A legnagyobb ajándék a szülinapomra az lenne, ha megjönne a menstruációm. A mosdó fölé görnyedek, és próbálom kimosni a savanyú hányásízt a számból. Elzárom a csapot, és belenézek a tükörbe. Az bőröm falfehér, a tincseim kibomlottak a tegnap esti fonásból, a szemem alja karikás.
A kezembe temetem az arcom, és mélyet sóhajtok. Nem merek ránézni a tesztre, pedig már biztos kész van az eredmény. Mi van, ha…? Elhessegetem a gondolatot. Nem, az lehetetlen. Minden rendben lesz. Isten vigyáz rám!
Bátorságot erőltetek magamra, és a kezembe veszem a terhességi tesztet. Izzadságcsepp csordul le a gerincemen. Vetek egy pillantást az eredményre. Aztán még egyet, mert nem hiszem el, amit az előbb láttam. Terhes vagyok. TERHES VAGYOK! Nem, nem, nem, nem, nem! Ez egyszerűen nem történhet meg! Mit fognak rólam gondolni? Főleg anya! Főleg Isten!
Remegő kézzel írok SMS-t Levinek:
Gyere át! Beszélnünk kell!
Könnycsepp gördül le az arcomon. Mit tettem?! Jól nevelt, hívő lányként házasság előtt szexelni már önmagában is durva, ráadásul még teherbe is estem? Ez több, mint gáz. Még jó, hogy anya minden szombat délelőtt a barátnőivel tart imaolvasó gyűlést, és nincs itthon. Nem lennék képes most vele is szembenézni.
Eldugom a terhességi tesztet az íróasztalfiókom mélyére, és amennyire csak tudom, rendbe szedem magam. Felveszem a kedvenc fehér pamutpólómat meg egy térdnadrágot. A póló puhasága megnyugtat, ahogy a testemre simul, belefeledkezem az ölelésébe. A tenyeremmel elmaszatolom a könnyeket az arcomon, és elszámolok tízig, ahogy mindig, amikor ideges vagyok.
Egy, kettő
Istenem, segíts! Terhes vagyok!
Három, négy
Mihez kezdjek most?
Öt, hat
Mit szól majd anya?
Hét, nyolc
Elcsesztem, elcsesztem, elcsesztem.
Kilenc, tíz
Imára kulcsolom a kezem. Általában nem szoktam kérni Istentől semmit, csak megköszönöm, amit eddig adott nekem. Most viszont vészhelyzet van. Istenem, szükségem van a segítségedre!
Leengedem a vállam, és vetek még egy utolsó pillantást az íróasztalomra, amelynek a mélyén ott lapul a titkom, bár igazából mégsem. A titkom a hasamban növekszik, érzem, hogy percről percre egyre nagyobb.
Lebattyogok a lépcsőn, hogy a nappaliban várjak Levire. Talán egy kis tévé el tudja terelni a gondolataimat.
Alig, hogy leérek a földszintre, hátra hőkölök. Anya épp akkor lép ki a konyhából, fekete haja lágyan ringatózik, egészen a derekáig ér. Megmerevedek. Miért van itthon? Vajon látja rajtam? Felvonja a szemöldökét. Tuti, hogy tudja. Az anyák kiszagolják az ilyesmit. Hamarosan én is anya leszek. A gondolatra forogni kezd körülöttem a szoba.
– Boldog születésnapot – köszönt, a szemében érdeklődés csillan. – Korán keltél.
Megköszörülöm a torkom. A tizennyolcadik szülinap semmi egy terhességhez képest – gondolom, de nem mondom ki hangosan.
– Nem tudtam aludni.
Barátságos félmosolyra húzza a száját.
– Miért vagy itthon?
Vállat von.
– Gyűlés lesz még elég. De az én fényem csak egyszer tölti be a tizennyolcat.
Amióta az eszemet tudom, a fényének hív. Nem tudom, honnan jött ez a becenév, de gyanítom, van valami köze a Bibliához. Anya int, hogy kövessem. Cukor és csokoládé édes illata árad a konyhából, amitől hányingerem van, de kényszerítem magam, hogy belépjek a helyiségbe.
– Meglepetés! – csapja össze a tenyerét anya. Szétnézek a konyhában. Minden bútor ugyanolyan hófehér és steril, mint mindig, a falon függő tájképek szögegyenesen állnak. Ilyen egy tökéletesen kiegyensúlyozott élet. Tornádónak érzem magam, ami felforgat mindent.
