid folyosó túloldalán az én cellám szakasztott mását fedeztem fel a gyér fáklyafényben, csak ott asztal is akadt, az asztalon egy aranykalit, a kalitban meg a legförtelmesebb lény, amilyet még sose láttam.
Az alig macskányi valami egyszerre volt zöld, sárga és szürke – már amennyire láttam –, nyálkás bőrén rücskök nőttek. A gerince mentén taréj húzódott, amely hosszú farka végére el is fogyott. Ahogy közelebb másztam a rácsokhoz, és megdörgöltem a szemem, valamennyire kitisztult a kép, de a lény ugyanolyan ronda maradt. Fület nem láttam, csak két apró pontot, de bezzeg a szeme úgy dülledt rám, mint egy varangyosbékáé.
Ekkor döbbentem rá, mit látok.
– A sárkánybéka! – nyögtem fel. Megmarkoltam a rácsaimat, úgy bámultam a lényt, aki ezt a pillanatot választotta, hogy megszólaljon:
– Szólíts Fardul hercegnek – bugyogta, miközben villás nyelve ki-be járt fakó ajkai közt, a toroklebenye meg hol felfúvódott, hol lelappadt. – Vagy egyszerűen csak hercegnek.
– Ah-ha – húztam el a szám. Főnemesnek sem néztem a nyomorultat, nemhogy hercegnek, ráadásul, ha az égiek valagon rúgnak, akkor se tudtam volna megmondani, hogy így hívják-e bármelyik tartományúr fiát.
– Te miért vagy itt? – próbálkozott a sárkánybéka, de én inkább a zárat kezdtem tanulmányozni. Ekkor hallottam meg a lépteket. Mivel nem volt hova bújni, csak felálltam. Egy lovag mégse térdel akárki előtt!
Magas férfi lépett a két cella közötti folyosóra, mire a sárkánybéka egyből a kalitkája leghátsó sarkába húzódott.
Mire felfogtam az újonnan érkezett vörös üstökét, fekete bársonyköpenyét, a férfi felém fordulva végigmért. Tekintete lesiklott a mellényemre tűzött éremre.
– Marven király lovagjai már odáig is lealacsonyodnak, hogy tolvajnak állnak?
– Hé, kit nevez maga tolvajnak? – fortyantam fel. Folytatni is akartam, de egy lágyan csengő hang megelőzött.
– Nem tolvaj!
Odapillantottam, hunyorogtam, de csak a sötétben mocorgó árnyakat láttam. Ennek ellenére biztos voltam benne, hogy a kis banya hangját hallom.
– Szila? – leheltem. – Mit keresel te itt? – Melegség áradt szét a mellkasomban, és a sárkánybéka is izgatottan vartyogni kezdett.
– Hát visszajöttél, lányom – fordult oda a várúr is, és még el is mosolyodott hozzá.
A lánya? A szó valahogy szöget ütött a fejembe, csak az volt a baj, hogy egy kalapács állandóan rácsapott arra a szögre, amitől egyre jobban hasogatott a kobakom.
– Vissza. De csak hogy elengedd a herceget – lépett elő Szila az árnyak közül.
– Hé, és én?
– Igen, igen, a lovagot is! Bár ő nem érdemli meg. Egész álló éjjel vártam rá, de mint látjuk, hiába!
Felmordultam a hangjában lappangó sértésre.
– És ha el is engedem, mit kezdesz velük? Az egyik egy részeges disznó, a másik meg…
– Rájöttem, hogy törhetem meg az átkot!
– Rájöttél? Ezért szöktél hát meg?
– Nem szöktem! – toppantott Szila a lábával. – A gyógymódot kerestem, hogy… hogy… – A szája széle ekkor megremegett, és hiába mélyesztette a fogait az alsó ajkába, a könnyei csak kibuggyantak. – Jaj, apa! – nyögött fel ekkor. Eldobta a botját, és szipogva a várúr karjába vetette magát.
Kezdett belekancsalodni a szemem, ahogy egyikről a másikra, majd a másikról az egyikre néztem, ezért ennek a fejleménynek szerfelett megörültem.
– Én… én – sírdogált csendesen Szila, miközben az apja ringatta, és a hátát paskolgatta. – Én csak azt akartam, hogy visszaváltozzon a herceg, és… és… végre egybekelhessünk.
– Na azt már nem! – csattant fel egyszerre maga a várúr is, meg a sárkánybéka is, bár utóbbi csak halkan. Mintegy mellékesen. lehet, hogy rajtam kívül nem is hallotta más.
Én nem értettem semmit, de Szila még hangosabban rázendített a bőgésre.
– De hát miért kellett ehhez neked a lovag, édes lányom?
Jó kérdés volt, engem is érdekelt a válasz.
– Hát… hát… mert én nem akartam ide… visszajönni. Mert tudtam, hogy elleneznéd a házasságot.
– Ellenzem is – morogta az atya.
Csend hullott ránk, bár csak viszonylagos. Szila hol halkabban, hol hangosabban szipákolt. Ekkor ötlött fel zsibongó fejemben az újabb kérdés:
– Mégis mi a nyűves ez az átok?
Mivel atya és leánya egymást ölelték, és nem nagyon törődtek velem, a sárkánybéka válaszolt:
– Hát… – brekkentett egyet, majd körbefuttatta villás nyelvét a száján. – Úgy néz ki, hogy aki megcsókolja a lányt, ilyenné válik.