Egyedül a konyhaasztal más. A csipkés terítőt lebegteti az ablakon beáramló szellő, középen egy tálcán hatalmas csokitorta.
Anya két tányért és evőeszközt tesz az asztalra.
– Arra gondoltam, evés után elmehetnénk együtt a templomba. Irénke is szeretne felköszönteni. Mit szólsz hozzá?
Kiráz a hideg, ahogy Irénke néni nyálas, cuppogós puszijára gondolok. A többiek a suliban banyaosztagnak nevezik a hímzőkört, amit anya csak imaolvasó gyűlésnek. Ilyenkor a falu összes idős asszonya összegyűlik hímezgetni, imádkozni és beszélgetni. Amióta anya délutáni műszakos a kisboltban, azóta ő is megszállottja a délelőtti találkozóknak.
Csak mosolygok, és remélem, elég hitelesen. Semmi kedvem társaságba menni. Semmi kedvem megjátszani, hogy minden rendben van.
Kihúzom a székem, és már éppen leülnék, amikor anya a vállamra teszi a kezét. Nem kell mondania, mit felejtettem el. Vissza kiegyenesedem, és a házi áldás felé fordulok. Anya félhangosan mormolja az ima szövegét. A szemét végig csukva tartja, én viszont most először nem a sajátomat. Mit szólna anya, ha elmondanám neki? Kiabálna? Kitagadna? Egy örökbefogadott lányt ki lehet egyáltalán tagadni?
Miután véget ér az ima, leülünk. Anya a tányéromra tesz egy szelet csokitortát, majd magának is szed. Ő már rég megeszi az övét, amikor én csak turkálom az enyémet.
– Nem ízlik? – kérdezi. – Azt hittem, ez a kedvenced.
A fejemet rázom. Mindjárt hányok.
– Nem vagyok éhes. – Anya aggódva néz rám, amitől elszégyellem magam, és inkább lehajtom a fejem.
Anya feláll, és kimegy a konyhából. Előtte még azt mondja, várjak itt, mindjárt jön. Kisvártatva tényleg meg is jelenik, a kezében egy szívecskés papírba csomagolt, fényes szalaggal átkötött kis csomag.
– Remélem, tetszik. – Átnyújtja nekem. Elveszem, és kicsomagolom. Egy új olvasó. Gombóc nő a torkomban. Mintha pofon vágtak volna. Megérdemlem egyáltalán az ajándékot vagy Isten szeretetét azok után, amit tettem?
Anya családja hosszú nemzedékek óta vallásos. Mindig azt mondja, én Isten ajándéka vagyok a számára. A hasamban növekvő sejtcsomóra gondolok. Ő vajon a sors fintora mindazért, amit tettem?
Amikor kinyitom a szám, hogy megköszönjem anyának, csengetnek. A francba! Levinek elfelejtettem szólni, hogy anya itthon van. A szívem őrült iramban kezd verni. Anya nyomában elindulok az ajtó felé. Kinyitja, és csakugyan Levi áll előtte.
– Segíthetek, fiatalember?
– Adri? – Levi zavarodottan, tágra nyílt szemmel bámul rám. Hiába, én sem tudom, mi legyen.
Anya rám néz, majd Levire.
– Ismeritek egymást?
– Anya, ő Levente. – A hangom el-elcsuklik. – A barátom.
Anya szeme összeszűkül, ahogy végigméri Levit. A vállig érő bozontos haja, a bőrdzseki, az ajakpiercing és a szaggatott farmer mind jó ok arra, hogy anya kiboruljon. És ki is borul.
Levi kinyújtja a karját, hogy kezet fogjon anyával, de ő eltolja magától.
– Mióta tart ez a dolog köztetek? – Úgy beszél a kapcsolatunkról, mintha fertőző betegség lenne.
– Pár hónapja – mondja Levi, mire egy szúrós tekintettel belé fojtom a szót. A suliban, a többiek között teljesen normális a kapcsolatunk. Levi az első fiú, aki közeledett felém, és nem tekint őrült vallásos tyúknak. Itthon viszont ő a furcsa, és én a normális. – Örülök, hogy végre megismerhetem.
Anya szemöldöke a homlokáig szalad.
– Hónapok óta – suttogja. – És én miért is nem tudtam eddig erről a kapcsolatról?
– El akartam mondani, de…
Na, jó. Az az igazság, hogy egyáltalán nem akartam elmondani neki, amíg nem muszáj. Anya elég érdekesen viszonyul a társas kapcsolatokhoz. Amikor tizennégy évesen elmondtam neki, hogy tetszik egy srác a suliból, kiselőadást tartott az erényes viselkedésről, aminek kábé annyi volt a lényege, hogy még nem vagyok elég érett egy kapcsolathoz, és nem a testiség az igaz szerelem összekötője. Ha beszéltem volna neki Leviről, valószínűleg ismét ezt mondta volna, mielőtt eltilt tőle egy életre.
– De mi?
Ökölbe szorul a kezem. Ujjaim nyirkos tenyerembe vájnak.
– Tudtam, ha elmondanám, kiakadnál.
Úgy, mint most.
– Nem szoktam hozzá, hogy a lányom titkolózik előttem. Mit akarsz? Hogy vágjak jó képet? Mostantól ez lesz a szokás nálunk?
Megremeg az ajkam.
– Kérem, asszonyom! – Levi egyik lábával átlép a küszöbön, pont akkor, amikor anya rá akarja csukni az ajtót. – Csak meg akartunk bizonyosodni róla, hogy működik a dolog kettőnk között. Még nem olyan komoly a dolog, hogy…
Felszisszenek. Ennél rosszabbat nem igen mondhatott volna.
– Megbizonyosodni? Mégis hogyan?
– Mi csak…
– Elég! – dobbantok a lábammal, a hangra mindketten rám figyelnek.
– Adri! Egy ilyen fiúval akarsz mutatkozni a faluban? A templomban? Isten előtt? Mindenki rólunk pletykálna.
– Terhes vagyok.
A szavak csak úgy kiszaladnak a számon. Legszívesebben visszaszívnám őket, de már nem lehet. Anya és Levi is ledermedve áll, a szájuk tátva, a tekintetük rám mered, amitől libabőrös leszek.
Végtelenül hosszú perc telik el. A kezemet tördelem, miközben arra várok, hogy mondjanak valamit. Bármi jobb a csendnél. Viszont egyikük sem szólal meg.
– Ma tudtam meg – folytatom, a hangom vékony, mint egy kislányé. Jelen pillanatban annak is érzem magam. – Csináltam tesztet.
Levi arca elfehéredik, és úgy néz rám, mint egy fertőző betegre. Hátrálni kezd.
– Azt hiszem, jobb lesz, ha én most… bocs, de ez nekem… ez nem fog menni.
És elmegy. Csak így. És én nem marasztalom.
Anya és én egymás szemébe nézünk. Homályosan látok a feltörni készülő könnyektől.
– Csalódtam benned, lányom! – susogja olyan halkan, mintha csak a szél lenne. Én viszont tudom, hogy nem az. A szavai valódik, és tőrt döfnek a mellkasomba. Ezúttal nem hív a fényének.
*
Nem szólunk egymáshoz a templomba menet. Emberek haladnak el mellettünk, és valamiért úgy érzem, mind engem bámulnak. Amikor odaérünk, megcsap az épület öregszaga. Bent hűvös van és félhomály, amit ma reggelig imádtam ebben a helyben. Ahányszor idejöttem, megköszöntem Istennek, hogy anya magához vett, és biztonságos otthonban nőhetek fel, holott más gyerekek árvaházba kényszerülnek.
Úgy érzem, nincs jogom többé belépni ide. Csalódást okoztam. Nem csak anyának, Istennek is. De azon az estén valahogy mégis azt éreztem helyesnek, hogy cselekedjek. Csak ketten voltunk a szobájában, Levi szülei valami üzleti úton. Anyának azt mondtam, egy barátnőmnél alszom. És ő elhitte, mert semmi oka nem volt rá, hogy ne higgyen nekem. Szerinte nem szoktam hazudni. Levivel az ágyán feküdtünk, és az ablakon át bámultuk a csillagokat. Aztán amikor Levi a kezébe fogta az arcom, és gyengéden megcsókolt, elöntött a forróság. Minden létező módon érezni akartam őt. Ő is ezt akarta, láttam a szemében. Végigcsókolni egymás testének minden porcikáját, kipróbálni, amit még sosem próbáltunk. Annyira helyesnek tűnt. Én hülye.
A pap megkezdi a misét. A bűnbeesésről és a megtisztulásról prédikál. A tarkóm bizsereg, magamon érzem anya pillantását, de nem merek ránézni.
Ha még egy percig hallgatnom kell a pap beszédét a csábítás gonoszságáról, elájulok. Anyával az első sorban ülünk, éppen ezért mindenki észreveszi, amikor felállok, és kisétálok a templomból. Anya a nevemet suttogja, a falak visszaverik a hátsó sorokban ülők pusmogását és a pap éles szavait. Mind egy-egy kalapácsütésként ér.
*
A szobámban ülve a könnyeimet törölgetem, amikor lentről ajtócsapódást hallok. Dübörgő léptek közelednek. Anya járását ezer közül is felismerem. Hallom, ahogy megáll az ajtó előtt. Kopogás. Nem felelek. Kopogás megint. Ezúttal benyit.
– Beszélnünk kell – sóhajtja, mintha nehezen szánta volna rá magát erre a lépésre.
– Nem akarok. – Kifújom az orrom, és elfordulok tőle. Utálom, hogy sírni lát. Nem akarom, hogy arról beszélgessünk, mennyire elcsesztem. Nem akarom, hogy megszidjon, hogy csalódjon bennem.
Anya leül az ágyam szélére, és az ölembe tesz egy megkopott, sárgás, gyűrött levelet.
– Ez meg mi?
– Olvasd el!
A levél kézírással íródott, de macskakaparásra sokkal jobban hasonlít, alig bírom kibogarászni a szavakat. Mégis, amikor az olvasás végére érek, minden értelmet nyer.
„Drága Adri!
Nem tudom, mit mondhatnék. Talán azt, hogy sajnálom. Mikor ezt olvasod, remélhetőleg épp betöltöd a tizennyolcadik évedet, és boldogan élsz. Én is tizennyolc vagyok, amikor ezt a levelet írom. Már csak napok kérdése, hogy világra hozzalak téged, és egy olyan anyának adjalak, aki megfelelően tud gondoskodni rólad. Lehet, hogy haragszol rám az örökbeadás miatt, és teljesen megértem. Felelőtlen voltam. Nem gondoltam bele, hogy a tetteimnek következményei vannak, és még nem állok készen arra, hogy anya legyek. Sajnálom. De tudnod kell, hogy szeretlek, és a legjobbat akarom neked, ezért döntöttem így.
Amikor megtudtam, hogy terhes vagyok, kétségbe estem, és el akartalak vetetni. Elmentem a templomba. Előre bocsánatot kértem amiatt, hogy nem adok esélyt neked az életre. Ott találkoztam azzal a nővel, akit te most minden bizonnyal anyának hívsz. Reményt adott, azt mondta, a legsötétebb alagút végén is ott van a fény. Bátorított, hogy szüljelek meg, és adjalak örökbe, ha nem tudlak felnevelni. Így fogok tenni, mert azt akarom, hogy élj.
Nagyon boldog születésnapot kívánok neked! Azt szeretném, hogy olyanok vegyenek körül, akik szeretnek. Ha ez teljesül, tényleg van fény az alagút végén.
Örökké szeretni foglak:
Anya”
Az ajkam megremeg, a könnyektől homályosan látok. Most már tudom, anya miért hívott mindig a fényének.
– Arra kért, hogy a tizennyolcadik születésnapodon mutassam meg neked.
– Ezt tényleg ő írta? – szipogok, beletörlöm az arcom a ruhám ujjába.
Bólint.
– Sajnálom, ami történt. Szégyent hoztam rád és Istenre is.
Lesütöm a szemem, és az ajkamat harapdálom.
– Amikor megházasodtam, a férjemmel nagyon szerettünk volna gyereket. – A ráncok elmélyülnek az arcán. – De elhagyott, amint kiderült, hogy nem eshetek teherbe. A családom nem támogatta, hogy magamhoz vegyelek, mert nem az én vérem vagy. Arra kértem Istent, adjon erőt, hogy kibékíthessem őket, és a szüleim az unokájukként kezeljenek. Meg akartam mutatni, hogy méltó vagyok a szeretetükre. Azt akartam, hogy minden tökéletes legyen. Jóvá akartam tenni.
Csendben hallgatom, szóhoz sem jutok.
– Meg sem fordult a fejemben, hogy nincs mit jóvá tennem. Észre sem vettem, hogy olyanná válok, mint ők. Elfelejtettem, hogy a legfontosabb dolog a számomra az élet, amiért felelősséggel tartozom. Nem lesz könnyű, de valahogy megemésztem a történteket. Nem akarlak elveszíteni!
– Sosem fogsz – mosolygok rá biztatóan. – Én vagyok a fényed, emlékszel?
Az arcomat csípi a sós könny. Akármi is fog történni velem vagy a hasamban növekvő babával, egy dologban biztos vagyok: együtt megoldjuk. Ez amolyan anyai ígéret.
